Mindenekelőtt bocsánatot kérek Tőletek, kedves olvasóim, a hosszú hallgatásomért. Sok volt mostanában a munka (meg más is), se időm, se kedvem nem volt írni.
De Chanti és Katicabogár bíztatására most újra erőt veszek magamon, hogy meséljek. Végül is van egy-két téma, amit meg akarok osztani.
Most egy munkával kapcsolatos történetet mondok el, ami ugyan nem vet rám különösebben jó fényt, de mint majd látjátok, végül utolért az isteni igazságszolgáltatás.
A háttérhez azt kell tudni, hogy hétköznap, napközben egy rendelőben dolgozom, de van a klinikánkak egy „addiktológiai akut” része, hozzá tartozó osztályokkal. Ezt lehetne kijózanítónak is nevezni, de jellemzően a sima részegségnél vagy heroinkábulatnál jóval súlyosabb állapotokat kezelünk. Na, itt lehet ügyelni, ami általában úgy néz ki, hogy egy „legitmált orvos” (azaz: orvos) meg egy „nem legitimált” (gyakorlatilag: orvostanhallgató) van szolgálatban egyszerre. Ezen kívül még egyvalaki, aki (tekintélyes...) szakorvos, az otthonából, telefonvégen tart „háttérügyeletet”, fel lehet hívni különféle kérdésekkel, illetve bizonyos (főleg jogi szempontból) zűrös esetekben be is lehet őt hívni az akutra. Ezen kívül szombaton és vasárnap délelőtt a háttérügyeletesnek mindenképp be kell mennie az osztályra, kap maga mellé egy „nem legitimált” orvost, hogy az éjszaka az osztályra (kb. 15 ágy) befektetett betegeket átnézzék, és lehetőleg mindet ki is írják a délelőtt, kora délután folyamán.
Eddig követhető volt?
Remélem igen, mert ez fontos lesz a továbbiakban.
Szóval így az életkor és a karrier előrehaladtával jobbára már csak háttérügyeletet szoktam vállalni.
Történt aztán a minap, amikor ügyeletes voltam, hogy felhív az akutról az esti ügyeletet adó, nem legitimált kolléga (nevezzük mondjuk Clara Rousseau-nak), és arra kér, hogy menjek be segíteni, mert 14 beteg várakozik megnézetlenül, és káosz van az akuton.
Nem mentem be.
Elmondtam Clarának, hogy ez egyrészt nem úgy súlyos helyzet, hogy ehhez feltétlenül a háttérügyeletesre legyen szükség. Másrész most este nyolc van. Mire beérek, fél kilenc. Kilencre jön az éjszakás legitimált és nem legitimált orvos is, ha én is ott lennék, akkor már öten mozognánk ott, pedig se vizsgálószoba, se alkalmas számítógép nincs ennyi a helyszínen. Ha már el akarják rendezni a káoszt, akkor megtehetik, hogy az én jóváhagyásommal (rendes vagyok, mi?) ők, az estiek is bennmaradhatnak tovább dolgozni az éjszakások mellett.
Logikus magyarázat, valóban.
A valódi ok persze az volt, ha őszintén magamba nézek, hogy lusta voltam. Semmi kedvem nem volt bemenni, végezni az aprómunkát, ráadásul tudtam, hogy ha ilyen helyzetben bemegyek, akkor leghamarabb úgy három órával később szabadulnék – ráadásul tényleg nem ideálisak odabenn a munkakörülmények kettőnél vagy max háromnál több orvos számára.
Szegény Clara nyelt egyet, és beletörődött.
Engem meg aztán gyötört a lelkifurdalás amiatt, hogy ennyire nem vagyok szolidáris a kollégáimmal.
Praktikus módon persze a lelkifurdalás csúcspontját akkorra időzítettem, amikor már úgyis tárgytalan volt az egész.
Ami aztán az érdekes, hogy a következő éjjel, amikor már egyáltalán nem voltam egy kicsit sem ügyeletben, és édesen alszom odahaza, megszólal a telefon fél négykor, és kérik az akutról, hogy menjek be egy súlyos esethez, mint háttérügyeletes.
Mondom nekik, hogy nem én vagyok az, mire ők, hogy de.
Mert az a kolléga, aki aznap ügyelt volna, beteg, és én helyettesítem.
De mondom, hogy én erről nem tudok semmit.
Fölhívom a beteg kollégát (akkor már ne aludjon ő se), a mobilja persze ki van kapcsolva, de szerencsére nekem megvan a vezetékes száma is.
Elmondja, hogy egy vicces félreértés miatt azt hitte, hogy én vettem át az ügyeletét, és ő most már ezt az információt hintette el az akuton.
Nem volt sok további mozgástér így az éjszaka közepén, úgyhogy bementem (meg közben még az ifjúsági akutra is, mert oda is hívtak).
Szóval ezzel egy kicsit kiegyenlítettem a számlát.
Ezen a mostani héten pedig jó összesűrűsödtek a dolgok. Szerdán, pénteken és (egy helyettesítés miatt, tervezetelenül) ma, szombaton is ügyeletes voltam.
A péntek éjjeli hívogatások miatt kicsit fáradt voltam így szombat reggelre, amikor be kellett mennem osztályt üriteni. Megérkezve látom ám, hogy tele van az osztály nehéz betegekkel, olyanokkal, akiket mindenképp nekem kell megnézni.
Már ez is egy kicsit stresszes volt.
De az igazán vicces az volt, hogy kicsit később azt is látnom kellett, hogy az a nem legitimált orvos, akinek segítenie kellett volna nekem az osztály ürítésénél, egyszerűen nem jelent meg reggel a munkában.
Ezt a bizonyos fiatal kollégát pedig úgy hívják, hogy Clara Rousseau.
Na, hát ezt nevezem én karmikus igazságszolgáltatásnak.
