Mivel sikeres volt a múltkori posztom az egykori kolostori kalandjaimról, így azt gondoltam, még folytatom egy kicsit ezt a témát.

Az előző posztban említett „szobalany esztendo” félrefordításnak fordított irányban is akadt párja.
A kolostorunk többek között méhészkedéssel is foglalkozott (vagyis hát az egyik testvér foglalkozott vele, mi pedig, ahogy tudtunk, segítettünk), a méz volt az egyik fő piaci termékünk (a továbbiak – gyertyák, ikonok és vallásos könyvek – elég szűk vevőkört szólítottak meg).
Egyszer valahogy úgy adódott, hogy Olaszországban akadt megrendelő egy nagyobb adag mézre. Készítettünk ennek tiszteletére külön olasz nyelvű címkét, amit egy ügyes testvér rajzolt meg szépen, kézzel, majd azt sokszorosítottunk.
A felirat a közösségünk (akkori) nevét volt hivatva felidézni – Leone di Giuda, azaz Júda Oroszlánja. A rajzolásnál azonban egy apró, szinte észrevehetetlen hiba csúszott a szövegbe, így a méz a még az eredetinél misztikusabban csengő Leone di Guida, vagyis „Az idegenvezető oroszlánja” néven került forgalomba.

Szintén Olaszországhoz kötődik a másik nyelvi félreértéses történet.
A korábban említett zarándoklat során a közösség római házában szálltunk meg. Pontosabban Róma mellett, Monte Compatriban. Ha nyomtok egy képkeresést a Monte Compatri névre, meglátjátok a kolostort is, ahol laktunk.
Akkoriban az a kolostor be volt állványozva, valami felújítás zajlott.
Egyik nap megkérdezte tőlem egy testvér, hogy szeretnék-e vele sétálgatni az állványzaton.
Persze, hogy igent mondtam, milyen nagy poén lehet már egy ilyen építkezési állványon mászkálni!
Aztán vagy az ő angol kiejtése nem volt tökéletes, vagy én nem figyeltem eléggé, de a helyszínre érve szembesülnöm kellett vele, hogy a meghívás a jelek szerint nem a „walk” hanem a „work” igét tartalmazta...

Szintén építési állványzathoz kapcsolódik (ilyen idők voltak ezek...) a következő történet is. Itt már Franciaországban laktam, és már tudtam franciául, de a jelek szerint nem eléggé.
Én fenn dolgoztam az állványon, egy francia srác meg lenn, a szerszámokat fel-le kellett adogatni, mindig hajolgattam lefelé. Aztán a srác elmagyarázta, hogy nem kell lehajolni, hanem dobhatom is a cuccokat, és ha egyenesen a szemébe nézek, amikor dobom, akkor ő pont el fogja tudni kapni. Ezt sajnos egy kicsit félreértelmeztem, úgyhogy a következő lépésnél a vésőt egyenesen a szeme közé célozva hajítottam... Szerencsére egy „Tu es fou!!” kiáltással el tudott ugrani – ellenkező esetben vélhetőleg a francia börtönöket is megismertem volna a francia kolostorok mellett.

Zárásképpen jöjjön egy jóval szolidabb félreértés.
Az egyik ének, amit gyakran használtunk a kolostorban, úgy kezdődött, hogy
„Ubi caritas...” (Ahol szeretet van....)
A kolostorban velünk lakó gyerekek (mert ahogy említettem, családok is laktak a közösségben) pedig lelkesen énekelték velünk:

Ubikarikák!