Karácsonyra jópár könyvet kaptam, ezek jelentős része – nem meglepő módon – science fiction, ámde érdekes módon mégsem ezek egyikét olvastam mostanában, hanem egy másik, egész meglepő irányból érkezett sci-fit.
Ugyanis Anna (a kisebbik lányom) egy-két hete elkezdte olvasni a The Hunger Games (magyarul Az éhezők viadala) című művet, ami nagyon teteszett neki, csak arra panaszkodott, hogy nincs kivel beszélgetnie róla.
Így aztán az ő kedvéért belekezdtem.
Aztán iziben a hatása alá kerültem, és igen hamar el is olvastam mint a három könyvet – miközben Anna lemaradt valahol a második kötet elejénél, mert neki most valami iskolai kötelező olvasmányt (a száz évvel ezelőtti Stockholmról) kell előbb magáévá tennie. Szegény Anna. Meg szegény én, mert most meg nekem nincs kivel megbeszélnem a könyveket...
Kérdezte Anna, hogy mi a sci-fi definíciója – hát erre a kérdésre nincs egyszerű (sem általánosan elfogadott) válasz, de ez a trilógia egyértelműen ehhez a műfajhoz (vagy inkább: tematikához) tartozik: A távoli jövőben játszódik, társadalmi disztópiát ábrázol, a történetben számos (jelenleg még nem létező) találmány vagy technikai megoldás játszik fontos szerepet.
A trilógia alaphelyzete az, hogy a távoli jövőben, valamiféle természeti vagy egyéb csapások és egy elhúzódó, véres (polgár)háború után már csak a mai Észak-Amerika egy része lakható a Földön, ami egy Panem nevű államot alkot (a név lehetne valami Panamerican dolog rövidülése is, de én rögtön a Panem et circenses-re asszociáltam, mint utóbb kiderült, helyesen). Az államot a luxusban élő Főváros irányítja, aztán van még 12 kegyetlenül elnyomott körzet, akik az iparért, mezőgazdaságért stb. felelnek.
Büntetésül amiatt, hogy valaha ezek a körzetek fellázadtak, most minden évben megrendezik az Éhezők viadalát, ahová minden körzetenek egy-egy fiút illetve lányt kell küldenie, hogy aztán az arénából (ez egy sok-sok négyzetkilométeres terep, hegyekkel, erdőkkel stb.) a 24 gyerek közül csak egy jöhessen ki élve. A gyerekek részben egymást ölik meg, részben különféle mesterséges veszélyeknek vannak kitéve az arénában. A Viadalt végig közvetíti a tévé, hatalmas érdeklődéssel követik az emberek – a fővárosiaknak szórakozás, a körzetek lakóinak meg véresen komoly ügy.
A gyerekeknek – miközben megpróbálnak életben maradni – közben folyamatosan arra is figyelniük kell, hogy a viselkedésük hogy mutat a tévében, ugyanis ha sikerül szponzorokat szerezniük, azok küldhetnek be nekik (személyre szólóan) ételt, fegyvert, gyógyszert stb. az arénába, növelve ezzel az életbenmaradási esélyeiket.
Az alaphelyzet tehát nagyon nyomasztó – aztán ilyen is lesz mind a három könyv. Annyira nyomasztó, hogy szinte azt mondanám, hogy „ilyen nincs, ennyire mélyre soha nem süllyedhet az emberiség” – de jobban belegondolva, nincs a könyvekben olyasmi, amire ne lett volna, ne lenne példa a régebbi vagy a közelebbi múlt történelmében.
Az, hogy nő írta a könyveket és a célközönség is – legalábbis részben – a tinédzser lányok, az nem csak abban mutatkozik meg, hogy a főszereplő egy 16-17 éves lány, hanem abban is, hogy gyakran igen részletes leírását kapjuk a különféle ruháknak, sminkeknek – ezek fontos szerephez is jutnak, elég kontrasztos módon az élet-halál harcok közepette.
Az ifjúsági regény jellegnek betudható, és ezért talán megbocsátható, hogy kicsit egyszerű a jellemábrázolás – noha szinte senki sem teljesen pozitív vagy teljesen negatív figura, a legtöbben egy kicsit ellentmondásosak, lelkileg így vagy úgy sérült emberek, de ezzel együtt azért mindenkit egy-két mondattal le lehetne írni.
A társadalomkritikai résznél pár fontos kérdést nem igazán tárgyal ki a könyv. Mintha minden gonoszságért az elnök személyesen, meg a „rendszer” lenne a hibás – nem igazán elemzi a könyv, hogy mi is a Fővárosban luxuskörülmények között élő, Éhségviadalt néző mezei polgár felelőssége. Csak egy nagyon rövid párbeszédben vetődik fel, hogy vajon akik a Viadalhoz a sminkkel, ruhákkal, játékszervezéssel hozzájárulnak, azok valami módon bűnösek-e. Érdekes módon a főszereplő (aki pedig aztán igencsak megszenvedi a viadalt) inkább felmenti őket. Igaz, egyébként sem az intellektuális elemzés az erőssége a csajnak.
Még egy érdekes gondolatmenet lehetett volna (főleg a harmadik kötetben, ahol többször ide-oda vált a cselekmény, megkérdőjelezve végül azt is, hogy mi is a jó vagy a rossz), ha még Snow elnök is kifejtette volna, hogy ő sem putsza gonoszságból teszi, amit tesz, hanem például az Éhségviadal egy szükséges rossz, hogy ennek az évi 23 gyereknek a halála az ára annak, hogy egy lázadással járó sokkal nagyobb vérontást megelőzzenek.
Másrészt lehet, hogy nem kell minden efféle gondolatot az olvasó szájába rágni.
Elég elgondolkodtató, nyugtalanító ez a trilógia, én magam például erősen a hatása alá kerültem, ami továbbra is tart, több alkalommal álmodtam a könyvről – úgyhogy talán ezek a különféle gondolatok amúgy is felvetődnek a reflexióra hajlamos olvasóban.
Az első kötet jó volt. A másodikat (Catching fire – Futótűz) rögtön utána olvastam el, így a kettő közvetlenül egymás után különösen deprimáló volt. A második kötet végén zokogtam (vagy a csattanó volt ennyire megrázó, vagy túl sok bort ittam aznap este, ezt már így utólag nehéz lenne megmondani). Utána egyszerűen kénytelen voltam azonnal elolvasni a harmadik könyvet.
Az viszont elég furcsa. A történet időnként hatalmas kanyarokat vesz, megkérdőjelezve azt, ami addig egyértelműnek látszott. Aztán újabb és újabb fordulatok.
Szinte Philip K. Dick szinvonal. Sőt, szinte a zavarosságig fokozódik a bizonytalanság a gyakori váltásoktól.
Úgyhogy a harmadik kötet (na, ez lenne a Fecsegőposzáta, ha magyarul nem adtak volna szokás szerint már megint valami más, teljesen irreleváns címet a könyvnek) volt a kedvencem a háromból.
A trilógia végén nincs igazán happy end.
Pár rokonszenvesebb szereplő ugyan életben marad – de a könyv elég hitelesen bemutatja a poszttraumás stressz legmélyebb bugyrait: Aki úgy maradt életben, hogy folyamatos életveszélyben volt, hogy barátai haltak meg mellette (és adott esetben miatta), ha neki magának is ártatlan embereket kellett ölnie, hogy életben maradhasson, akkor túlélésről ugyan lehet szó, de boldogságról nem.
Számomra (talán pont ezért is) a legrokonszenvesebb figura Haymitch, a velem nagyjából egyidős, meglehetősen intelligens egykori versenyző, aki az alkoholba menekül a múlt és a jelen démonai elől.
Márciusban jön ki az első kötetből készült film. Kíváncsi leszek rá nagyon, izgalmasnak ígérkezik. Alighanem kénytelen lesz megtörni azt a filmes tabut, hogy nem szokás gyerekek meggyilkolását mutatni – itt ez, gondolom, aligha lesz elkerülhető...
Összefoglalva tehát, ugyan nem egy Szép új világ vagy egy 1984, de elolvasni érdemes, izgalmas, elgondolkodtató műnek tartom ezt a trilógiát.
