Látogatók - térkép

Friss topikok

  • α Ursae Minoris: @arom: Igen, némi fejtöréssel. Érdekes, és tanulságos volt, megtudtam például, hogy különböző írám... (2018.07.10. 08:57) Kalandok
  • α Ursae Minoris: @Mormogi Papa: A Matrjoska-baba (vagy hagymahéj)-szerűen egymásba rétegződő törtétenekről pedig mé... (2018.06.06. 12:49) A Tanítvány
  • α Ursae Minoris: @Hobbiszakács: Elismerésre méltó az érdeklödésed, és föleg az elkötelezettséged! Akkor most már al... (2018.06.05. 03:08) Lea Koreában 3. – Daejeon
  • Hobbiszakács: Bélyeggyűjteménnyel manapság nem sokra jut az ember. :-)) (2018.05.14. 10:16) Tavasz Huddingében
  • α Ursae Minoris: @Csodabogár: Huddinge (egyelőre) egész jó. :-) A személyzetből többen is mondták, hogy örülnek, h... (2018.05.09. 10:02) Találmányaim

Naptár

július 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Címkék

acc (1) ADHD (2) Afganisztán (1) Afrika (5) Ålesund (4) alkohol (2) állatok (2) álmok (34) alvás (1) Anglia (1) Anna (18) Ausztria (1) Ázsia (4) Balaton (1) Battlestar Galactica (9) Bayern München (1) blog (12) bölcsesség (2) bor (1) bosszúság (2) brazília (1) buddhizmus (7) címerek (4) családom (4) Csehország (1) csillagok (1) dánia (5) depresszió (14) design (1) DNA (2) Doctor Who (1) dráma (5) drogok (2) Egyesült Királyság (1) egyetem (5) Egyiptom (1) élet (14) erotika (12) eső (3) Eszter (4) Esztergom (3) ételek (9) Etiópia (1) feladvány (2) feminizmus (7) Ferenc pápa (2) festészet (7) fiatalság (1) filmek (26) filozófia (2) Finnország (1) Franciaország (1) Gandalf (1) gasztroblog (3) geocaching (31) Gödel (1) görögország (1) gyerekkor (2) Győr (2) halál (25) Harstad (5) Havel (1) hegyek (2) hideg (4) (1) homoszexualitás (5) höri (2) Huddinge (1) időjárás (1) imvns (1) India (1) iszlám (5) j-pop (1) Jämtland (2) Japán (2) játék (1) ji csing (1) Jucus (38) Juli (5) k-pop (12) kaland (7) kanada (1) karácsony (1) Katalónia (1) Katniss Everdeen (5) katolicizmus (7) katonaság (1) kémia (1) képek (22) kereszténység (34) kiribati (1) kolostor (4) költészet (12) kommunizmus (1) könyvek (32) Korea (27) közösség (1) kreativitás (1) kvantumfizika (1) lányaim (11) lányok (3) lappok (1) latin (1) Lea (9) Letterboxing (1) Lettország (2) líbia (1) Madagaszkár (1) Magyarország (10) Márai (1) masszázs (1) matematika (5) Mauritius (1) mese (1) Mosjøen (5) mosogatás (1) mrożek (1) munka (48) Munzee (1) nácizmus (2) Németország (3) Norvégia (29) nosztalgia (1) novella (2) nyaralás (3) nyelv (15) Olaszország (1) ördög (3) oroszország (1) Pali (1) Pannonhalma (1) pénz (1) Péter (2) Petra (4) pisi (2) poén (1) Pokémon (1) Polaris (1) politika (4) Pollyanna (1) prostitúció (8) pszichiátria (3) pszichológia (3) pszichoterápia (2) Rammstein (1) Ramon (1) rejtvény (5) remény (1) Roger (7) romantika (9) ruhák (1) sakk (1) sapka (2) sci fi (38) séta (2) Skandikamera (1) Skarpnäck (9) sopron (1) Star Wars (2) Stockholm (48) svéd (5) Svédország (23) svenska (4) szabadkőművesség (5) szabadság (1) szegénység (2) szerelem (2) szerencse (1) szerepjáték (1) szeretet (1) szex (17) szimbólumok (2) Szíria (1) szobrászat (2) szorongás (1) tánc (3) tavasz (1) térkép (1) Tetovált Lány (2) Thaiföld (8) titok (1) Törökország (2) toscana (1) Ukrajna (1) USA (4) utazás (10) vallás (16) Vége (1) vitorlázás (2) Ylvis (2) zászlók (26) zene (13) zöld foki szigetek (1) zsidóság (7) Címkefelhő

Látogatók

Történetek és gondolatok Északról és Délről

2018.06.14. 00:01 α Ursae Minoris

Kalandok

Címkék: kaland Gandalf

kalandok.jpg

6 komment

2018.06.02. 03:55 α Ursae Minoris

Lea Koreában 3. – Daejeon

Címkék: szobrászat Korea Lea

Eljöttünk meglátogatni Leát.
Mi magunk Szöulban foglaltunk szállást, de már az első napon (még kicsit kábán az időeltolódástól) elutaztunk Daejeon-ba, hogy találkozzunk vele.

lea.jpgOdafelé a vonaton (a magyar szokásokhoz hasonlóan) mindenki evett. Nálam is volt egy háromszög. Fogalmam sincs, minek hívják amúgy ezt az ételt (Lea közbevetése: kimbap), ízesített rizs van afféle szendvicsként háromszög alakúva gyúrva, és műanyagba csomagolva. Feltéptem a csomagolást, és megettem a rízs-szendvicsemet. A mellettem ülő fiatal nő a telefonjába merült. Körülbelül egy fél óra múlva (vélhetőleg ennyi időbe telett neki a megfelelő anyag megtalálása) megütögette a vállamat (a jelek szerint egy szót sem tudott angolul), és a telefonja képernyőjére mutatott, ahol egy kis videoklip mutatta a háromszög helyes kinyitásának a módját: van rajta egy csík, azt kell először felszakítani, és akkor a sarkokat már simán le lehet hámozni.
Kedvesen rámosolyogva biccentettem köszönetképpen – a nyelvi korlátok miatt további kommunikációra nem került sor.



Daejeon-ba érkezve meglátogattuk Leát, megnéztük vele magát az egyetemet (van pár érdekes épület) majd mivel neki órái voltak, mi addig megebédeltünk a menzán kicsit kilógtunk a sorból), aztán elmentünk a környéken sétálni – és persze geocachingelni. Daejeon nem egy elsődleges turistacélpont, de azért láttunk egy bájos parkot, érdekes szobrokat. Különösen tetszett az, ahol a szobor címe ad egy érdekes további csavart az alkotásnak, feltéve ha a szemlélő ért angolul és franciául is (ami azért nem annyira magától értetődő Koreában).

csokolade_haz.jpgEgy tábla csoki

 

kaist1.jpgAz egyetem egyik parkjának egy részlete

 

la_vierge.jpgSliced image ’La Vierge et l’Enfant’

 

park.jpgegy közeli park, egy goecache közelében

 

mona_lisa_1.jpgRemake projekt No. 2 Mona-Lisa

 

madardal.jpgMadárdal

7 komment

2018.05.28. 09:48 α Ursae Minoris

A Tanítvány

Címkék: novella vallás

A Császárnő uralkodásának tizenhetedik éve volt, a száraz évszak elején jártunk.
A város keleti kapuja közelében árultam a gyümölcsöket – ami most tökéletes helynek bizonyult, mert ezen a kapun keresztül kellett érkeznie a Prófétának.
Az utóbbi holdhónapok során az egész Birodalom az ő nagyszerű lelkesítő beszédeitől volt hangos, és ezen a napon végre hozzánk is ellátogatott.
Belépett a kapun, szorosan a nyomában a hat tanítványa, kicsit távolabbról pedig a rajongók és érdeklődők követték, még távolabb pedig a gyermekek és a koldusok nyüzsögtek.

csontvary_2.jpg
Ahogy elhaladt előttem az úton, a Próféta hozzám fordult, és így szólt:
– Mit adsz nekem ingyen, anélkül hogy fizetséget várnál?
Így feleltem:
– Bármit, mester. Tápláló a füge, zamatos a szőlő, a citrus oltja szomjadat. Válassz, és vidd el, amit szeretnél.
– Szavadon foglak, és téged magadat választalak. Elviszlek magammal: gyere, légy a tanítványom.

Örömmel követtem a Prófétát. Szerény kis vállalkozásomat ott helyben átadtam a segédemnek (17 éves, talpraesett fiú, jól fog boldogulni), és innentől kezdve én is a mesterrel tartottam.
Bejártuk a Birodalmat. Mindenfelé örömmel fogadták a Próféta tanítását az alkotóról, akit nem lehet névvel leírni. Egy idő után már mi, a hét tanítvány is jártuk a falvakat, hirdetve a parasztoknak a névtelen teremtő parancsait a jóságról és a szeretetről.
Látszólag mindenütt érdeklődéssel fogadták a szavainkat, de ahogy teltek az évek, azt éreztem, hogy a Birodalom lakói csak nem lettek jobbak – továbbra is ugyanolyan iszákosok, hirtelen haragúak, paráznák és tolvajok voltak, mint amikor elkezdtük a tanítást. Azt mondtam egyszer a Prófétának:
– Mester, a szavaid szépen csengenek, és örömmel hallgatja őket a nép, de vajmi kevés foganatjuk van. Lásd más környező népek prófétáit, nagyszerű dolgokat visznek végbe: halottakat támasztanak fel, tűzparipán vágtatnak az égbe, démoncsapattal építtetnek kristálypalotát, vagy ezernyi asszonyt tesznek boldoggá minden éjszaka. Te azonban nem teszel csodákat, és így szavaid nem fognak megragadni az emberek szívében. Hol vannak a gyógyulások, a jelek?
– Kedves Hetedik Tanítvány, jeleket kívász? Az ember még gyenge, de a hatalom az ember kezébe adatott. Ha a szívét a néven nem nevezetthez fordítja, bizony, képes lenne gyógyítani, vigaszt nyújtani és békét teremteni a világban. Ezt kell megtanulnia az embereknek, mi pedig ezért tanítunk. Ha megértik, megszületnek a jelek. Aki viszont értetlen, azt a mézzé váló patakok sem tennék értelmesebbé; az ostoba korsójában pedig a szentelt víz is méreggé válik.

Efféle beszélgetéseink voltak a Prófétával, amikor egyszer, a télközép hetében, így szólt hozzám:
– Jól van, Hetedik Tanítvány, úgy lesz, amint akarod. Ha majd már nem leszek többé veltek, menj föl a hegyekbe, lakj a szikla üregében hét éven keresztül, idd a patak vizét, és edd a fák gyümölcsét, és ne szólj senkihez. Hét év elteltével csodatévő hatalmat kapsz. Bármit kérsz a néven nem nevezettől az én nevemben, az megtörténik. Jól vigyázz!

Nem tudtam, mit ért az alatt, hogy „nem lesz többé velünk” – igen fiatal volt még ahhoz, hogy meghaljon, de nem mertem megkérdezni.
Harmadnapon barbár törzsek hajói kötöttek ki a partjainknál. Rettegett, hatalmas nép fiai, országok pusztítói.
Tudtuk, hogy nem kerülhetjük el városunk kirablását.
A Próféta azonban odasietett a kikötőbe, odaállt a barbár vezér elé, és így szólt:
– Miért jöttél, Hegyek Megrengetője, mit akarsz innen elvinni? Aranyat és színes köveket, hogy a kicstáradba rejtsd? A város zsenge szüzeit, hogy rabszolgává tedd őket? De hiszen vannak már kincseid, a háremedben pedig már most is számos rabnő vár rád! Amit innen elvinnél, az több lenne, de nem más, mint amid már úgyis megvan. Cserét ajnálok neked, Félelmetes Vezér! Kíméld meg a várost, és vigyél el engem. Próféta, tanító, a kifürkészhetetlen titkok ismerője nem lakik még a pusztáidban. Ha engem viszel zsákmányként, olyan kincset nyer a birodalmad, amilyennel eddig még nem találkozott.

Őszinte meglepetésemre a barbár vezér belement a cserébe, és a várost érintetlenül hagyva elhajózott, elvitte magával a Prófétát.
Nagy volt az öröm a gazdák, az aranyművesek, a tehetős polgárok és a szűzlányok körében. Az egész város három napig ünnepelt. A Prófétát meg sokáig dicsérték az önfeláldozásáért, de úgy láttam, hogy a tanítása kezd feledésbe merülni.
Úgy tettem hát, ahogy az rámbízatott: felköltöztem a hegyekbe, az elhagyatott barlangba, bogyókon és friss vízen éltem.
Senki sem jött felém, és ezt nem is bántam.
Éjjel-nappal (de jobbára inkább nappal) a név nelkülit szólítottam azokkal az imákkal, amiket megtanultam a tanítványként töltött évek során.

Hét év után egy vándor tévedt arra, és mivel már letelt a némaságom ideje, szóba elegyedtünk. Mesélt nekem a beteg, nyomorék kislányáról. Így szóltam hát:
– Imádkozom az alkotónkhoz, a Próféta nevében, hogy a kislányod újra egészséges legyen.
Nem nagyon hitt nekem a vándor, de egy fél holdciklus múlva visszatért, és ujjongva mesélte, hogy a kislány teljesen egészséges lett. Hálából ajándékokat akart nálam hagyni, de azt mondtam, ne adjon nekem semmit – bogyókon és vízen élve nincs szükségem semmire – hanem menjen vissza a városba, gyújtson egy gyertyát a szentélyben, a nekem szánt ajándékot meg ossza szét a koldusok között.

Néhány holdhónap után már híre ment a dolognak, és szinte minden második nap jött valaki, hogy gyerekének, feleségének vagy idős édesapjának a gyógyulását kérje.

Jött aztán egy idősödő kovácsmester is, aki igencsak nehezen tudta előadni a kérését, hogy azt szeretné, hogy a megfáradt férfiassága támadjon új életre.
Jött egy ifjú szerelmes, akit a kiválasztott hölgy nem méltatott figyelemre – a lány rajongásának kieszközlését kérte tőlem.

Biztos jöttek volna még többen, még apróbb kérésekkel is, de a barlang messze volt a várostól, egy napi járóföldnyire (aki idejött, annak az erdőben kellett éjszakázni), és a hegyen sem volt könnyű feljutni, jókora szakaszon komoly mászást igényelt az út.
Mindenkinek megígértem, hogy imádkozom a néven nem nevezhetőhöz, a Próféta nevében (amit a látogatók távozása után hűségesen meg is tettem), és mindenkitől csak azt kértem, hogy gyújtson egy gyertyát a szentélyben, és adjon alamizsnát a koldusoknak.
Amennyire a hozzám érkezők elbeszéléseiből meg tudtam állapítani, a kért gyógyulások, szerelmi fellángolások, bőséges aratások rendre meg is történtek a kéréseimnek megfelelően. A szentélyben is lobogtak a gyertyák a hírek szerint. A szegények támogatását illetően már nem voltak ugyanennyire egyértelműek a beszámolók, de az aktuális vendégeim mindig buzgón fogadkoztak, hogy ők márpedig tényleg bőkezű adományt fognak adni annak, aki a legjobban rászorul.

Egy csillagtalan téli éjszakán érkezett hozzám Oroszlán Fia, a hadvezér, két segédje társaságában.
Elmondta, hogy az Őrült Király seregei északról betörtek a Birodalomba, és már a fővárost fenyegetik. Az én imáimat kéri, hogy le tudja győzni az ellenséget, és visszafoglalhassa seregeivel az elesett határvárosokat.
Biztosítottam az imáimról, és a szokásos intéssel útnak indítottam.
Oroszlán Fia azon kevesek egyikének bizonult, akik vissza is tértek hozzám.
Tavasz vége volt, amikor megérkezett. Igen hálás volt a győzelemért. A társaságában volt egy féllábú, félszemű öregember (szegénynek nem lehetett könnyű az út a hegyre), akit a vezér azért hozott magával, hogy az öreg elmesélhesse, milyen nagylelkű volt Oroszlán Fia hozzá, a koldushoz: egy kunyhót vett neki a város szélén, és húsz aranyat is hagyott nála.
A hadvezér ezután elmondta, hogy a Birodalom egyelőre megmenekült ugyan a külső veszélytől, de az Őrült Király támadására csakis árulás miatt kerülhetett sor, és a cselszövők még közöttünk vannak. Segítsek hát neki, hogy megtalálja, és megbüntesse mindazokat a Birodalomban, akiket csak kell.
Biztosítottam őt az imáimról.
Nagyon ragaszkodott hozzá, hogy hálából itt hagyja nálam a szárnysegédjét, aki segítene nekem napközben, felhozná a vizet a patakból, összegyújtené az ágakat és effélék – nagyon határozottan kellett tiltakoznom (a Próféta utasításaira hivatkozva, és az ima esetleges sikertelenségének veszélyére is célozva), mire végül beletörődött a visszautasításomba.

Ezt követően még egyszer-kétszer járt nálam, újabb csatákban kérve a segítségemet, a Birodalom egységének és általános jólétének érdekében.
Ekkoriban kezdett feltűnni, hogy az egyéb látogatóim eléggé elmaradtak. Sőt, konkrétan senki sem jön már hozzám a bátor vezéren kívül.

Egyszer éjjel, az álmomból riasztott fel egy koszos, sáros, tépett férfi.
Elmondta, hogy a bokrok alatt kúszva, patakok medrében bújva, fák koronáin mászva jutott el hozzám egy hét napon át tartó veszélyes út során – mert Oroszlán Fia őröket állíttatott mindenhová a környéken, hogy senki más ne jöhessen el hozzám. Sok aggódó szülő, sok elkeseredett hírvivő fizetett már az életével, csupán mert hozzám tartott.
A korábbi hadvezér ugyanis a segítségemmel megnyert csaták révén letaszította a trónról és kivégeztette a Császárnőt, és most ő maga ült a trónra, kegyetlen, véres uralma alá hajtva a Birodalmat, leigázva még a Szigeteket és az Örült Király országát is.
Kivégeztet mindenkit, aki ellenszegül neki, vagy akárcsak egy jó szót mer ejteni a Császárnő uralmáról.
Nyilván nem akarta hát a trónbitorló, hogy mindez a tudomásomra jusson.

Elborzasztottak a hallottak, és feltámadt bennem a lelkifurdalás. Mindez valahol az én bűnöm is. Ha nem is lehet mindezt jóvátenni, de szerettem volna valamit cselekedni, már csak dühből és a tehetetlenségérzésemből is kifolyólag.
Az öreg elmondta, hogy az üldöztetések ellenére vannak még kitartó hívei a Császárnőnek, és szerveződik az Ellenállás a trónbitorló császár elűzésére.
Biztosítottam szegény üldözöttet, hogy imádkozom az Ellenállás sikeréért. Rögtön vissza is húzódtam a barlangomba, és elővettem az imaláncomat.
Hét nap és hét éjjel imádkoztam, étel, ital és pihenés nélkül.

Amikor kijöttem a barlangból, füstöt láttam több irányból is, nagyjából arrafelé, ahol a környékbeli városokat sejtettem.

Eddig soha nem kértem effélét, de most arra kértem a név nélkülit (a Próféta nevében), hogy engedje látnom, mi zajlik a Birodalomban.
Hirtelen szörnyű látomásban lett részem.
Emberek, egyszerű parasztok, korábbi barátok vágják el egymás torkát, a Császár vagy a Császárnő nevét kiáltva. Kisgyermekeket ölnek meg, házakat, egész falvakat gyújtanak fel, „Árulók!” felkiáltással, a menekülőket nyílzápor fogadja. Sehol, senkinek sincs már nyugalma az egész Birodalomban, de a szomszédos országokban sem.

Felkiáltottam:
– Névtelen! Nem tudom, hogy képes vagy-e efféle csodára, visszafordítani az idő patakját, eltörölni azt, ami megtörtént. De ha képes vagy erre is, a te névtelen hatalmaddal, akkor hát most kérlek téged, a Próféta nevében, hogy változtasd meg a múltat, add, hogy mindez meg nem történt légyen!

A Császárnő uralkodásának tizenhetedik éve volt, a száraz évszak elején jártunk.
A város keleti kapuja közelében árultam a gyümölcsöket – ami most tökéletes helynek bizonyult, mert ezen a kapun keresztül kellett érkeznie a Prófétának.
Belépett a kapun, szorosan a nyomában a hat tanítványa, kicsit távolabbról pedig a rajongók és érdeklődők követték, még távolabb pedig a gyermekek és a koldusok nyüzsögtek.
Ahogy elhaladt előttem az úton, a Próféta rám nézett, gúnyos mosolyt vetett rám, és továbbment.

csontvary_tanito.jpg

7 komment

2018.05.09. 15:48 α Ursae Minoris

Tavasz Huddingében

Címkék: tavasz remény Huddinge

Egy korábbi posztomban láthattátok, hogy nézett ki a kilátás az ablakomból egy szűk hónappal ezelőtt.

Azóta megérkezett Huddingébe a tavasz (mit tavasz, a nyár!), amit szépen illusztrál az is, hogy odakinn már levél van a fákon, a cseresznyefa virázik, a szobámban pedig a cserepes növény vad burjánzásba kezdett.

huddinge_tavasz.jpgA szép idő engem is a szabadba hívogat, újra aktívabb vagyok a geocaching terén, keresztül-kasul utazgatok a megyében, mostanában elsosorban „régi” ládákat (2001, 2002...) keresgélve.

A huddingei rendelő fiatal doktornőit is elhívtam geocachingelni, ők is nagyon lelkesek voltak.

Szóval itt a jó idő, visszatér az élet! :-)

1 komment

2018.05.05. 11:55 α Ursae Minoris

Lea Koreában 2. – Spiritualitás

Címkék: buddhizmus Korea Lea

Annak idején jól beharangoztam, hogy Lea elmegy Koreába tanulni, de aztán nem igazán folytattam a történetet.
Pedig most már pár hónapja kinn van. A változatosság kedvéért ő nem Szöulban, hanem egy Daejeon (magyar átírással Tedzson, de én nem szeretem a magyar átírást) nevű városban, ott pedig a Kaist nevű egyetemen tanul.flag_of_daejeon_south_korea.pngFőleg a többi (szintén európai) cserediákkal lóg, érdekes utazásokat, programokat szerveznek maguknak.
Elutaztak együtt Tajvanra is, Koreában meg részt vettek egy „temple stay” programon.
Ez utóbbi úgy néz ki, hogy az ember eltölthet két napot, egy éjszakát egy buddhista kolostorban, részt vehet a mindennapokban, hajnali 3.30-as ébresztővel, meditációval, egyszerű fizikai munkával. Ez nekem mind kedvemre való lenne (a munkát leszámítva), kicsit sajnáltam is, hogy az eddigi koreai útjaink során nem kerítettünk rá sort.

Most Lea eljutott egy ilyen programra is.

Az első mellékelt kép Tajpej repülőterén az imaszobákat mutatja.
Nekem nagyon tetszenek. :-)
tajpej_imaszobak_20.jpg

A következő két kép pedig a temple stay programról van. A kolostor illetve a kalandvágyó fiatalok láthatóak a képeken.temple_stay_lea_1.jpg

temple_stay_lea_20.jpg

2 komment

2018.04.28. 08:43 α Ursae Minoris

Találmányaim

Címkék: kreativitás

Előfordul, hogy kitalálok valamit, netán még el is mesélem másoknak, hogy milyen jó ötletem van, de nem teszek semmit a megvalósításáért. Később pedig látom, hogy valahol, valaki más (is) kitalálta, feltalálta a dolgot, és meg is valósította. Ez kicsit bosszantó tud lenni.
Most leírom pár találmányomat, hogy legalább nyoma legyen a kreativitásomnak.

* Citromos kenyér. Ez még egész kisgyerek-koromhoz kötődik. Arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű dolog, amikor valaki kitalál egy új, saját ételt. A magam, erősen korlátozott akkori lehetőségei közepette meg is alkottam egy korábban sosem létezett fogást, a citromos kenyeret. Ez úgy készül, hogy egy szelet kenyérre citromot csavarunk, és így fogyasztjuk.
Nagyobb átütő sikere nem lett, én magam is leálltam a fogyasztásával egy idő után.

* Mustáros palacsinta. Ez a másik gasztronómiai újításom már nagyobb sikert ért el, a találmányaim közül az egyetlen, ami megvalósult és használatban van. Úgy húsz éve, még Esztergomban találtam ki, hogy a palacsintát mustárral is lehet tölteni. A barátaink eleinte furcsán néztek rám, de aztán ők is kipróbálták, és később, ha áthívtak minket palacsintázni, akkor a lekvárok, a kakaópor és a Nutella mellé a mustár is teljes természetességgel felkerült az asztalra. Én pedig épp tegnap is mustáros palacsintát ettem vacsorára.

* Cipőszárító. Van az úgy, hogy egy különösen undok esős időben akárhogy is küzd a szegény cípő, a végén már belül is valamennyire nedves lesz. És noha aztán egész éjjel ott áll az előszobában, másnap reggel azt tapasztalja az ember, hogy még mindig nyirkos a cipő belseje, így pedig nem kellemes belebújni. Erre jó a cipőszárító szekrény. Egy kb. fél méter élhosszúságú kocka, üveges ajtóval. Olyasmi mint egy borhűtő, csak kisebb, és nem hűt, hanem fűt. Nagyjából 40 fok lenne odabenn, légcserélővel, beszívja kintről a száraz levegőt, kifújja a páradúsabb levegőt. Reggel száraz és meleg cipőt vehetünk fel.
Nagy csalódásomra fél évvel az ötletem megszületése után megláttam egy műszaki boltban egy cipőszárítót. Igaz, a koncepció kicsit más volt, ott nem a cipőt kell a készülékbe rakni, hanem a szárító-melegítőt a cipő belsejébe.

ciposzarito.jpg

* Szobamedence. Hegynek fölfelé úszni. Az egész úszómedence nem több, mint 3 méter, de a víz gondosan szabályozott áramlása pontosan megegyezik az úszásunk sebességével. Így akármennyit úszhatunk, közben mégis egy helyben maradva.
Jucus azt mondja, hogy ez is létezik már. :-(

* Hire a Hungarian. Magyarországra érkező turisták bérelhetnek fel egy magyart (praktikusan ráérő egyetemistát, de lehetőleg minél szélesebb kínálattal kell jelentkezni) kísérőnek. A megadott érdeklődési körhöz passzoló magyar elkíséri a turistát a romkocsmába, múzeumba, sporteseményre, geocachingelni, kellő helyismeret és személyes tapasztalat birtokában. Feláras bónusz-szolgáltatás a magyar politikai helyzet megvitatása. Itt rögtön felmerülne az esetleges szexuális szolgáltatások kérdése is (girlfriend experience). Elvileg ez is beleférhetne, de erre már amúgy is bőven vannak vállalkozók. A mi szolgáltatásunk lényege pont az lenne, hogy minden egyéb aktivitáshoz lehetne társat bérelni.
Pár évvel az ötletem megszületése után olvastam, hogy Koreában elindítottak egy hasonló szolgáltatást, „Oh, my oppa!” néven. Érdekes módon (ahogy a szolgáltatás neve is mutatja), itt kifejezetten fiúkat lehet bérelni...

* Hőszabályozó ruha. Úgy utálom, hogy reggel hideg van, kell a nagykabát, napközbenre viszont olyan meleg lesz, hogy nemhogy kabát, de a pulóver sem kell már. Én meg hurcolhatom a plucsit a táskámban, a kabátot meg a kezemben, mint egy hülye. Különösen kényelmetlen egy egész napos gyalogos geocaching túra alatt. A megoldás az lenne, hogy egyetlen, testhez tapadó ruhadarab lenne rajtam, ami saját fűtéssel, hőszabályozással gondoskodik arról, hogy a ruha belsejében egyenletes hőmérséklet legyen.
Úgy képzelem, hogy ilyen ruha már létezik is, mondjuk űrhajósok számára, csak ezt valamiért nem tették elérhetővé a köznép számára.

4 komment

2018.04.22. 09:17 α Ursae Minoris

Konstruktív álom

Címkék: politika álmok ADHD

EU-s vezetőket győztem meg egy projektről.
A meggyőzés nagyon könnyen ment, egyetértettek velem, és vita nélkül elfogadták a javaslataimat, az egyetlen kérdés csak az volt, hogy dönthetnek-e erről saját hatáskörben, vagy szükség van-e valamelyik országban népszavazás kiírására. Kiderült, hogy erre nincs szükség, a jelenlévők jogosultak a döntés meghozatalára.

A terv az volt, hogy egy bentlakásos iskolát kellene létrehozni ADHD-s és Aspregeres gyerekeknek. Az iskola az egész EU-t szolgálná, a tanárok az EU-tól kapnák a „nyugati” szintű fizetésüket. Ezért azt javasoltam, hogy legyen az iskola Kelet-Európában, mert így a nyugati fizetés vásárlóerőben különösen sokat ér, és így könnyű lesz tanárokat találni az iskolába. Először Lengyelországra gondoltam, de aztán arra gondoltam, legyen melegebb és vonzóbb helyen. Bulgáriában, vagy még inkább Magyarországon, a Balaton partján.
Ez azért is lenne jó, mert ott idényen kívül eléggé meghal az élet, a környékbeliek is örülnének, hogy van egy kis mozgás, egy állandó intézmény a közelben éven át.
Ráadásul nyáron, amikor nincs tanítás, az iskola épületét ki lehetne adni turistáknak, amivel még egy kis plusz bevételre is szert tenne az intézmény.

Ez a terv felébredés után is egy teljesen jó, megvalósítandó ötletnek tűnik.
Az egyetlen gond, hogy az EU-s vezetők meggyőzése valószínűleg nem menne olyan könnyen, mint az álomban...

sheldon.jpg

10 komment

2018.04.12. 14:27 α Ursae Minoris

Egy új nap hajnala

Címkék: élet munka

Vegyes érzések maradtak bennem a tegnapi posztom után.
Egyrészt jól esett sokak támogató visszajelzése (bár még jobban esett volna, ha a „Milyen hülyék ezek a svédek” helyett a „De mi szeretünk téged, Oszkár!” lett volna az elsődleges  fókusz), másrészt az is jogos észrevétel volt, hogy magam is tehetek a dologról, én magam hangsúlyoztam azt a rendelőben, hogy hamarosan talán vissza is térek, nem kell engem búcsúztatni.

Aztán meg meg utólag belegondolva bánom a posztot belengő önsajnáltatást is.

Éjjel rosszul aludtam, és a hajnal előtti, a svédek által a „farkasok órájának” nevezett időben (amikor különösen nagy a sötétség ereje) végképp elkapott a csüggedés.

De ezután egy szép, napos hajnalra ébredtem, a szívemben is lelkesedéssel és tettvággyal.

Nem embereknek dolgozom és emberektől várok jutalmat, hanem Istennek dolgozom, anélkül hogy jutalmat várnék érte Istentől.
(Ez annyira fennkölten hangzik, hogy joggal kételkedhettek benne, hogy ez tényleg így van-e; amire azt válaszolnám, hogy igazatok van, de legalábbis erre törekszem.)

Liljeholmen immár a tegnap, köddé vész, mint az éjjeli álmok.
Mától új kalandok várnak rám Huddingében.
(Jó, már hónapok óta járok Huddingébe heti egy-két alkalommal, de mától teljesen ott tudok lenni, nemcsak tűzoltásra, hanem hosszútávú tervezésre is lesz lehetőségem. És OK, nem olyan igazán nagy kalandok várnak rám itt sem, csak amolyan rám méretezett kalandok.)

Alapvetően kedves, jóindulatú személyzet vár rám (köztük három fiatal doktornő), akik örülnek az új főorvosnak; lehetőségem lesz arra, hogy befolyásoljam a rendelő munkájának további irányát.
A korábbi helyen nem nagyon ültem ki a nővérekkel kávézgatni, mert igencsak untattak a hosszú beszélgetések a semmiről – másrészt ha nem veszek részt abban, amit a svédek a „szociális élet” fogalma alatt értenek, akkor nem csoda, hogy kivülálló maradok. Ha akarom, itt most majd játszhatom máshogy a játékot.

Ma reggel elcipeltem (busszal) a virágaimat is az új rendelőmbe, úgyhogy ezzel hivatalosan is magamévá tettem a helyet.
A virágaimon kívül még egy érdekes képet megosztok veletek a rendelőről. Az alsó szinten helyezkedik el ez a kapcsolószekrény.
Nehezen tudom eldönteni, hogy ez tényleg egy használatban lévő dolog-e (ha igen, akkor a rejtélyes feliratokból következtetve innen irányíthatják a környező háztömbök vízellátását és talán a szellőzését is), vagy inkább csak valami ipartörténéti érdekességként borítják ezek a kapcsolók és mérők az egész falat.

viragok.jpg

kapcsolok.jpg

5 komment

2018.04.11. 19:13 α Ursae Minoris

Egy kicsit szomorkás

Címkék: élet munka depresszió

Ma volt az utolsó napom a liljeholmeni rendelőben.

A főnővér két napja megkérdezte, hogy akarok-e tortát, búcsúztatást.
Az már eleve beszédes volt, hogy ez így egyáltalán felmerült. Annak idején, ha egy-egy nővér elment tőlünk, akkor hetekkel korábban elkezdtünk már gyűjteni ajándékra, és ha egy pár hónapig nálunk dolgozó rezidens fejezte be nálunk a munkát, akkor volt szokás egy egyszerűbb (közpénzből vett) tortával búcsúzni.

A magam részéről nem vagyok nagy rajongója az ünneplésnek, így azt válaszoltam (a valóságnak megfelelően), hogy nem kell búcsúztatás, különben is lehet, hogy pár hónap múlva visszatérek ide (ha megvalósul a rendelő őszre tervezett bővítése).

Nos, hát így is lett: valóban nem volt semmi búcsúztatás, de még annyi búcsúzás sem, mint amikor valaki elmegy szabadságra. Volt, aki elköszönt tőlem a munkából hazamenet, volt aki nem.
Roger volt az, aki adott egy kisebb ajándékot, egy Indonéziából származó dobozt – ő egyrészt rendes ember, másrészt joggal lehet nekem hálás, mert sokszor támogattam őt és a szexfüggő-projektjét, amit a klinika felsőbb vezetése néha szkeptikusan figyelt.

Noha én magam mondtam, hogy nem kell búcsúztatás, mégis rosszul esik, hogy ezt ennyire szó szerint vették – mégiscsak 12 éve, a rendelő alapításától dolgozom itt, eleinte mint a rendelő egyetlen orvosa, később, mint vezető főorvosa, többé-kevésbé én alakítottam ki irányt, hogy miként dolgozzunk.

Szóval legalábbis antiklimax.

A (szintén magyar) utódom a rendelőben velem volt ma, hogy átadjak neki mindent. Ő így fogalmazott a fentiek kapcsán: Ezek köcsögök.
Én pedig ezt fogalmaztam meg magamban: Újra rá kell jönnöm, hogy jóval kevésbé vagyok fontos másoknak, mint gondolom.

anticlimax.png

6 komment

2018.03.10. 14:52 α Ursae Minoris

Keresztény Élet Közössége

Címkék: közösség kereszténység katolicizmus

Jó régen volt már, amikor legutóbb írtam valamit a blogomra.

Két magyarázatot is fel tudok hozni. Az egyik, talán kevésbé lényeges, a munkával kapcsolatos. A legutóbbi posztban is említett huddingei rendelő mind több energiámat követeli. Több mint tíz éve vezetek egy addiktológiai rendelőt a Liljeholmen nevű kerületben. Konkrétan azóta, hogy megnyitottuk, úgyhogy ott mostanra nagyjából az én elképzeléseimnek megfelelően működnek a dolgok (már ugye amennyire Svédországban egy főorvos beleszólhat a saját rendelőjének a munkájába...). Jól ismerem a betegeket; a munka olajozottan folyik, de emiatt egy kicsit már unalmas is.
Különféle okokból úgy alakult, hogy április közepétől egy másik (szintén magyar, de nálam jóval fiatalabb) pszichiáter veszi át tőlem ezt a rendelőt, én pedig a Huddinge nevű külvárosban már át is vettem egy hasonló ambulanciát. Tehát pár hónapja már felelős vagyok Huddingéért, de ugyanakkor még Liljeholmenért is – ráadásul történetesen ez a két legnagyobb rendelő a szekciónkban. Vannak beosztott orvosaim itt is, ott is, de azért van munkám rendesen. Most már az ügyeletekkel is felhagytam, hogy kíméljem magam, de még így is eléggé leköti a munka az energiámat.
Részben tehát ezért sem volt olyan sok szabad időm (napközben meg főleg nem – pedig a régi szép időkben még simán megírtam egy-egy posztot munkaidőben).

Van viszont egy másik, talán fontosabb oka annak, hogy háttérbe szorult a blogolás.
Itt az ideje, hogy meséljek nektek arról, ami mostanra meghatározó fontosságú dolog lett az életemben, sokminden mást (még a geocachinget és a pokémonokat is) háttérbe szorítva.

A vallás, a különféle katolikus közösségek kisebb-nagyobb mértékben korábban is fontosak voltak az életemben. Több posztban is megemlékeztem a Nyolc Boldogság kolostorában töltött ifjonti éveimről.
Arról azonban eddig még nem meséltem, hogy az utóbbi másfél-két évben a Keresztény Élet Közösségébe járok.
Igazából még Szent Ignác alapította ezt a közösséget a XVI. században, a jezsuita renddel párhuzamosan. A „Mária kongregáció” név talán ismerős lehet a történelemből – ez ugyanaz a közösség, csak 1967-ben valamiért megváltoztatták a nevét.

A Szent Ignác-féle lelkiség, az általa kidolgozott gyakorlatok képezik a közösség alapját. A cél megtalálni a hétköznapokban Isten akaratát; keresni, hogy mikor mire hív minket.

jesuit_emblem.png

Minden nap végén egy negyedórás elmélkedés, ima, az úgynevezett „Examen” segít visszatekinteni, hogy miért lehetek hálás Istennek, hogy szólt hozzám Isten a nap folyamán, végiggondolni, hogy hogy reagáltam a hívására, az irgalmát kérni a hibáimért, és előre tekinteni, hogy hogy lehet jobb a holnapi nap.

A közösség tagjai kéthetente találkoznak.
Az összejövetelek elsősorban arról szólnak, hogy meghallgassuk egymást, hogy ki hogy találkozott Istennel az elmúlt hetekben. Úgyhogy ez elsősorban nem egy imacsoport vagy Biblia-tanulmányozó közösség, hanem egy meghallgató közösség.
Először van egy kör, ami alatt mindenki szabadon beszélhet a rá eső időben, a többiek nem szólnak közbe, nem kérdeznek, nem ítélkeznek. Elmondjuk, mi történt velünk, milyen volt az Istennel való kapcsolatunk az elmúlt két hétben.
Aztán jön egy második kör, amiben mindenki elmondja, hogy mit hallott, mi érintette meg az előző körben.
Aztán egy harmadik kör, amiben egy-egy szóval, gondolattal megfogalmazzuk, hogy mit viszünk magunkkal a találkozásról.

Más katolikus közösségekben jellemző volt, hogy mindenki igyekezett egy szebb, szentebb arcát mutatni a többiek felé. Így aztán egyre nehezebb lett egy idő után, hogy a saját küszködéseidről beszélj, mert azt gondoltad, hogy biztos csak te vagy ilyen szerencsétlen és aberrált, hiszen a többiek szemlátomást mind milyen normális, rendes keresztények...
Ebben az közösségben az tetszik nekem, hogy itt mindenki őszintén beszélhet, és beszél is a küzdelmeiről, kísértéseiről, kudarcairól (meg arról, hogy Isten hogy segít mindezek között).
Felszabadító érzés hallani, hogy mások is küzdenek, ugyanakkor mégis van remény.
Tanulságos volt arra is rájönni, hogy mindenki mással küzd.
Ami a számomra állandó nehézség, a másik számára talán semmi problémát nem jelent, viszont amivel ő küzd, azt én viszonylag könnyen tudom kezelni a magam életében.
Sok erőt ad egy-egy közösségi alkalom.

4 komment

2017.10.11. 17:02 α Ursae Minoris

Tömegközlekedési álmok

Címkék: erotika álmok Stockholm

Tegnapra virradó éjjel azt álmodtam, hogy rendszeresen jártam valahova busszal (talán valakivel együtt), de nem igazán figyeltem meg, hogy melyik járattal. Egyik reggel egyedül indulok az útnak. A megállóban nincs kiírva semmi, én meg nem tudom a busz számát. Nem baj, felszállok egy buszra. Nem tudom, hogy hívják a megállót, ahova menni kell, de azt gondolom, hogy felismerem majd a környéket. Pár megálló után rájövök, hogy nem erre kellett volna mennem. Így leszállok a buszról, és úgy döntök, hogy a legjobb lesz, ha visszamegyek oda, ahonnan indultam.

Ébredés után elindultam a buszhoz. Ezúttal (kivételesen, de messze nem először az életemben) Huddingébe kellett mennem. Tőlünk a 172-es busz visz oda, amely ténnyel teljesen tisztában is vagyok. Kimentem a megállóba, hogy elérjem a 07.10-kor induló járatot.
Oda is értem időben. Megérkezett egy busz 07.10-kor, 172-es. Elengedtem. Kicsit később jött egy 173-as, arra viszont felszálltam. Még gondolkodtam is rajta halványan, hogy vajon jó buszon ülök-e, de elhessegettem magamtól a gondolatot. Csak amikor kereszteztük a HÉV vonalát, akkor jöttem rá, hogy ez bizony nem az a busz, amire szükségem lett volna, mert a huddingei busz nem jár erre. Szerencsére a kiindulási pontra nem kellett visszamennem, a HÉV segítségével folytathattam az utat.

172.jpg
Mára virradó éjjel azt álmodtam, hogy egy illatszereket áruló lány jön oda hozzám a metrón (nagyjából abban a stílusban, ahogy az itt népszerű romániai cigány koldusok szokták), és elkezd ajánlgatni valami parfümöt. Rá se nézek, de folytatja. A könyvembe bújok, de az arcom és a könyvem közé dugja a kis fiolát, így nem tudok olvasni. Azután már én tartom a pici kis gömbölyded végű fiolát, és nyomogatom az ő orra közelébe. Először csak a közelébe, utána már ki-be dugdosom az orrába. Ennek a szexuális áthallásaival már ott az álomban is tisztában vagyok, de nem is sokat kell várni, mert a következő pillanatban már megcsókol a lány.

Na, ez bezzeg nem történt meg velem a valóságban.
Illetve azt történt reggel, munkába menet, hogy a metrón két leszbikus lány ült le mellém, és lelkesen simogatták meg puszilgatták egymást.

Close enough...

 

8 komment

2017.10.01. 06:00 α Ursae Minoris

Kedvenc zászlóim 18. – Katalónia

Címkék: zászlók Katalónia

Már fiatalabb koromban is lelkesedtem új országok születéséért – ezek érdekes új zászlókkal is kecsegtettek, meg elképzeltem a lelkes munkát, ahogy megalkotják az új állam minden feltételét – pénzt, közigazgatást, hadsereget, nagykövetségeket.
Aztán a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése kapcsán valóban létre is jött jópár új ország, néha kemény harcok árán.

Némi csalódást okozott viszont, hogy Québec és Skócia népe nem kért az önállóságból, amikor pedig az csak egy népszavazásnyira állt tőlük.

Most viszont van rá esély, hogy ma egy új ország megszületésének nyitányát láthatjuk.

Ennek tiszteletére nézzük meg közelebbről a katalán zászlót, illetve ennek változatait.
 Az Aragón Korona címerére nyúlik vissza a Senyera (maga a szó katalánul egyszerűen azt jelenti, hogy zászló), ami sárga alapon négy piros csík (egyenlő arányokkal).



Ez Katalónia (mint Spanyolországon belüli autonóm tartomány) hivatlos zászlaja jelenleg is.
A Senyera adja az alapját különféle változtatásokkal további három szomszédos autonóm tartomány zászlójának is (ebből a Baleár-szigeteken szintén a katalán a domináns nyelv, míg Aragonban és Valenciában nem).
Ezen kívül még pár további kisebb spanyol (katalán...) területi egység (megye, város, akármi) főterén is egy-egy, szintén a Senyerára alapuló zászló loboghat.
Külön érdekesség, hogy az (egyébként Olaszországhoz tartozó) Szardínia szigetén is van egy katalán nyelvű város (Alghero), aminek egy az egyben a Senyera a zászlaja.
A Senyera jelen van Spanyolország, valamint Andorra (mely utóbbinak egyébként a katalán az egyedüli hivatalos nyelve) címerében is, mindkettőben jobbra-alul (úgy értem, címertani jobb, vagyis „igazából” a bal oldalon...).
Na, meg természetesen az FC Barcelona címerében is. :-)
ket_katalan_zaszlo.JPG
A katalán függetlenség hívei Kuba függetlenné válását inspirálónak tartották (ez nem éppen mostanában volt, de a katalán függetlenségi gondolat sem tegnap született), így a kubai zászló mintájára egy háromszögben lévő  csillaggal bővítették a zászlót, ezzel fejezvén ki a szabadságvágyukat.
Ez a csillagozott (katalánul: Estelada) zászló lett a katalán függetlenség jelképe.
Érdekesség, hogy a háromszög és a csillag színe változhat.
A leggyakrabban látott változatnál kék háromszögben fehér csillagot látunk, de gyakori a sárga háromszög és piros csillag változat is. Nekem személy szerint izgalmasabbnak és szebbnek tűnik a négy, mint a két színt felhasználó zászló.

De aztán vannak még fehér alapon piros, piros alapon alapon sárga csillagot tartalmazó (marxista), fekete alapon piros és nyolcágú csillagot tartalmazó (anarchista), kék alapon sárgával szegélyezett piros csillagot tartalmazó, meg még további változatok is.

Már többször el szerettem volna jutni Barcelonába, de valahogy sosem jött össze.
De ha most valóra válik a katalán függetlenség, akkor végre tényleg elmegyek, hogy ezzel is támogassam a fiatal államot (és persze azért is, hogy megnézzem saját szememmel a Sagrada Família-t).

3 komment

2017.09.29. 18:25 α Ursae Minoris

Nosztalgia

Címkék: élet munka pszichiátria

Egy addiktológiai rendelőben dolgozom.
A minap érkezett egy beutaló egy alkoholfüggő beteg kapcsán, aki (jelenleg éppen) a pszichiátrián fekszik.
A dologgal csak az a gond, hogy mikorra adjak neki időpontot? Előre nem igazán tudni pontosan, hogy mikor fogják kiírni az osztályról. Ha meg van pár napnyi rés a kiírás és a rendelőnkbe érkezés között, akkor fennáll a veszélye, hogy a beteg menet közben visszaesik. (Mondjuk, ha nincs rés, akkor is...)

Most egy kicsit nyugalmasabb napjaim voltak, így ráértem, és felhívtam az osztályt.
És mivel viszonylag ritkásan voltam beírva betegekkel, aranyosan azt is bevállaltam, hogy másnap elmegyek a kórházba, és ott a helyszínen találkozom a pácienssel, még amíg ott fekszik.
Lelkesedett is az orvos, hogy milyen nagylelkű ajánlat ez a részemről.

Úgyhogy elutaztam Huddingébe.
Az osztályra érve a először odavezettek valakihez, akiről nem tudtam eldönteni, hogy férfi-e vagy nő. A bemutatkozáskor nem mondott nevet, csak azt, hogy „Én vagyok itt a főorvos” (lásd még: I’m the Doctor!), így az illető nemi hovatartozása (vagy éppen annak hiánya) rejtély maradt a számomra.
Innentől Főorvos kísérgetett az osztályon, hogy megkeressük a beteget, meg a kezelőorvosát.
Közben arra figyeltem fel, hogy az osztályt almáspite finom illata lengi be. De nem csak úgy, mint ahol éppen pitét szolgálnak fel uzsonnára, inkább úgy, mint ahol megannyi nagymama kalákában süti a pitét egy tábornyi gyereknek.
Szemlátomást Főorvos számára is szokatlan volt ez az élmény, mert ő is szóba hozta, hogy milyen finom illat van. Ha jobban belegondolok, mást nem is nagyon mondott nekem a rövid sétánk során.

Aztán megtaláltuk a spanyolos nevű (és ennek megfelelő akcentussal beszélő) fiatal orvosnőt, az egyik „beszélgetős szobában”, amint éppen a beteggel foglalatoskodott.
Olyan laza, kedélyes hangulatúnak tűnt nekem az osztály meg az emberek, és elkapott egy sóvárgás, hogy újra osztályon dolgozzam.
Annak idején Magyarországon szinte végig kórházban dolgoztam, itt Svédországban is osztályon kezdtem, de az utóbbi kb. 13 évben végig rendelőben voltam (ebből 11 évig konkrétan a jelenlegi helyemen) – kivéve az ügyeleteket, meg a bérorvosi kalandokat.
Ó, milyen jó is bennfekvő betegekkel dolgozni!
Vizitek! Kollégák! Kórházi étkező! Fehér ruhás nővérek!

kill_bill.jpg

3 komment

2017.09.06. 18:29 α Ursae Minoris

Rejtélyes betűk

Címkék: nosztalgia kereszténység ruhák

Ma reggel felfigyeltem valamire.
Éppen a pizsmámat hajtogattam össze, amikor felfigyeltem rá, hogy a felsőrész nyakánál egy GV jelzés látható.
Az első gondolatom persze az volt, hogy valamiféle párhuzamos valóságban vagyok, mint egy Philip K. Dick könyvben, vagy egy olyan filmben, mint mondjuk a The Island.


gv.jpg
Ezt aztán hamar elvetettem, és eljutottam egy sokkal hétköznapibb, ámde mégis hihetetlen megoldáshoz.
Korábban említettem (például ebben a posztban), hogy egykor egy kolostorban, egy katolikus életközösségben éltünk.
Ott úgy működött a dolog, hogy leraktad a szennyes ruháidat egy bizonyos helyre, aztán a mosodás meg a vasalós testvér a gondoskodott mindenről, és pár nap múlva ott figyeltek a ruháid tisztán, összehajtogatva a polcodon.
Egy időben sokat jártam a vasalószobába – hogy a vasalós lánnyal beszélgessek...
Ennek a rendszernek a működéséhez valahogy azonosítani kellett a ruhákat, erre szolgált a ruha megfelelő helyére kimoshatatlan filccel ráírt (igényesebbeknél: rávarrt) monogram.
A közösségből való eltávolításunkat követően az O betűvel ellátott ruháim még jó ideig emlékeztettek egy másféle élet immár elveszett lehetőségére.

Úgyhogy arra jutottam, hogy ez lehet a racionális magyarázat a jelenségre.
A dolog azonban, ahogy említettem, mégiscsak meglepő, két okból is.
Az egyik, hogy több mint húsz éve jöttünk el a közösségből. Lehetséges, hogy én már húsz éve hordom ezt a pizsamát?
A másik pedig az, hogy akkor miért nem O betű van a pizsamámban? Ki az a GV?

De Jucus biztosított róla, hogy ez a pizsama valóban megvan már több mint húsz éve, a GV meg egy Grégoire Vidal nevű testvér volt a közösségben (akinek ezek szerint lenyúltam a pizsamáját).

vidal.jpg

Szóval ilyen érdekes dolgokra lehet rájönni, ha az ember alaposabban megnézi a saját ruháját...

3 komment

2017.09.04. 19:22 α Ursae Minoris

Svéd zászló – másképp

Címkék: zászlók Svédország Stockholm

Állítólag nagy vitát váltott ki az a műalkotás, amit nemrég a stockholmi Kulturhuset előtt állítottak fel.
A vitáról nem tudok beszámolni, mert nem olvastam a kérdéses újságcikkeket.

Saját fantáziámból úgy képzelném, hogy az egyik oldal a nemzeti jelképek megcsúfolásáról, a másik oldal pedig a művészeti szabasdágról és a normakritikáról (ez egy divatos fogalom errefelé) írna lelkesen.

Ami az én számomra azért furcsa (már ha persze egyáltalán így van, mert mint írtam, csak elképzelem a vitát), mert a számomra éppen ellentételes jelentéssel bír a mű.

Szerintem azt jelenti ez az alkotás, hogy a svédek jelenleg egy töketlen népség (ez a kifejezés nagyjából ugyanígy a svédben is megvan*: har ingen stake); és itt lenne az ideje, hogy Svédország felálljon, hogy a svédek felemeljék a fejüket.

ingen_stake_1.JPG
___________________
* Apropó „megvan” – azt figyeltem meg, főleg blogokon, de egyéb helyeken is, hogy szinte senki sem tudja helyesen leírni ezt a szót és a ragozott formáit.
Megvan – egy sima igekötős ige, és ennek megfelelően egybeírandó, ha az igekötő közvetlenül az ige előtt áll.
„Nekem is megvolt ez a könyv annak idején.”
„Na, ezzel is megvagyunk.”
„Holnapra meglesz.”
...és így tovább.
De szinte mindenütt külön írják. Fel nem tudom fogni, hogy ilyenkor a „meg” milyen szófaj szerepét tölti be a szerző képzeletében.

Na, mindegy, ez most csak úgy kijött belőlem, mert ezen már sokszor bosszankodtam.

9 komment

2017.07.13. 21:39 α Ursae Minoris

Sound of music

Címkék: zene kaland geocaching

Az utóbbi egy év során a pokémonok sajnálatos módon háttérbe szorították a geocachinget az életemben, ami egyértelműen meg is látszik a statisztikámon:

geocaching_statisztika.jpg
Az utóbbi két hétben viszont szabadságon voltam, és most újra keményen belehúztam a ládák keresésébe.

Az egyik nap egy bizonyos kihívás keretében egy minél régebben kihelyezett ládát akartam megkeresni, így célba vettem a „Silence of the guns” nevű (2001 májusából származó) cache-t egy stockholm környéki erdőben, egy elhagyott lőtéren.

A terep egy kicsit meredekebb volt, mint amire számítottam, de különösebb gond nélkül megérkeztem a helyszínre.
Viszont a láda keresgélése közben – a cache nevével szöges ellentétben – közeli löveseket hallottam.
Ez elgondolkodtatott – lehet, hogy a lőtér mégsem teljesen elhagyatott? Vagy ugyan hivatalosan már nem működik, de valakik hobbiból azért kijárnak ide lövöldözni? Vagy a hangok nem is a lőtérhez kapcsolódnak, hanem vadászok vannak a közelben?
Arra jutottam, hogy valami módon jó lenne jelezni a fegyvereseknek, hogy itt vagyok, és hogy nem vagyok őz.
Némi töprengés után azt a megoldást találtam ki, hogy a telefonom hangerejét a maximumra állítom, és bekapcsolom a Despacito-t. Biztos voltam benne, hogy ez eléggé feltűnő, és az őzek sem szokták ezt a számot nyomatni.
Kicsit ugyan voltak fenntartásaim az ötletemmel kapcsolatban, mert gyerekkoromban belém nevelték, hogy az erdőben tisztelettel, csöndben kell viselkedni (mint egyfajta templomban), és az eseteleges vadászok sem vennék jó néven, hogy elriasztom a vadat – de arra jutottam, hogy itt most életmentésről van szó, ami felülírja ezeket az elveket.
Úgyhogy zengjen a Despacito!!

Ez aztán végül működött is, a láda is meglett, és én is túléltem a kalandot.
Ismét bebizonyosodott tehát, hogy a muzsika a barátunk.

4 komment

2017.07.03. 19:23 α Ursae Minoris

Új kalandok

Címkék: vitorlázás Jucus Roger

Egyszer régen írtam egy posztot Határaink átlépése címmel, ahol a takarítás (számomra) új élménye és a kikötözős szex között vontam párhuzamot.
Azóta aztán sajnos sem a takarítás, sem a BDSM világában nem mélyedtem el jobban; most hétvégén viszont sikerült sokkal nagyobb mértékben átlépnem a határaimat, egészen újfajta tapasztalatokra téve szert.

Egy kis háttértörténet:
A blogom régi, hűséges olvasói emlékezhetnek Rogerre, a versenyvitorlázó világbajnok kollégámra. Nagyon lelkes, gyakran mesél a régi vagy a tervezett útjairól.
Tavaly Tihanyban nyaraltunk a családdal, és úgy adódott, hogy a Kékszalag is pont arra az időre esett, amikor ott voltunk, így láthattuk a startot meg a győztes célba érését is.
Hazaérve Stockholmba említettem ezt Rogernek, aki még csak nem is hallott a Kékszalagról korábban, de ahogy elmeséltem neki, nagyon megtetszett neki a dolog, és azt mondta, hogy jövőre megcsinálhatnánk együtt ezt a túrát, ha szerzek hajót.
Magamban azt gondoltam, hogy ez teljesen ki van zárva, hogy én hajózzak; viszont eszembe jutott, hogy az egykori budapesti főorvosom lelkes vitorlázó, és annak idején a Kékszalagot is rendszeresen megcsinálta.
Megpróbáltam őket összehozni, a tervem az volt, hogy majd ők (meg esetleg még páran) megcsinálják a kihívást, én meg a partról drukkolok neki.
Közben mindenki, minden oldaról győzködött, hogy ha Roger ezt ilyen kedvesen felajnálotta, akkor nehogy már nemet mondjak a kalandra.
Bennem viszont egyre inkább érlelődött a dolog, hogy nem fogok vízre szállni.
Amikor télen a Kanári-szigeteken voltunk (erről sajnos elmulasztottam blogposztot írni), akkor a háromnegyed órás hajóút az egyik szigetről a másikra is teljesen kikészített, pedig az nagy hajó volt, és csak annyi volt a dolgom, hogy egy helyben üljek, és kibírjam valahogy az utat.
Mondtam is Jucusnak ezt követően, hogy most már biztos, hogy én fel nem szállok egy vitorlásra.
Roger és a volt főorvosom (illetve az ő egyik vitorlás ismerőse) felvették ugyan egymással a kapcsolatot, de aztán valahogy elakadt a kommunikáció, amit én egyáltalán nem is bántam – így legalább megoldódott a probléma, ugyanakkor senki sem mondhatja, hogy az én hibámból maradt el a hajókázás.

Történt viszont, hogy nemrég születésnapomra Jucustól egy vitorlás tanfolyamot kaptam ajándékba.
Először egy kicsit lesápadtam, mert mint említettem, nem igazán tudtam magamat elképzelni egy hajón, főleg nem úgy, hogy én ott még aktívan csináljak is valamit – de ha már megkaptam ezt az ajándékot, akkor elfogadtam a kihívást.
Bejelentkeztem a tanfolyamra az első lehetséges időpontban – ha már meg kell történnie, essünk túl rajta minél előbb.
Kétnapos tanfolyam volt (szombat-vasárnap), elmélet és gyakorlat, de azért inkább a gyakorlaton volt a hangsúly.
Gyönyörű helyen, a stockholmi szigetvilág kapujában.
A tanfolyam többi résztvevője azért jelentkezett, mert hamarosan vitorlást szeretnének venni, és előtte egy kicsit fel akarták turbózni az ismereteiket. Én meg jobb híján azt mondtam, hogy azért vagyok itt, hogy valami újat próbáljak ki...
Kicsit túlöltöztem a többieket, egy sárga esőkabát és hozzá tartozó szintén sárga esőnadrág volt rajtam. Amikor rajtam volt a mentőmellény, meg a kezemben volt egy csáklya, úgy néztem ki, mint egy bálnavadász. Míg az oktatóink rövidnadrágban és pólóban voltak...

kieler.JPG

Főleg ezen a hajón gyakoroltunk

Egy csomó új szót, speciális szakkifejezést is meg kellett tanulnom – ez tetszett.
Most a poszt kedvéért kicsit ránéztem a magyar vitorlás szakkifejezésekre, és látom, hogy azok nagyrészt a német szavakon alapulnak, aminek köszönhetően egyúttal egybeesnek a svéd szavakkal is, amiket tanultam. Íme egy kis ízelítő, előbb a „magyar”, aztán a svéd szó:
achterliek – akterlik
backbord és steuerbord – babord och styrbord
bum – bom
lee és luv oldal – lä och lovart sida
unterlieck – underlik
és így tovább.

Nos, a lényeg az, hogy a tanfolyam minden szempontból a várakozásaimon felül sikerült.
Az elmélet érdekes és érthető volt, egy kicsit összeállt bennem a kép, hogy hogy is működik egy vitorlás.
A gyakorlat során mentünk jolléval és tőkesúlyos hajóval (magyarul alighanem kieler-nek hívják az ilyet), kezeltem a kormánylapátot és a schott-ot (ez egy kötél, amivel a vitorlát lehet tartani és irányítani), navigáltam a hajót kikötőből kifelé és befelé, végeztünk fordulást széllel és szél ellen; minden viszonylag jól ment; sőt, kifejezetten élvezetes is volt mindezeket csinálni, érezni, megérteni azt, hogy mindez mire is való.

Szóval ezek után – ha jövőre tényleg sikerül megszervezni – már tényleg nagyon szívesen beülnék egy hajóba, hogy Rogerrel és a volt főorvosommal együtt megcsináljuk a Kékszalagot.
Jucusnak pedig köszönöm ezt a kicsit másféle szülinapi ajándékot, ami valóban segített abban, hogy átlépjem a határaimat!

8 komment

2017.06.20. 20:12 α Ursae Minoris

Skam

Címkék: homoszexualitás iszlám filmek Norvégia

Everyone you meet is fighting a battle you know nothing about.

Be kind. Always.

Már bizonyára hallottatok a norvég Skam (Szégyen) című tinisorozatról.
Egy gimis baráti társaságot követhetünk benne.
Minden szezon egy-egy gimnáziumi félévhez kötődik, úgy, hogy minden évadban a csapat más-más tagja a főszereplő. Méghozzá annyira főszereplő, hogy akkor minden rész minden jelenete az adott szereplő körül zajlik – így a korábbi szezon vezéralakja és fő cselekményszála hirtelenen mellékessé válik.

Mindenféle problémát felvet a sorozat: szerelem, szex, bizalom, kommunikációs nehézségek, drogok, zaklatás, anorexia, pszichés zavarok, vallás, mobbing stb.
Ezzel együtt korántsem sötét hangulatú a sztori, sőt, majdhogynem egy idealizált világot látunk.
Ugyanis – ami nekem nagyon tetszik a sorozatban, mégha a valóságban sajnos nem ennyire egyértelmű a dolog – végső soron a feltétel nélküli barátságról szól az egész.
Sokminden történik a sorozatban szereplő fiatalokkal, mindenki hordozza a maga terhét – de a barátokra mindig számíthatnak, és ha nem is tudják megoldani minden problémájukat, de a többiek segítségével legalább könnyebb a küzdelem.

Érdekes jelleget ad a sorozatnak, hogy jelen időben játszódik, pont akkor, amikor adják az egyes epizódokat.
Olyannyira, hogy ha egy jelenet pénteken este 21.43-kor játszódik, akkor azt pénteken este 21.43-kor rakják fel a norvég televízió honlapjára. Aztán szombatonként fűzik össze a napi jeleneteket egy-egy epizóddá.
Sőt! A szereplőknek saját oldalaik vannak a Facebookon és Instagramon, amit folyamatosan frissítenek, és persze ezek a frissítések kapcsolódnak ahhoz, ahol éppen tart a történet.

Világszerte népszerű a sorozat, de a svédek számára külön élmény a norvég nyelv. Mivel elég közel áll a svédhez, elég jól meg lehet érteni a szöveget, ugyanakkor a norvég a maga dallamosságával, felcsapott mondathangsúlyával kifejezetten viccesnek, vidámnak hangzik a svédek számára. Ehhez még vegyünk hozzá pár érdekesen hangzó szót, képes kifejezést: például ha valaki seggfej, akkor a norvégok azt mondják rá, hogy drittsekk (azaz szarzsák), amit a svédek igen mókásnak találnak. A megfelelő svéd kifejezés egyébként ugyanerre a skitstövel (szarcsizma) lenne, amit mondjuk én a magam részéről még viccesebbnek találok.

Szóval a svéd  fiatalok lelkesen nézik a sorozatot, hallgatják a beszédet, és a norvég szavak kezdenek utat találni az itteni szlengbe.

Erről írtam is egy kis verset, ami svédül tökéletesen rímel:

Skam

Nu har norrmän
Blivit normen.

Magyarul sajnos nem ugyanilyen ütős:

Szégyen

Most a norvégok
Lettek a viszonyítási alap.

A lányaim hatására kezdtem el nézni a sorozatot, jelentős késéssel, csaknem két szezonnal elmaradva a „valós” időtől.
De a mostani, negyedik szezon kedvéért belehúztam a dologba, végre utolértem a sztorit, így most lelkesen (valóban lelkesen, mert tényleg megkedveltem a sorozatot) naponta nézem, hogy kijött-e egy újabb pár perces aznapi jelenet.

Spoiler a kép után!

skam_erotic.jpg

Spoiler alert!!

Ennek kapcsán pedig most teszek egy merész jóslatot:
Most a negyedik szezon zajlik, ami az ígéret szerint egyben az utolsó lesz.
Tehát egy nagy lezárás várható a mostani, utolsó részben, ami erre a szombatra áll össze.
Ennek az évadnak a főszereplője Sana, a fejkendős muszlim lány. A korábbi szezonokban ő volt a higgadt, bölcs mellékszereplő; most, hogy közelről láthatjuk őt, kiderülnek a hibái, gyengeségei, hitbeli ingadozásai is.
A végé felé valami olyasmire jutott, hogy az a feladata, hogy ne haraggal reagáljon a környezet értetlenségére, hanem mutassa meg az iszlám szépségét.

Erre most, a legutolsó részben (amiből tehát már egy-két jelenet kijött a héten) hirtelen megtörik az eddigi hagyomány: most nem látjuk Sanát, hanem a többi szereplőnek van egy-egy rövid saját jelenete.
A cselekmény pedig most akörül forog, hogy Sana meghívta a többieket (és nem csak a barátait, de mellékes ismerőseit, sőt a haragosait is) szombatra egy (a Ramadánt lezáró) Íd al-fitr bulira, ahova a többiek mind el is akarnak menni, sőt szeretnék valamilyen kedves gesztussal meg is lepni Sanát.
Szóval az én tippem az, hogy itt most végképp össze fog érni a fikció és a valóság, és ha az egyik jelenetben (ezeket a naponta kirakott részeket folyamatosan figyelik a rajongók) el fog hangzani, hogy szombaton egy konkrét helyen és időpontban találkozzanak, akkor le fog esni a nézőknek, hogy akkor tényleg ott lesznek fizikai valójukban is a szereplők mind egy szálig, és ott, élőben fog lezárulni a sorozat.
Erre vélhetőleg a rengeteg rajongó mind a helyszínre szalad, és ott lesz egy nagy boldog, közös finálé, marokkói tánc és nagy általános egymás nyakába borulás.

Szóval ha azt halljátok, hogy szombaton tízezer norvég fiatal ünnepelte együtt Osloban a Ramadán lezárását, akkor jusson eszetekbe, hogy én előre megmondtam. :-)

4 komment

2017.05.26. 12:47 α Ursae Minoris

Szorongásos álmok

Címkék: szorongás álmok szabadkőművesség

Tegnap, Krisztus mennybemenetelére való tekintettel munkaszüneti nap volt Svédországban.
A pihenőnapot sikerült olyan jól betábláznom elvégzendő programokkal (négy lecke hibátlan elvégzése a gépírás-gyakorló programból; két rész megtekintése a Skam-ból; egy novella elolvasása a Galaktikából; plusz bizonyos spirituális gyakorlatok és imák elvégzése) hogy a végén stresszesebb voltam, mint egy sima munkanapon. A túl sok program mellé túl sok kávé, túl sok kaja – nem csoda, hogy szorongással feküdtem le, ami aztán meg is látszott az álmaimon.

Egy nagyon nagy belmagasságú teremben alszunk. Valaki mellettem felmegy egy emeletes ágyra. Ahogy felnézek, látom hogy a fa lábakon álló ágy tényleges fekvő része olyan 8-10 méter magasban van, oda ment fel az illető. Arra gondolok, hogy én nem mernék ebben az ágyban aludni. Nemcsak attól félnék, hogy esetleg legurulok, hanem attól is, hogy éjjel összeomlik alattam az ágy, és én lezuhanok és meghalok.

Egy sütőtálat mosogattam el, azzal tartok egy szabadkőműves műhelybe, ahol valami dolgom van a tállal. Arra számítok, hogy még nem lesz ott senki, és nyugodtan elhelyezhetem az edényt. Ezzel szemben azt látom, hogy a terem tele van, már mindenki a helyén ül.
Ez azért kínos, mert én vagyok a titkár, úgyhogy viszonylag elöl kell ülnöm. Megpróbálok oldalt elvonulni, minél kevesebb feltűnést keltve, de hülyén érzem magamat az edényemmel.

Busszal akarok hazautazni. A Google Maps meg is mutatja, hogy hol kellene felszállnom, de valahogy mégsem a megfelelő buszt (vagy a megfelelő megállót) választom. Megyek egy másik busszal, a következő megállónál le tudnék szállni, és ott bevárni egy másik buszt. Ez nem lenne ugyanolyan ideális, de azért még úgy is jó lenne.
De nem szállok le ennél a megállónál sem.
Majd talán a következőnél.

masonic_dream.jpg

7 komment

2017.05.10. 20:13 α Ursae Minoris

Országok

Címkék: térkép Magyarország Törökország

A minap rá kellett keresnem, hogy hol lehet egy bizonyos (nem igazán „evidence based”) természetgyógyászati készítményt beszerezni.
Az oldalukon azt vettem észre, hogy lehet országot is választani, ráadásul Magyarországot az a külön megtiszteltetés éri, hogy saját nyitókép tartozik hozzá. Ez a kiemelt bánásmód nem jár minden országnak az oldalukon, úgyhogy igazán kedves gesztusról van szó.
Így néz ki a kép:

laminine.jpg

Nem tudom, hogy jött ki nekik a dolog.
Talán rémlett nekik, hogy Magyarország, az valahol ott lenn van messze délen és keleten, valami európai ország, vagy talán mégis inkább ázsiai...?

Vagy pedig az a vicc jutott eszükbe, miszerint:
– Are you Hungary? Do you want some more Turkey?
– Norway! I´m Finnish!

3 komment

2017.04.30. 15:13 α Ursae Minoris

SMS Életmentők

Címkék: munka halál kaland

Elvileg évente kellene újraélesztés-gyakorlatra mennem – egyrészt felfrissíteni a rutint, másrészt időről időre változnak egy kicsit az előírások (például a jelen helyzet szerint nem kell a pulzust ellenőrizni, csak a légzést; a szívmasszázs az elsődleges, ha nincs lehetőség a mesterséges légzésre; ha van lehetőség mind a kettőre, akkor 30:2 arányban kell alkalmazni ezt a két momentumot).
A valóságban már talán 2-3 éve is volt, hogy a rendelőnkkel legutóbb egy ilyen tanfolyamon voltunk.
Most a héten végre megszerveztük a dolgot, egyik délután én is szépen megcsináltam a tanolyamot, gyakorlattal, babával, szituációs gyakorlattal, defibrillátorral, ahogy kell.
A tanfolyam után emlékezettek arra, hogy van egy telefonra telepíthető app SMS Életmentők (SMS Livräddare) néven, ami egyrészt mutatja a defibrillátorokat a térképen, másrészt és főleg az az érdekes és hasznos benne, hogy riaszt, ha a közelben valakinek újraélesztésre lenne szüksége.
Jó ötletnek, nemes gondolatnak tűnt, így telepítettem a telefonomra ezt az app-et, de azt gondoltam, hogy aligha kerül valaha is sor arra, hogy ténylegesen riasszanak.

hlr.jpg

Erre ma délelőtt már jelez a telefonom, hogy felételezett szívleállás van a közelben.
Még szerencse, hogy észrevettem, mert le volt kapcsolva a hang.
Izgalmas dolog, kicsit olyan geocaching meg Pokémon Go érzés – az app a térképen szépen megadja a célpontot és berajzolja az útvonalat.
Iziben magamra kaptam a kabátomat, és elindultam.
Azt hittem, hogy ez valamiféle gyakorlat – tesztelik a jelentkezőt, hogy komolyan gondolta-e a vállalását.
Azért persze szedtem a lábamat, de nem futottam – ha kifulladva érek a helyszínre, akkor senkinek sem vagyok hasznára.
De siettem rendesen, még a Pokémon Go-t sem kapcsoltam be.

A helyszínhez közeledve gondolkodtam azon, hogy jutok majd be a társasházba.
A nyitott kapuban síró nő egyrészt erre a kérdésre is választ adott, másrészt azt is valószínűsítette, hogy mégsem gyakorlat, hanem éles helyzet van.
Kérdeztem a nőtől, hányadik emelet, de ilyen bonyolultságú kérdéshez nem volt elegendő szegénynek a svédtudása, így az ujjaimmal mutattam: 1? 2? 3? 4?
Felszaladtam a mutatott emeletre (az volt bennem, hogy nem szabad a liftet használni – utóbb jöttem rá, hogy ez a szabály tűz esetére van).
OK, ott voltam az adott emeletem, egy csomó zárt ajtó.
Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, elkiáltottam magam a folyosón: Szívleállás? – de nem jött válasz.
Most mit tegyek?
Eddigre szerencsére éppen megérkeztek a nálam egy kicsit talpraesettebb tűzoltók is.
Határozott mozdulattal megpróbáltak benyitni minden ajtón, három zárva volt, a negyedik nyitva, oda bementünk.
Odabenn állt pár tanácstalan ember, intettek, hogy melyik szobába menjünk.
Bementünk.
Ott találtuk az illetőt, akit aztán a tűzoltókkal együtt lefektettünk a földre (az újraélesztéshez kemény alap kell). Közben megállapítottuk, hogy szegény már teljesen hideg és merev. Kicsit olyan halott-szag is volt a szobában.
Így aztán konstatáltuk, hogy nincs semmi értelme újraélesztéssel próbálkozni.
Lementem, hogy bevárjam a mentőket, akik (akárcsak a rendőrök) pár percen belül megérkeztek.
A lenn sírdogáló nőről kiderül, hogy nem hozzátartozó, hanem takarítónő. Itt Svédországban a rászorulóknak jár efféle segítség, az önkormányzat pénzén – nem tudom, Magyarországon van-e hasonló rendszer.
Szegény takarítónőnek elég traumatikus lehetett az élmény – megpróbáltam belépni a pszichiáter-szerepbe (hogy már valami hasznom is legyen a helyszínen), és támogatni, bátorítani akartam a nőt, de a nyelvi akadályok miatt nem sok mindenre jutottam.

Arra is gondoltam, hogy ha ez az app így működik, hogy minden komolyabb mentőriasztásra bejelez, akkor a továbbiakban lesz még részem kalandokban.

A történet azért adott egy adrenalin-löketet, egy kicsit a hatása alatt maradtam pár óráig.
A halottszag meg valahogy megmaradtam az orromban – ki is nyitottam az ablakot a szobámban, hátha segít.

7 komment

2017.04.14. 16:02 α Ursae Minoris

Ett enat Stockholm

Címkék: élet szeretet Stockholm

sergels_torg.JPGrendorauto.JPGgyerekek.JPGoroszlan1.JPGoroszlan2.JPGfal.JPGpost_it_2.JPG

2 komment

2017.04.08. 21:26 α Ursae Minoris

Anna's story

Címkék: élet kereszténység Anna

anna.jpg

When reading about the shootings in the bar Pulse in Orlando, I found many stories of people contacting their loved ones in their last moments of life in fear. “We are just hiding”, they had said. “I just wanted to tell you I love you one last time.” Such a situation seemed so far off from my current situation. Never did I believe that I would ever find myself in a situation even remotely close to one like that. That is, until I actually did, on the afternoon of April 7th, 2017 in Stockholm.

My name is Anna Péter, and many of you may know me as the daughter of Oszkár, the writer of this blog. I will now take my time to tell you about my experience of the terror attack in Stockholm; in hopes of processing what happened or even contribute with whatever knowledge I gained from it. 

I found myself at T-centralen at around 3 pm, entering Åhléns for shopping, as a small treat for myself after surviving two intense weeks of work and school. Little did I know, that had I gone for my honestly speaking irrelevant shopping just one hour later, I may have not been as OK as I am now. When I had paid for my things, I went to a café further down on Drottinggatan to study as I waited for my boyfriend to arrive with his train from Uppsala. As I was reading my articles, I received a call from him, just checking up on me. The call started out like any other, cheesy call. However, it would take a big turn as he suddenly heard silence from my side of the line. The reason for this, is because I suddenly looked out the window. Outside, I saw people running all in one direction; running for their lives. I did not understand what was going on, but people around me were telling me we all needed to hide. With the situation being so bizarre, I just froze in my seat for a few seconds. I told my boyfriend, “They… They are telling me to hide”. Stupid as it may seem, I needed an actual reminder from him, that well… Then it might be a good idea to actually hide. 

We were hurried into the kitchen of the café where people were visibly in shock and did not know what was going on. As I stood, completely frozen with Robert still on the line telling me to breathe as he looked up what was happening, I realized that I was in that situation. People were saying someone was outside with a gun (Thankfully, this was not confirmed later on). I did not know when I was getting out, or if I was. We soon were led to another room further down underground with safer doors. Here, a lot of other people from other stores had gathered as well. Many of us, me included, were already crying. But as I stepped into that room, I was instantaneously met with love and compassion. One girl saw I was scared and offered me a seat, even though we were maybe 40 people in a small room with only 4 chairs. The same girl later went around offering people who did not have any reception to call their loved ones from her phone, which did have reception. She also came up to me and asked me if I needed a hug, where after we hugged each other in silence for maybe 3 minutes. 

This went on for maybe one hour, when we after a call to the police were told we were getting led out by a police officer from underground. Though scared, we went up and were met with interviewers and paparazzi, which once again felt extremely bizarre. Since traffic was not working at all, and I did not know anyone, I stayed with a group of women who also were by themselves. We decided we would go by foot toward Södermalm. This plan, however, would only take me as far as Stadshuset. Here, I suddenly heard a voice calling my name. Turning around, I saw an old friend who had been a very close friend during high school, and who I had not seen in a long while. Just seeing a familiar face in the midst of all the chaos led us both to the same reaction; just hugging each other and sobbing. We didn’t have to say a word because we knew we were both going through it all. The other women kept going, seeing as I had found a friend. 

Having stayed in contact with my best friend, Amanda, she soon told me I could walk to her house since I could not go home. So I left my friend, who had others to take care of, and started my walk toward Amanda. This walk was filled with so much emotion. Every single soul I passed by seemed to be emotionally drained, but at the same time I felt so connected to everyone. Because we were all going through the same feelings, fears. During my walk in the innocent April sunset, I could finally see the beauty of humanity and community. 

Arriving at Amanda’s place, I was met with so much love. They took care of me physically and prayed with and for me. When traffic started again, they even drove me home. 

I have had some time processing what happened on April 7th, 2017. What I can see, is that my problems of what colour lipstick I should buy are so stupid and irrelevant. I can see that humans can be so brutal, cruel and inhumane. But what I also can see is that my country is the strongest at its weakest point because people come together and help each other in ways I had never, ever witnessed before. And lastly, I am once again reminded that I am so protected by my faith in God, as he led me away from the wrong place and wrong time. 

To conclude, I would like to insert my post from yesterday in my book of thankfulness that I write in every day.

Today, I am thankful to be alive.

I am thankful that God has a watching eye over me, leading me to safe places. 

I am thankful for the helpfulness of people to each other when most needed.

And I am thankful for the beautiful lives of the souls that were taken today, that he will welcome them in his home with love and give comfort to their families.

Thank you for taking your time to read my story, and keep meeting each other with kindness.

/Anna 

6 komment

2017.04.07. 16:33 α Ursae Minoris

I´m OK

Címkék: élet halál Stockholm

Ha netán valaki aggódna értem az iménti terrortámadás kapcsán:
Köszönöm, rendben vagyok, és a családom tagjai is épségben vannak.

És egyelőre inkább bennmaradok a munkahelyemen, mert úgysem jutnék egykönnyen haza.

imok.jpg

 

12 komment

2017.03.05. 08:00 α Ursae Minoris

Kolostorbéli víg napjaim 4. – További bölcs mondások

Címkék: bölcsesség kolostor

Miután Jucus megosztotta a múltkori posztomat a Facebookon, annak ott egyrészt jó nagy sikere lett, másrészt reagáltak is rá páran, akik annak idején szintén ott voltak a kolostorban, és ők is leírtak egy-két történetet erről a befogadott fiúról, amik így most előkerültek a múlt és az emlékezet mély kútjából.

Úgyhogy most itt van tőle/róla még néhány további mondás és sztori.

– Olcsó ajándéknak ne nézd a lófogát!

– Nem vagyunk egyformák, Gabi. Én sem vagyok egyforma, te sem vagy egyforma.

– Zúgva szállsz, mint a pengős malac.

Egyszer a srác vasalót lóbálva ment a folyosón. Valaki megkérdezte, hogy hova megy, mit csinál. Azt mondta: „Megyek zoknit vasalni!”

A srác tudott írni-olvasni, de nem volt túl pontos a részleteket illetően. A szobája ajtajára ki akarta írni, hogy „Idegenekenk bejönni tilos!” – de a gyakorlatban ezt írta az ajtóra: „Idegbenyő!”
Ez az „idegbenyő” aztán szállóigévé vált a kolostorban, sőt – mint az említett Facebook beszélgetésből kiderült, pár egykori kolostorlakó azóta is használja ezt a szót.

bolond-lacika.jpg

7 komment