Jó régen volt már, amikor legutóbb írtam valamit a blogomra.
Két magyarázatot is fel tudok hozni. Az egyik, talán kevésbé lényeges, a munkával kapcsolatos. A legutóbbi posztban is említett huddingei rendelő mind több energiámat követeli. Több mint tíz éve vezetek egy addiktológiai rendelőt a Liljeholmen nevű kerületben. Konkrétan azóta, hogy megnyitottuk, úgyhogy ott mostanra nagyjából az én elképzeléseimnek megfelelően működnek a dolgok (már ugye amennyire Svédországban egy főorvos beleszólhat a saját rendelőjének a munkájába...). Jól ismerem a betegeket; a munka olajozottan folyik, de emiatt egy kicsit már unalmas is.
Különféle okokból úgy alakult, hogy április közepétől egy másik (szintén magyar, de nálam jóval fiatalabb) pszichiáter veszi át tőlem ezt a rendelőt, én pedig a Huddinge nevű külvárosban már át is vettem egy hasonló ambulanciát. Tehát pár hónapja már felelős vagyok Huddingéért, de ugyanakkor még Liljeholmenért is – ráadásul történetesen ez a két legnagyobb rendelő a szekciónkban. Vannak beosztott orvosaim itt is, ott is, de azért van munkám rendesen. Most már az ügyeletekkel is felhagytam, hogy kíméljem magam, de még így is eléggé leköti a munka az energiámat.
Részben tehát ezért sem volt olyan sok szabad időm (napközben meg főleg nem – pedig a régi szép időkben még simán megírtam egy-egy posztot munkaidőben).
Van viszont egy másik, talán fontosabb oka annak, hogy háttérbe szorult a blogolás.
Itt az ideje, hogy meséljek nektek arról, ami mostanra meghatározó fontosságú dolog lett az életemben, sokminden mást (még a geocachinget és a pokémonokat is) háttérbe szorítva.
A vallás, a különféle katolikus közösségek kisebb-nagyobb mértékben korábban is fontosak voltak az életemben. Több posztban is megemlékeztem a Nyolc Boldogság kolostorában töltött ifjonti éveimről.
Arról azonban eddig még nem meséltem, hogy az utóbbi másfél-két évben a Keresztény Élet Közösségébe járok.
Igazából még Szent Ignác alapította ezt a közösséget a XVI. században, a jezsuita renddel párhuzamosan. A „Mária kongregáció” név talán ismerős lehet a történelemből – ez ugyanaz a közösség, csak 1967-ben valamiért megváltoztatták a nevét.
A Szent Ignác-féle lelkiség, az általa kidolgozott gyakorlatok képezik a közösség alapját. A cél megtalálni a hétköznapokban Isten akaratát; keresni, hogy mikor mire hív minket.
Minden nap végén egy negyedórás elmélkedés, ima, az úgynevezett „Examen” segít visszatekinteni, hogy miért lehetek hálás Istennek, hogy szólt hozzám Isten a nap folyamán, végiggondolni, hogy hogy reagáltam a hívására, az irgalmát kérni a hibáimért, és előre tekinteni, hogy hogy lehet jobb a holnapi nap.
A közösség tagjai kéthetente találkoznak.
Az összejövetelek elsősorban arról szólnak, hogy meghallgassuk egymást, hogy ki hogy találkozott Istennel az elmúlt hetekben. Úgyhogy ez elsősorban nem egy imacsoport vagy Biblia-tanulmányozó közösség, hanem egy meghallgató közösség.
Először van egy kör, ami alatt mindenki szabadon beszélhet a rá eső időben, a többiek nem szólnak közbe, nem kérdeznek, nem ítélkeznek. Elmondjuk, mi történt velünk, milyen volt az Istennel való kapcsolatunk az elmúlt két hétben.
Aztán jön egy második kör, amiben mindenki elmondja, hogy mit hallott, mi érintette meg az előző körben.
Aztán egy harmadik kör, amiben egy-egy szóval, gondolattal megfogalmazzuk, hogy mit viszünk magunkkal a találkozásról.
Más katolikus közösségekben jellemző volt, hogy mindenki igyekezett egy szebb, szentebb arcát mutatni a többiek felé. Így aztán egyre nehezebb lett egy idő után, hogy a saját küszködéseidről beszélj, mert azt gondoltad, hogy biztos csak te vagy ilyen szerencsétlen és aberrált, hiszen a többiek szemlátomást mind milyen normális, rendes keresztények...
Ebben az közösségben az tetszik nekem, hogy itt mindenki őszintén beszélhet, és beszél is a küzdelmeiről, kísértéseiről, kudarcairól (meg arról, hogy Isten hogy segít mindezek között).
Felszabadító érzés hallani, hogy mások is küzdenek, ugyanakkor mégis van remény.
Tanulságos volt arra is rájönni, hogy mindenki mással küzd.
Ami a számomra állandó nehézség, a másik számára talán semmi problémát nem jelent, viszont amivel ő küzd, azt én viszonylag könnyen tudom kezelni a magam életében.
Sok erőt ad egy-egy közösségi alkalom.
