A család nagy Doctor Who-rajongó lett.
Mind a négyen ott ülünk a tévé előtt esténként és nézzük a Doktor kalandjait (méghozzá DVD-ről, mivel ezen a téren régimódi vagyok, úgyhogy semmi letöltögetés).
Végignéztük a Tizedik Doktor kalandjait (innen indultuk; majd később megnézzük a korábbi kilenc Doktort is), nagyon kedveljük David Tennant-et, mint színészt (a Broadchurch-ben találkoztunk vele először, ott is nagyon jó volt), és nagyon a szerettük a Tizedik Doktor laza, könnyed, ugyanakkor mégis érzelmes stílusát.
Megsirattuk Donna sorsát, majd kicsit később sajnos el kellett búcsúznunk ettől a kedves doktortól is, úgyhogy most már (pár napja) kénytelenek voltunk áttérni a Tizenegyedik Doktorra.

Mindegyik doktornak megvan a maga sajátos személyisége, stílusa, öltözködése és egyben megvan a saját szóhasználata is – hogy aztán Doktor halálával és újjászületésével ezek mind megváltozzanak.
A Tizedik Doktor, ha éppen valami fontosba vagy veszélyesbe készült belevágni, akkor mindig azt mondta, hogy „Allons-y!”. Ez ugye franciául van, és azt jelenti, hogy „Gyerünk!”.
Egyébként amikor Franciaországban laktam, akkor ennek inkább egy fiatalos, kicsit szlenges változatát használtam, ami úgy hangzott, hogy „On y va!” – persze lehet, hogy mostanára már ez utóbbi kifejezést csak a hozzám hasonló középkorúak használják, ahogy ez lenni szokott a szlenggel.
Szóval a Tizedik Doktor azt szokta volt mondani, hogy „Allons-y!”, míg a Tizenegyedik, ha éppen valami veszélyes dologba vág bele merészen, akkor azt mondja, hogy „Geronimo!”

Akkor elmesélem ennek a szónak a hátterét.
Geronimo, az „Ásító” egy híres apacs harcos (és varázsló) volt a XIX. században.
Mexikói katonák megölték a feleségét és három gyerekét, ezt követően a mexikóiak (és az amerikaiak) elleni harcnak szentelte az életét, bátor rajtaütéseket és fogolyszabadításokat hajtott végre a csapatával.
Már ez önmagában is elég lenne arra, hogy a neve csatakiáltássá váljon, de előbb jön még egy csavar a történetben.

1940 augusztusában egy amerikai ejtőernyős alakulat tagjai a bevetés előtti estén egy Geronimóról szóló filmet néztek. A film után a csapat tagjai azzal csúfolták az egyik társukat, hogy annyira be lesz tojva a bevetéskor, hogy a saját nevére sem fog emlékezni. Erre a srác azt mondta, hogy nem hogy emlékezni fog a nevére, de amikor kiugrik a gépből, akkor azzal fogja bebizonyítani, hogy nem fél, hogy azt kiáltja jó hangosan, hogy „Geronimo!”.
Így is tett.
Idővel aztán az egység többi tagja is átvette ezt a szokást.
Olyannyira, hogy manapság állítólag már általánosan is használatos a kiáltás az ejtőernyosök körében, és egyáltalán olyankor, ha valaki magasból ugrik le, vagy más efféle dologba vág bele.
Az 501. Légi Gyalogsági Ezred (remélem, jól fordítottam – az eredeti neve „501st Airborne Infantry Regiment”) címerében pedig – Geronimo leszármazottainak jóváhagyásával – ma hivatalosan is ott szerepel ez a név.

Úgyhogy én is csak azt tudom mondani, úgy maganak, mint neketek, kedves olvasóim, hogy:

Geronimo!