Polaris

HAMLET
Hová vezetsz? Szólj! Nem megyek tovább.

SZELLEM
Figyelj.

HAMLET
Fogok.

SZELLEM
Az én órám közel,
Hogy visszatérjek gyötrő kénköves
Lángok közé.

HAMLET
Ó, jaj, szegény szellem!

SZELLEM
Ne szánj; figyelmezz arra komolyan,
Amit beszélek.

HAMLET
Szólj, meghallani
Köteles vagyok.

SZELLEM
Az, megboszulni is,
Ha meghallottad.

HAMLET
Mit?

SZELLEM
Én atyádnak szelleme vagyok;
Kárhozva, éjjel bolyngom egy korig,
Ó, figyelj, figyelj!
Ha szeretted édes atyádat valaha...

HAMLET
Ó, Isten!
Hát újra itt az érzelmi zsarolás?
Míg éltél, hát rendben van, de még halottként is ehhez a cselhez fordulsz?

SZELLEM
Erről most nem nyitok újabb vitát. Szóval a lényeg:
Boszúld meg rút, erőszakos halálát.

HAMLET
Erőszakos?

SZELLEM
Rút és erőszakos - nincs rá egyéb szó,
De szörnyü rút, s természet elleni.

HAMLET:
Mesélj hát, ha megérteni képesnek találsz.

SZELLEM:
Képesnek talállak.
Butább is volnál, mint a buja gyom,
Mely Léthe partján lustán gyökerez,
Ha erre meg nem indulnál.

HAMLET
Ò, ezek a jól ismert bíztató atyai szavak!
Míly ismerősen csengenek.
Valóban, semmi kétség többé, hogy ez valóban te vagy.

SZELLEM
Gúnyos szádat befogod, fiam, és meghallgatod, mint mondanó vagyok.
Figyelj hát.
Kertemben alvám - így adják elő -,
S megmart a kígyó; ily koholt mesével
Dugák be csúfra Dánország fülét
Vesztem felől; de tudd meg, lelkes ifju,
Amely kigyó atyád halálra marta,
Most koronáját viseli.

HAMLET
Nagybátyám! Ó, az én próféta lelkem!

SZELLEM
Az, a parázna, vérnősző barom;
Ki bűvös ésszel, csáb ajándokokkal
megnyeré gyalázatos
Kéjére színleg feddhetlen királyném
Kedvét.

HAMLET
Valóban, vérnősző barom!
Sosem volt nekem rokonszenves az öreg.

SZELLEM
Most már tehát rajtad áll, hogy rajtam bosszút állj,
A bűnöst leleplezd, merényét ismertté tedd Dánország szerte
Az ő gaz eletét pedig kioltsd,
Még ha mindenki másnak meg is kell halnia vele,
Téged magad is beleértve.

HAMLET
Aztán már miért tennék így?
Kedvesebb nekem a magam élete, semmint eszement bosszúvágy.
Inkább megyek vadászni barátaimmal – Horatio az imént vett egy új lovat,
És inkább élvezem Ophelia édes ölelését, semmit vad, gyilkos merények része legyek,
És magam is áldozatul haljak mások hatalmi játékiban,
Melyekben nekem magamnak szemernyi hasznom nincs.

SZELLEM
Nem szánod hát atyádat?
Nem akarsz az igazág eszköze lenni, hanem hagynád a gyilkost szabadon élvezkedni,
Az országot elorozni és anyádat magáévá tenni?

HAMLET
Említetted a kénköves lángokat, melyekben most részed van.
Vajh gondolkoztál-e azon, hogy mivel érdemelted meg e lángokat?
Vajon annyira jó királya voltál-e Dániának, mint senki más nem tudna lenni,
Vagy nemes és pórnép arra gondol: Ugyan, ő vagy a testvérbátyja, mit sem számit,
Éppoly gazember mind a kettő.

Vagy éppígy Gertrúd, jó anyám.
Ha a te ágyadat oly könnyen – sőt, mint hallom éjjelente, kéjes örömmel – az öcsédére kívánja cserélni,
Mit mond ez a te hitvesi elkötelezettségedről és képességeidről?
És egyébiránt: Kinek köszönhető, hogy testvéred itt élt a várban,
Szabad bejárással mindenhová és mindenkihez?
Nem láttad benne a veszélyt, az embert, aki trónodra törhet?
Mit mond ez a te előrelátásodról, és vezetői képességeidről?
Ha most már mindezt megtörténni engedted,
És mindezt az Ég is jóváhagyta,
De anyám és az udvar mindenképp,
Akkor hát mi dolgom nekem mindezzel,
Saját életemet mit tegyem tönkre, azért,
Hogy bosszút álljak atyámért, aki – őszintén szólva – nem igazán volt támogató,
Inkább ítélkező, önző, és hirtelen haragú?

SZELLEM
Hálátlan fattyú kölyök!
Így merészelsz szólni atyádhoz?
Lenne csak hatalmamban, a túlvilági kénköveket rád zúdítanám.

HAMLET
Így hát igazoltad szavaimat.
Menj hát, a hajnal közel, neked is távoznod kell lassan,
És én is meglátogatnám még Opheliát a reggel beállta előtt,
Nehogy Polonius meglásson a kertben osonni.
Úgyhogy távozzon ki-ki a saját útjára:
Én a titkos találkára, te a lángok közé.
Kinek mi a sorsa, jussa.
Isten veled! Eszedbe jussak.

Búcsúzom tőled, drága jó pálcám –  fájó szívvel, de hálásan az együtt töltött évekért, a sok vidám pillanatért.
Amíg nem ismertelek, addig a gyerekkorom ártatlan és gondtalan, ugyanakkor üres volt – de nem tudtam azt sem, hogy hiányzik valami az életemből, még kevésbé tudtam, hogy mi lenne az, ami hiányozna. A mágia világáról legfeljebb egy-két film vagy könyv homályos utalása szólt, de ezzel nem igazán tudtam mit kezdeni, azt sem tudtam, hogy igazán érdekel-e engem ez a kérdés. Valahol talán vonzó, de ugyanakkor félelmetes is volt, de leginkább olyasmi, ami tőlem, az én kis iskolai hétköznapjaimtól teljesen távol állt.
Ó, emlékszem, micsoda öröm volt, amikor felfedeztelek, megismertelek!
Amikor megtapasztalhattam a varázslatok világát!
Egészen belefeledkeztem ezekbe az új örömökbe, élményekbe, amiket neked köszönhettem, drága varázspálcám! Legszívesebben éjjel-nappal csak veled játszottam volna.
Ezt persze a körülöttem lévő varázstalan felnőttek nem érették, úgyhogy inkább visszavonultam és bezárkóztam a kuckómba, a lépcső alatt, hogy veled lehessek.

Aztán ahogy bekerültem a Roxfortba, ott aztán minden a varázslat körül forgott. A többi fiúval párbajoztunk, méregetve, hogy kinek a pálcája a nagyobb, erősebb, ki tudja jobban forgatni a magáét. Köszönöm neked, hogy soha nem hagytál cserben.
Aztán persze ott voltak a lányok. Ó, milyen szívesen és lelkesen varázsoltam nagyokat, hol Choval, hol Hermione-val, hol Ginnyvel. Köszönöm, hogy ezeken az estéken sem hagytál cserben.
A felnőttek, a tanáraink persze a varázspálcák felelősségteljes használatáról papoltak, próbáltak minket megszelíditeni – de bennünk pezsgett az életerő, és még azt sem bántuk, ha a Tiltott rengetegbe kellett mennünk büntetésül – sőt, magunktól is mentünk mindenhova, amiről azt mondták, hogy tilos vagy veszélyes.
Velem voltál mindezeken a kalandokban, drága pálcám, és sosem hagytál cserben.

Aztán a Roxfort után a munkás hétköznapok és a családapai kötelességek jöttek.
Aurorként dolgozva is sokkal inkább kellett űrlapokat kitölteni, értekezleteken ülni és új irányelveket kidolgozni, semmint dementorokat és sötét varázslókat üldözni.
Odahaza sem nagyon varázsolgattunk már Ginnyvel; a gyerekenevelés, a háztartás, majd a gyerekek taníttatása vette el minden időnket.
Bizony, drága pálcám, hetekig, aztán akár hónapokig elő sem vettelek a tokodból. Nem a te hibád, hiszen te biztos éppolyan készségesen, hűségesen szolgáltál volna, mint korábban.
Aztán valahogy a költözésnél egy ládába kerültél, ahonnan már nem vettelek elő, aztán a láda a padlásra került.
És ahogy most annyi év után újra a kezembe kerültél, látom, hogy hiába suhintanék már veled, semmi sem történik. Nagyon szomorú látni, hogy így elszállt belőled az erő – és így az én életemből is végleg eltűnt a varázslat.
Ugyanakkor – mint mondtam – hálás vagyok azért a sok varázslatért, amit neked köszönhetően éltem át, aminek Ginnyt és a gyerekeket is köszönhetem. Mindennek megvolt a maga szépsége a maga idején.
És ennek a mostani, mágia nélküli életnek is megvan a maga varázslata – immár nélküled, de mégis örömmel és elégedetten élem a hátralevő életemet, a régi idők emlékével, de azokon túllépve.
Nyugodj hát békében, drága pálcám – most már végleg visszahelyezlek a tokodba.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer hét törpe, akik a Ködös Hegyek tövében éltek, és a hegyek mélyén bányászták az aranyat és a drágaköveket.
Réges-régen történt mindez, ekkor még szinte csak a felszín közelében vájták a járatokat a szorgos törpék, ebben az időben még szó sem volt Moria csodálatos föld alatti birodalmáról.

A törpéknek eleinte még nevük sem volt.
Történt azonban ekkoriban, hogy egy különösen tehetséges alkímista rájött, hogy a fehér fényt egy kristály segítségével a szivárvány színeire tudja bontani.
Ez a hír egész Középföldén nagy érdeklődést váltott ki, a leglelkesebbek azonban ezek a bányász törpék voltak, akik rögvest magukra vonatkoztatták ezt a csodás jelenséget – ők is heten vannak, mint a szivárvány szinei, külön-külön önálló élettel, de mégis együtt alkotnak valami önmagukon túlmutatót, úgy, ahogy a színek is együtt kiadják a legtisztább fehér ragyogást.
Innentől kedzve aztán a szivárnvány szinei után nevezték el magukat: Lila, Kék, Piros, Sárga és így tovább, a házuk ajtajára pedig büszkén kifüggesztették a szivárvány szineit hirdető zászlót.

Nagy egyetértésben éltek, egymás minden igényét kielégítve.
Amilyen kicsik voltak ezek a törpék, olyan kicsik voltak az igényeik is, és ennek megfelelően csendes volt ezen igények kielégítése is, ahogy egy-egy estén összebújtak egymással párosával (noha ilyenkor valaki rendre kimaradt), vagy pedig ahogy egy átmulatott éjszaka végén pajzán körtáncukat járták.

Egy tavaszi hajnalon tévedt be hozzájuk Hófehérke, aki éppen arrafelé menekült.
A menekülésnek pedig az volt az oka, hogy a rendkívül szépségének köszönhetően nagyon gyors karriert futott be modellként és színésznőként – pár hónap leforgása alatt az emberek országának legünnepeltebb celebritása lett. Ez persze irritálta a vetélytársait, akik ezáltal háttérbe szorultak. Ezen vetélytársak egyike pedig (meg nem erősített hírek szerint) igen befolyásos tisztviselőknek és bíráknak volt a szeretője. Akár igaz ez a hír, akár nem, az mindenesetre tény, hogy a birodalomban hazaárulással vádolták meg, majd távollétében halálra ítélték szegény Hófehérkét, aki pár nap alatt gyalog eljutott a Ködös Hegyekig, ami bizony igencsak szép teljesítmény volt – ezek szerint tényleg érdemes volt annyi időt és energiát fektetnie a fitnesszedzésekbe.

A törpéket lenyűgözte a szépsége, és az ő fehérségében azt ismerték fel, hogy ez a gyönyörű nő egymagában megjelentíti azt, ami bennük – a szivárvány szineiben – külön-külön megvan.
Természeseten azonnal befogadták magukhoz, és innentől egészen megváltozott az életük – immár nem egymást próbálták boldoggá tenni, hanem mindannyian (külön-külön és együtt is) Hófehérkének akartak kedvében járni.

Ez pedig nem volt könnyű feladat, hiszen Hófehérke az emberek világának, és azon belül is egy ünnepelt szépségnek az igényeivel érkezett. Nekik maguknak meg ugyebár ugyancsak csekély eszközeik voltak arra, hogy kielégítsék ezeket a hatalmas igényeket.

A törpék azonban mindent megtettek, ami csak tőlük tellett.
Apró kezeikkel masszírozták Hófehérke testét, simogatták, csókolgatták különféle testtájait, tollakkal, selymekkel cirógatták.
Immár nem a bánya mélyére, hanem Hófehérke testének rejtett zugaiba ereszkedtek alá.

Közben Hófehérke vetélytársnője is felbukkant a környéken, megpróbálva megfojtani, megmérgezni vagy egyéb módokon elpusztítani Hófehérkét.

A törpék gyakrlottak voltak a különféle biztonsági óvintézkedések terén – hisz drágaköveket bányásztak, ezekkel kereskedtek, így rablók, tolvajok bizony fel-fel bukkantak a környékükön – de most különösen rafinált és alattomos támadásokat kellett kivédeniük.
Így aztán Hófehérke kielégítésének és megvédésenek a feladatai együtt már annyira lekötötték minden enrgiájukat, hogy a bányára már nem is maradt idejük – ennek következtében persze bevételük sem volt.
Úgyhogy az életük ugyan sokkal mozgalmasabb lett, de be kellett látniuk, hogy hosszú távon nem fenntartható ez a helyzet.

Ekkoriben vették hírét, hogy egy távoli birodalom trónörökös hercege a környéken jár.
Annak a birodalomnak a császára Rettenetes Izidor névre hallgatott, sikeres és kegyetlen hadvezér volt.
A fiát, a herceget viszont nem igazán érdekelte maga a harc, ő azt tartotta, hogy úgyis csak az a lényeg, hogy az emberek mit gondolnak, mit vélnek tudni róla. Az volt hát az ötlete, hogy elég lesz, ha elterjeszti magáról, hogy micsoda nagyszerű harcos – és ha a propaganda sikerrel jár, akkor nem kényszerül ténylegesen is részt venni a meglehetősen kényelmetlen, ráadásul viszonylag veszélyes háborúkban.
Fel akarta hát építeni magáról ezt a képet, és azzal a feladattal bízta meg a szolgáit, hogy a „Fenséges és Ellenállhatatlan Pallos” néven tegyék őt ismertté minden közeli országban. A kivitelezésbe azonban valahol egy kisebb hiba csúszott, így végül a herceg a  „Fenséges és Ellenállhatatlan Pallos” helyett „Fenséges és Ellenállhatatlan Fallosz” néven lett ismert. Így katonai körökben ugyan mérsékelt tisztelet övezte, viszont annál népszerűbb lett a különféle birodalmak női lakói körében – akik amúgy is eléggé ki voltak már éhezve a férfitársaságra, mert az örökös háborúk miatt a férjeik hónapkra, évekre eltűntek otthonról.
Ha már így adódott, Fenséges és Ellenállhatatlan Fallosz igyekezett is megfelelni a hírnevének, és lóháton vándorolt egyik városból a másikba, hogy ellenállhatatlanságát itt is, ott is bizonyítsa.

Ekkoriban pedig a Ködös Hegyektől nagyjából két napi járóföldnyire tartózkodott.
A törpék építettetek hát egy üvehintót Hófehérke számára, feldíszítették azokkal a drágakövekkel, amik a készletből még egyáltalán megmaradtak, befogták a szamaraikat a hintóba és elébbe siettek a hercegnek.

Bemutatták Fallosz hercegnek Hófehérkét, ismerették előtte a helyzetet, végül is a valóságnak megfelelően: itt van ez a gyönyörű modell, akit sajnos ebben az országban halálra ítéltek, viszont ha a herceg magával vinné őt Rettenetes Izidor birodalmába, akkor egyrészt Hófehérke számára is biztosítva lenne a menekültsátusz, másrészt a Fenséges Fallosz koncepcióhoz is jobban illene, ha a herceg nem random parasztlányok, polgárasszonyok és katonafeleségek elcsábítgatásával töltené az idejét, hanem inkább egy külföldi színésznőt venne feleségül – az ilyesmi mindig jól veszi ki magát egy királyi családban.
Tetszett a hercenek a gondolat is, meg Hófehérke is.
Hófehérke is több perspektívát látott a herceg pallosában, mint a törpék jóindulatú, energikus, de mégicsak igen korlátozott kis ténykedésében.
Így hát Hófehérke ellovagolt a herceggel, a törpék pedig visszatérhettek a bányába dolgozni, esténként pedig a egymás társaságában találhattak vigaszt a szivárványos zászlóval díszített pici házukban.

Itt a vége, fuss el véle.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, a latin és a cirill birodalmon is túl, az Óperenciás tenger partján állt Alfabétia országa, ahol a görög betűk viszonylagos békességben éltek egymással.

Az országot a bölcs és határozott Alfahím irányította – legalábbis névleg, ugyanis sokak szerint az igazi hatalom a csöndes Béta kezében volt.
Boldogan éltek az országban, ki-ki tette a dolgát, Pi egész nap a körök kerületét számolgatta egyre pontosabban és pontosabban, Ióta büszke volt arra, hogy a Megváltó őt név szerint is megemlítette, és azt mondta róla, hogy ő nem veszhet el a Szentírásból.
Gamma egész nap sugárzott a boldogságtól. Ha pedig valakinek mégis lelki problémái lettek volna, ott volt Pszi, hogy meghallgassa őket.

De a legbüszkébb betű mindegyikük közül a nagy O betű volt – Ómega!!
Sok mindenre lehetett büszke jó okkal. Persze, Iótát megemlíettete a Megváltó; na de ővele, az Ómegával egyenesen saját magát azonosította – „Én vagyok az Ómega” mondotta a Szentírás szeint. A matematikában az ómega a végtelen rendszámot jelölte, Magyarországon pedig egykor egy végtelenül népszerű együttes viselte a nevét. Volt benne büszkeség és tartás – aminek elismeréseként a fizikusok az ellenállas mértékegységét jelölték vele.
Más szempontból is különleges volt Ómega, neki ugyanis – a társai közül egyedüliként – volt egy kistestvére is, akit úgy hívtak, hogy Omikron – kicsi O.
Csúfolta is sokat Ómega a kistestvérét. „Mikronnak” szólította, azt mondta, hogy „Mikroszkóp kell hozzád, hogy észrevegyenek”.
És bizony érzte Omikron, hogy neki nincs nagyon mivel büszkélkednie.
A többi betűnek volt egy hétköznapi és egy ünnepi formája is (kisbetűknek és nagybetűknek is hívtak őket), de neki mindkettő csak egy üres karika volt – kisebb vagy nagyobb, de ugyanolyan üres karika.
Róla ugyan nem ejtettek szót sem a teológusok, sem a fizikusok.
Egyszer régen egy görög matematikus ugyan felhasználta a jegyzeteiben – de csak arra, hogy a semmit, az üres pozíciót jelölje vele. Ráadásul amikor később a metamatikusok feltalálták és elterjesztették a nulla fogalmát, akkor egy olyan üres karikát választottak ennek a jelölésére, ami pont úgy nézett ki, mint szegény kicsi Omikron.
Úgyhogy sokat szomorkodott a kicsi Omikron, és azt mondta magáról, hogy ő bizony nem ér semmit, ő tényleg csak egy nagy nulla. Vagy inkább egy kis nulla.

Így aztán egy nap, amikor már elege lett Ómega állandó gúnyolódásából, Omikron elhatározta, hogy világgá megy.
El is indult, keresztül a szomszédos és távoli országokon.

Amerre csak járt, észrevétlen maradt.
A latin és a cirill unokatestvérek is maguk közül valónak hitték, így fel sem tűnt nekik, hogy átvonult közöttük.
A Cirill birodalmon keresztül eljutott egészen a Hangul országába (amit Korea néven is ismernek).
Itt nagy szomorúságára azt vette észre, hogy távoli rokona nem csak a ng hangot, hanem a néma massálhangzót, vagyis a nagy semmit is jelöli.
– Úgy látszik, hiába jövök el a világ végére, ahonnan már nem vezet út tovább, itt is, mint mindenütt, észrevétlen vagyok.

Így hát az icike-picike, mikroszkópikus Omikron elindult visszafelé.
Ismét keresztüljárta az egész világot, dühében mindenkibe belekötött.
– Verjen ki a láz! Akadjon a torkodon a falat! – kiabálta mindenkinek, akivel csak találkozott.
Persze picike kiabálás volt ez, nem is hallotta senki.
De amerre elment, tényleg egy kicsit bágyadtabbak, betegebbek, nyamvadtabbak és szomorúbbak lettek az emberek.
Viszont az emberek akkoriban már annyira hozzászoktak a bágyadtsághoz, betegséghez, nyamvadtsághoz és szomorúsághoz, hogy ez a változás már alig-alig tűnt fel valakinek.

Ment, mendegélt a kicsi Omkiron visszafelé, mígnem egyszerre csak visszaért a hazájába, ahonnan elindult.
Itt – legnagyobb meglepetésére – lelkes örömmel fogadták a társai:
- Jaj, de jó, hogy itt vagy! Annyira hiányoztál nekünk! Nagyszerű, hogy újra láthatunk téged!
- De hiszen mindig csak lenéztetek, kinevettetek, kigúnyoltatok! Miért mondjátok, hogy hiányoztam nektek?

A bölcs Pszi így válaszolt neki:
- Nézd, különbözőek vagyunk, más-más személyiséggel, erősséggel és gyöngeséggel. Egy büszke Alfa vagy Ómega könnyedén lenézi a kisebbeket – de ez éppen a gyönge pontjukat, nem pedig az erejüket mutatja. De akár Alfák, akár Omikronok vagyunk, mindannyian egy családhoz tartozunk, és együtt vagyunk csak teljesek. Látod, amíg távol voltál, nélküled nem tudtunk elmondani a meséinket, nem tudtuk eldalolni a szerelmes verseinket, nem tudtuk kifejteni a magasröptű filozófiai gondolatainkat. Szükségünk van rád, örülünk, hogy velünk vagy. És jó, hogy pont olyan vagy, amilyen vagy – és mi is olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, akár büszkék és beképzeltek, akár kedvesek és megértőek.
De így alkotjuk együtt Alfabétiát, és így tudjuk együtt elmesélni a világ összes történetét.

Zárójelentés

Kórház: Visby Lasarett, Region Gotland

Név: Petra Fågelkvist („Pippi”)

Diagnózis:
F60.3 Borderline személyiségzavar
F11.2 Opiátfüggőség
B17.1 Hepatitisz C

Gyermekkori anamézis:
Halmozottan traumatikus gyermekkor.
A páciens anyja korán meghalt (a páciens négyéves korában), ok ismeretlen, öngyilkosság nem kizárható. Az apa kriminális életvitelt folyatott (rablás, erőszakos bűncselekmények), a kérdéses időszak legnagyobb részében börtönbüntetését töltötte.
A páciens egyedül élt Kneippbyben, az apja rablásból szerzett vagyonának köszönhetően viszonylagos anyagi jólétben. Beiskolázására és szociális elhelyezésére irányuló kísérletek nem jártak sikerrel, a szomszédok (Settergren házaspár) nyújtottak valamelyest segítséget a páciensnek a prepubertális korban.

Tinédzserkor:
A páciens apja a páciens 17 éves korában meghalt Kumlában.
A páciens ekkor még rendelkezett az apja bűncselekményekkel szerzett vagyonával, de az elkövetkezendő évek során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a mégoly tetemes tartalékok sem fogják sokáig fedezni a páciens pazarló életmódját.
A páciens ekkor megpróbálta elfoglalni az apja helyét a főleg rablásokra és kábítószer-kereskedelmre szakosodott „Hoppetossa” nevű bandában.
Ez a hatalomátvétel meglepő módon viszonylag könnyen ment, aminek leginkább az lehet a magyarázata, hogy a banda kizárólag fekete-afrikaiakból állt, így a páciens a maga helyismeretével, svéd kinézetével, elsöprően lendületes stílusával és fiatal lányként az ártalmatlanság látszatával valóban jelentős hasznára tudott lenni a bandának.
A banda elsősorban Visby kikötőjének környékén működött, ami ekkor még nem tartozott más szervezett bűnözői csoportok érdekkörébe.
Az inkompetens gotlandi rendőrség (Kling hadnagy vezetésével) nem jelentett különösebb veszélyt a működésükre.

Fiatal felnőttkor:
Amikor az orosz szervezett alvilág elkezdte hatalma alá venni Gotlandot, és ezzel nagyjából egyidejűleg a Hoppetossa több tagját is kiutasították az országból, a páciens Stockholmba költözött.
Itt már nem tudta megvetni a lábát a városban a rablás és a kábítószer-terjesztés területén, mert ezt a piacot a szír és délamerikai bandák már szilárdan ellenőrzésük alatt tartották.
Innentől kezdve prostitúcióból tartotta fenn magát, ekkor kezdte el a „Harisnyás” nevet használni, ezzel párhuzamosan kezdett el saját maga is amfetamint, majd később heroint fogyasztani.

Számos újabb kezelési és rehabilitációs kísérlet történt, többek között két LVM elhelyezés is – de ezek nem jártak sikerrel, az LVM kezelőotthonból minden alkalommal megszökött.
Az intravénás kábítószer-használat során szerzett (és kezeletlen) Hepatitisz C talaján kialakuló májcirrózis és májrák következtében hunyt el 27 éves korában.

A churros fogalmával (meg magával az étellel) kicsit paradox módon Koreában találkoztam először, egy utcai árusnál, ahol a szemünk láttára töltötték bele a csőbe a finomságot.
Ez alighanem akkor történt, amikor Annát látogattuk meg Szöulban.

Aztán később hírét vettem annak, hogy Stockholmban megnyílt Churro House néven egy cukrászda/kávézó, a névnek megfelelően elsősorban a churrosra koncentrálva.
Anna is lelkesen mesélt róla, másoktól is csupa jót hallottam erről a helyről.

Szerettem volna egyszer eljutni ide, de hát Jucussal nem lehet ilyen édességes helyekre menni, egyedül meg nem annyira vicces program csak úgy beülni valahova.
Vártam valami különleges alkalomra, hogy elhívhassak valakit.

A hosszútávú „to do” listámra is felkerült: Churro House (Tegnérgatan).
(Itt most tényleg, konkrétan, egy papírra írt listára kell gondolni, ahova gondosan feljegyzem, hogy mi mindent szeretnék majd megcsinálni valamikor az életben.)

Anna hívott is egyszer (érdekes, hogy ez a churros-téma mennyire az ő személyéhez látszik kapcsolódni), hogy menjünk el együtt, de akkor éppen valahogy fáradt voltam, nem volt kedvem.
Majd egyszer, egy különleges alkalommal.

Aztán jött a pandémia. Itt Svédországban ugyan nem voltak kötelező lezárások, de a magam részéről nem akartam/akarok nyilvános helyekre beülni a covid idején.
Főleg nem olyan helyre, ahol adott esetben egymás szószába tunkoljuk a megrágott rudacskáinkat.
Na, de majd a pandémia után, akkor aztán tényleg elmegyek végre valakivel a Chorro House-ba!

Aztán a minap rákerestem a neten, és azt láttam, hogy a hely bezárt. Végleg.
Ezek szerint túl sokan gondolkodtak hozzám hasonlóan, és ez a hely sem élte túl a járványt.

A nyilvánvaló tanulság a történetből:
Ha el akarsz menni churrost enni, akkor menjél!
Akkor meg aztán főleg, ha a lányod invitál.
Ne várj az alkalmasabb időkre – most van az alkalmas idő.

Most a covid-19 egyik igen különleges késői szövődményéről fogok írni.

Még május-júniusban estünk át ezen a betegségen, az egész család.
Talán engem viselt meg legjobban, nem csak testlieg, de lelkileg, intellektuálisan is eléggé lenyomott.
Amikor zajlott a betegség, akkor többek között azt sejtettem, hogy nem kap elég oxigént a testem, az agyam, de ezt akkor nem tudtuk kideríteni, mert a mentő nem volt hajlandó kijönni (az abban az időben alkalmazott, kicsit szigorú, bár az adott körülmények között végül is értehető „ha még tud beszélni, akkor nincs szüksége mentőre” elv alapján), otthon meg nem volt oxigénszaturáció-mérőnk. A betegség alatti intellektuális tompaságom szintjét mutatja, hogy eszembe sem jutott, hogy az interneten gond nélkül vehetenék egyet, amit pár napon belül házhoz is szállítanának.

Na, de most nem erről a sötét időszakról akarok beszélni, hanem egy ezt követő, sokkal vidámabb történetről.

Már mindannyian köjöttünk a betegségből, és újra találkozhatott a család.
Lea barátja nagy futó, és ekkor láttam meg rajta egy sportórát, ami többek között oxigénszaturációt is mér.
Azt gondoltam, milyen jól is jött volna egy ilyen a covid alatt, de akkor legalább most így, utólag beszerzek egyet.
Beszereztem.
Ahogy aztán felvettem, elkezdett mindenféle érdekes dolgokat mérni rajtam.
Aztán azt írta ki az óra, hogy a kalibráláshoz menjek ki legalább kétszer futni úgy, hogy  közben rajtam van az óra.

Na, és akkor itt ezen a ponton el kell mondanom egy fontos információt magamról.
Egész életemben, mindaddig egy kifejezetten no-sport vonalat vittem. Nem csak, hogy nem érdekelt semmiféle sport sem elvben, sem gyarkorlatban, de aktívan igyekzetem is magamat távol tartani minden ilyesmitől. Amikor egyszer, sok-sok évvel korábban fogyókúrára adtam a fejem, szemrebbenés nélkül vállaltam a legextrémebb diétát, de testmozgásra nem voltam hajlandó.

Na, szóval most azt mondta az óra, hogy fussak kétszer.
Futottam.
Ennek alapján az óra azt állította, hogy az edzettségi állapotom szerint 5 évvel fiatalabb vagyok a koromnál, vagyis (egy árnyalattal) edzettebb vagyok az átlagnál.
A futásokról meg mindneféle érdekes grafikonokat rajzolt ki, útvonal a GPS szerint, pulzus, sebesség, magasságviszonyok grafikonjai, külön-külön meg egymáshoz viszonyítva is.
Aztán felejánlotta az órához tartozó program, hogy ha akarom, felállít nekem egy több hetes edzéstervet.

El voltam varázsolva.

Tulajdonképpen ugyanaz a vonzerő, mint a geocaching esetében.

A futás önmagában egy cseppet sem érdekelt volna.
De az, hogy lehetnek térképeim, grafikonjaim, napi, heti, hosszútávú céljaim, kipipálható feladatokkal, elemzésekkel, mindez a legmodernebb technikára alapozva – ez az én világom. Plusz még a hiúságomra is rájátszik az óra...

Úgyhogy belekezdtem az edzéstervbe.

Azt ígérte, hogy megtanulok lefutni 5 km-t (ez volt a legrövidebb választható táv).
Az órám azt állította, hogy az eddig látottak alapján 30 perc alatt képes lennék lefutni a távot.

Ezen a ponton azt is nehezen tudtam elkézelni, hogy egyáltalán képes leszek valaha 5 kilométert egyben lefutni, a 30 perc pedig teljesen irreálisnak tűnt, de mindegy, belevágtam.

Csináltam hűségesen az edzésprogramot, nem számított, hogy éppen Győrben vagyunk (a töltés remek terep a futásra), vagy Budapesten (tök véletlenül, de éppen belebotlottam a nagyszerű Városmajori futókörbe), vagy Dörgicsén (a parasztbácsi kicsit furán nézett a szőlők között futkározó városi emberre), vagy Stockholmban (mondjuk itt tűntem fel a legkevésbé – eddig is ennyi futó volt itt, csak éppen nekem nem tűnt föl; vagy mindenki a covid hatására kezdett el futni, ha már úgysem lehet semmi mást csinálni?).
Aztán jött az ősz, meg a tél.
Folytattam.
Lett szépen futósapkám, meg futókesztyűm, aztán idővel fejlámpám is (mert a svéd tél nem csak hideg, de főleg – és elsősorban – sötét).
Egyre jobban bírtam a futást, az eredményeim meg szépen lassan egyre jobbak és jobbak lettek. Ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy közben pár kilót is leadtam, így kevesebb ballasztot kellett cipelnem.

És ezért írom ezt a posztot éppen ma, mert ma reggel – szinte pontosan fél évnyi futkározás után – végül sikerül az öt kilométeres távot kevesebb mint 30 perc alatt megtenni (egész konkréten 28 perc 42 másodperc alatt).

Szóval így.

A következő lépés az lesz, hogy megtanulok horgolni vagy operát énekelni.

Az előző posztnál már szóba került a rendelőm ablakából nyíló kilátás, Mormogi Papa külön meg is említette a hozzászólásában – úgyhogy most felteszek két képet a rendelőnk előtti/alatti erdőről. A képeket konkrétan a szobámban állva, az ablakon keresztül fényképeztem.

A rendelőm elhelyezkedését illetően még további érdekes részlet, hogy a Huddinge kórház területén vagyunk (hivatalos nevén: Karolinska egyetemi kórház, Huddinge) így némi túlzással azt is lehetne mondani, hogy a „Karolinskán dolgozom” (amely név valószínűleg Magyarországon is jól cseng, akár a Nobel-díj, akár Karinthy miatt).
Kár, hogy ez azonban nem lenne igaz, mert az orvosi Nobel-díjat nem a Karolinska kórház, hanem a (nyilván kapcsolódó, de mégiscsak különálló) Karolinska Intézet ítéli oda, márészt meg a klinkánk csak bérli a helyet a Karolinskától, de mi egy másik, önálló intézmény vagyunk – ennek a következménye például az is, hogy a kórházi étkezőben nem jár nekem a kedvezményes ebéd.

A hatalmas kórház szárnyait, folyósóit különféle orvosi szakágakról elnevezett „utcáknak” hívják – van például Medicingatan (Belgyógyászat utca), Rehabgatan (Rehabilitáció utca) és így tovább.

A mi rendelőnk egy külön épületrészben helyezkedik el, ami a kicsit kevésbé vonzóan csengő Infektionsgatan (Fertőzés utca) nevet viseli.

Csináltam ma egy szelfit a rendelőben, hogy megmutassam magamat és egy kicsit a környezetemet is.

A legújabb rendelkezések szerint egész nap ilyen maszkot és arcpajzsot (vagy minek hívják magyarul ezt az áltátszó plexilapot) kell hordanunk. Ez persze a covid-ellátásban eddig is így volt, de most már mindenkinek kötelező ez az öltözék az egészségügyben, így nekünk, pszichiátereknek is. Ez egy kicsit vicces, mert pár hónapja még kórházi ruhát sem hordtam, és civilben fogadtam a betegeimet.

A háttérben felsejlik valami a rendelői virágaimból (amik már egy korábbi posztomban  is láthatóak voltak – és lám, azóta is életben vannak, sőt).
Még hátrébb pedig az ablakomból való – valóban szép – kilátás is felsejlik.
Ugyanis menet közben elköltözött a rendelőnk, így immár nem egy parkolóra látok rá a szobámból, hanem egy iciri-piciri erdőre.

Galánovics Tivadar, 79 éves nyugalmazott főmérnök kinézett budai lakásának ablakán, és nagyott sóhajtott.
Elszomorordott, látván, hogy az udvaron álló tölgyfa egyik-másik levele kezd sárgás színárnyalatot felvenni.

Az egykori főmérnöknek családja nem volt, barátai sem nagyon – egykori kollégái ugyan minden születésnapján és karácsonykor felköszöntötték, de az utóbbi években egyre kevesebb és kevesebb ilyen képeslap érkezett.
Így hát a kinti tölgy lett egyfajta bizalmasa, akivel rendszseresen megosztotta a nézeteit a világ folyásáról.
Rosszul esett hát neki, hogy az ősz közeledtével a barátja fonnyadni és száradni kezdett.

Rendszerető emberként az a gondolat pedig különösen taszította, hogy a levelek majdan lehullva szanaszét feküjenek a földön, összekeveredvén, majd összevizeződvén, majd megrohadván, végül a földdel eggyé válván.

Végül egy terv kezdett körvonalazódni az agyában:
Amíg még a helyükön vannak a levelek, megjelöli egyenként mindegyiket, gondosan dokumentálja minden levélnek a fán elfoglalt helyét – aztán majd ha leesnek, szépen egybeggyűjti őket, kiszárítja és lepréseli mindet – majd amikor eljön a leghidegebb, legfagyosabb és legszárázabb téli nap, szépen egyenként visszaragasztja az összes levelet, mindet a maga helyére.

Az egykori főmérnök jó karban lévő férfi volt, így nem okozott neki nagyobb gondot, hogy létra és biztosítókötél segítségével elérje a fa ágait.
A legmagasabb ágon, a legtávolibb levéllel kezdte, és egy filctollal ráírta a levélre: 1.
Majd következő levélre felírta, hogy 2, és így ment tovább, fentről lefelé.

Ahogy haladt a számozással, fényképeket is készített, közelieket az egyes ágakról külön-külön, valamint nagyobb távlatúakat is egyes ágcsoportokról is, hogy így több szögből egyértelműen meghatározható legyen minden számozott levél pozíciója a fán belül.

A munka egy bő hetet vett igénybe, ami napi hat-nyolc órányi mászást, jelölést, dokumentálást jelnetett – de a főmérnök úrnak igyekeznie kellett, ha kész akart lenni a munkával, mielőtt a levelek elkezdenének hullani.

Már csaknem készen volt a tölgy teljeskörű bejelölésével és fényképezésével, amikor azt érezte, hogy fulladni kezd, és szúr a mellkasa, nagyjából ott, ahol a szívét sejtette.
Lemászott a létráról, és bement a házba.
Egyre inkább nehezére esett a mozgás, végül azonban sikerült eljutnia az ágyáig.

Levette az ingét, a trikóját, majd megfogta a filctollat, és odarajzolta a mellkasára: 1 – és ezt követően megnyugodva feküdt bele az ágyába.

Messze vagy tőlem
Félek a közeledben
Ránk lehel a csend

Éjjel felébredtem, és nem tudtam visszaaludni.
Sokáig forgolódtam az ágyban álmatlanul.

Aztán arra gondoltam, hogy vajon tényleg így van-e, hogy nem tudtam újra elaludni?
Hiszen az is lehetséges, hogy igenis visszaaludtam, és most alszom, és éppen azt álmodom, hogy álmatlanul fekszem az ágyban.
Viszonylag tisztán tudok gondolkodni – de hát álmában is tud az ember gondolkodni, és (akkor, az álomban) tisztának is tűnnek ezek a gondolatok.
Megtapogattam a nyelvemmel a fogaimat – de ez nem bizonyít semmit.
Kinyitottam a szememet, ránéztem az ágyam mellett álló órára: 4:03 – de persze álmodhatom is azt, hogy az órám 4:03-at mutat.

Aztán ahogy elnézegettem a tiszta, átlátszó vízű patakot, amiben egy faág mentén úszkáltak a halak, magán az ágon pedig megannyi féreg tekergőzott, arra jutottam, hogy valószínűleg mégiscsak álmodom, mert egy patak jelenléte nem illeszkedik a hálószobai jelenethez.

Hacsak nem éppen Görögdinnye édes levében szereplői vagyunk...

A következő locsolási szertartást alkottam meg a 2020-as év Húsvétjára.

Karanténban jártam,
Bágyadt nyuszit láttam.
Meg akar gyógyulni,
Szabad-e locsolni?

Ezt követően a locsoló óvatosan (a közvetlen testi kontaktust gondosan elkerülve) kézfertőtlenítőt csöppent a meglocsolandó hölgy kezére.

Van egy baráti társaságunk – három házaspár –, akik rendszeresen összejárunk, jobbára egy-egy vacsora keretében.
Tegnap nálunk találkoztunk, Jucus volt a vendéglátó, aki finom magyar – és azon belül is elsősorban dörgicsei – ételekkel és italokkal készült. Éljen a dörgicsei csibeleves!

Az én ötletem volt, hogy mindenki írjon egy-egy limericket a többiek szórakoztatására.
Bár én voltam az ötletgazda, egy idő után rájöttem, hogy nem is olyan könnyű ez a feladat.
Végül nagy nehezen összehoztam a magam versét – a vacsorán aztán kiderült, hogy pár más résztvevő igencsak beindult, és fejenként több verset is írtak.

Akárhogy is, megosztom veletek az általam írt limericket, ha már annyit dolgoztam vele.

Egy örömlányt egy apáca a Börzsönyben
Az elhunyt egyházfi hagyatékán pörölte
A nővér mellett szól a paragrafus
De mégis a cédára hullott a juss
– Naná, hisz kettőnkből én vagyok a dörzsöltebb.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy csiga.

Ez a csiga egy kis tisztáson lakott, a patak partján, az erdő mellett. Ez remek hely volt, bőségesen volt zöldellő fű és falevél, a hajnali harmatnak köszönhetően sohasem kellett szomjazni, és mindig voltak árnyas helyek, ahová be lehetett húzódni a tűző napsütés elől.
A mi csigánk igen figyelmes, nyitott és érdeklődő volt, gyakran meghallgatta a társait, tanácsokkal vagy egyszerűen csak a jelenétével segítve, bíztatva őket, így aztán a többiek szívesen keresték a társaságát.
Úgyhogy nyugodtan kijelenthetjük, hogy a hősünknek jó élete volt, sőt gyakorlatilag mindent megkapott, ami a csigalét keretei között lehetséges.

Ő azonban gondolkodó és álmodozó alkat lévén még többre vágyott.
Gyakran megfigyelte a réten a bogarakat és a madarakat. Ezek sokkal gyorsabban mozogtak nála, de a sebesség nem vonzotta különösebben – úgy tekintett rá, hogy ez csupán egy mennyiségi különbség, aminek nincs olyan nagy jelentősége. A repülés gondolata viszont lenyűgözte. Jó fantáziájának köszönhetően el tudta képzelni, milyen lehet fölszállni a rét fölé. Hogy milyen lehet a tekintetével nem csupán egyetlen levelet átlátni, hanem egyszerre, egységben érzékelni egy fát. Nem is csak egy fát, de egyszerre többet is. Átfogni a tekintetével az egész rétet – és meglátni talán még azt is, hogy mi lehet a patak túlsó, örökké elérhetetlen partján.
Szép és inspiráló gondolatok, de igazából csak egyre inkább megkeserítették a csiga életét, amint újra meg újra szembesülnie kellett azzal, hogy ő maga képtelen repülni.
Pedig több kísérletet is tett, de ezek mindig kudarccal végződtek. Kimászott néha egy-egy faág végére, hogy onnan rugaszkodjon el – eleve nehéz volt annyira előre löknie magát, hogy a ragacsos talpa el tudjon szabadulni, de amikor végül sikerült, csak az lett az eredménye, hogy átbillent, és leesett a földre. Egyszer a háza is megsérült egy ilyen alkalom után, és a horpadás sosem gyógyult be teljesen.

Egyszer aztán – mivel a csiga analítikus alkat volt – megfigyelte a hernyó csodálatos átalakulását. Ez az állat, aki sok szempontból hasonló volt őhozzá (szintén lassan kúszott-mászott, leveleket rágcsálva) egy napon, egy félreeső, árnyas helyen mozdulatlanná válva burkot húzott maga köré. Néhány nappal később viszont egy nagyon szép lepke formájában kelt ki a gubóból, hatalmas szárnyakkal; és az addigi kis hernyó most könnyedén felszállt a levegőbe.

A csigában új remény született, és most már tudta, mit kell tennie.
Ő is elvonult egy árnyas helyre, egy kis gödörbe egy tölgyfa tövében. Behúzódott a házába, a bejáratot egy (viszonylag) kemény fallá merevedő hártyával zárta el, és várta az átalakulást és a szárnyakat. Számolt azzal, hogy sok türelemre lesz szüksége.

A többi csiga észrevette az eltűnését.
Néhányan felkeresték a rejtekhelyén, és megpróbálták rábeszélni, hogy bújjon elő. Meséltek neki a rét szépségeiről, az érdekes és ízletes növényekről, amik felbukkantak a réten az utóbbi időkben. Közös felfedezőútra hívták, vagy éppen csak beszélgteni próbáltak vele. Volt, aki megpróbálta neki elmagyarázni, hogy csigaemlékezet óta soha, senki sem alakult még lepkévé.
Csakhogy a csigaházon és a bezárt ajtón keresztül nem jutott át sem hang, sem érintés – a helyzet az, hogy a csigánk észre sem vette, amikor a társai közeledni próbáltak hozzá.
Azok pedig, pár sikertelen kísérletet követően feladták a dolgot, és többé már nem is probálkoztak.

A csigánk pedig ma is ott hever a gödörben, a tölgyfa tövében – ha meg nem halt.

A családom egy nagyon eredeti, sok munkával és műgonddal elkészített ajándékkal lepett meg az 50. születénapomra: egy saját, személyre szóló, rejtvényes geoache-t készítettek nekem.

Jucus csinálta magát a ládát – úgy formázva és kifestve, hogy egy pokémont (konkrétan egy Weepinbellt) formázzon.

A lányok utánaéztek a geocaching szabályainak, és kihelyezték a ládát úgy, hogy ne essen másik, már meglévő ládához 161 méternél közelebb, kimérték a koordinátákat, majd a „How to puzzle cache” könyv segítségét is felhasználva megnézték, hogyan lehet rejtvényben kódolni az adatokat.
Ezután olyan módon fogalmazták meg a rejtvényeket, hogy azok az én hobbijaimhoz,  érdeklődési körömhöz kapcsolódjanak.
Ezzel együtt sem volt könnyű még nekem sem megfejtenem a feladványokat.

A terv az volt, hogy később aztán hivatalosan is publikálni fogják a cache-t, hogy mások is megfejthessék és megtalálhassák, de ez aztán jópár hónapig váratott magára, és volt is bennünk némi kétség, hogy olyan valaki is meg tudja-e majd fejteni a feladatot, aki nem én vagyok.
Aztán az az ötletünk támadt, hogy rendezzünk egy geocaching „eventet” (eseményt), ahol összejöhet a stockholmi kesserek krémje, és megpróbálhatják együtt megoldani a feladványt.
A társasházunkhoz tartozó közösségi teremben tartottuk az rendezvényt, segítségképpen kitettem az asztalra pár személyes tárgyamat (kedvenc DVD-ket, könyveket, Don’t panic feliratú törülközőt, Mauritius zászjalát, efféléket), megkínáltam őket egy Star Trek díszítésű tortával, ők pedig nekiállhattak a megfejtésnek. Jucus és a lányok is jelen voltak, hogy szükség esetén segíthessük a játékosokat.
Elismeréssel meg kell állapítanom, hogy a csapat úgy egy órányi munka után előállt a helyes megoldással.

Ennek örömére aztán végül publikáltam is a rejtvényt – ha az esemény résztvevői meg tudták fejteni, akkor talán másoknak is sikerülhet.
Azért a (maximális) 5-ös nehézségi fokra értékeltem a feladványt.

Ti, a blogom hűséges olvasói annyiból előnyben vagytok, hogy nagyjából ismeritek azokat a témákat, amik érdekelnek.
Kíváncsi vagyok, hogy mire juttok e rejtvénnyel.
A kép alapján egy konkrét hely koorditátáit kaphatjátok meg, nagyjából méteres pontossággal.
A geocache hivatalos oldala itt található, de maga a lényeg itt alant is látható.
A koordináták Nxx°xx' xx.x" Exx° xx'xx.x" formában vannak megadva.

Hamvazószerda, a Nagyböjt kezdete alkalmából szeretném megosztani veletek ezt a képet, amit a nagyváradi katolikus egyházmegye oldalán találtam.

Kedves, életteli, előrevivő ötletek, és a legtöbbje vallási hovatartozástól (vagy annak hiányától) függetlenül is megvalósítható.

Áldott Nagyböjtöt kívánok!

A minap, egy sörözés kapcsán kitaláltunk két jó nevet is egy-egy potenciális vendéglátóipari hely számára.
Lehet, hogy az elfogyasztott sör is szerepet játszott benne, de mind a két ötletet igen mulatságosnak tartottuk.

Az elsőnek a maradéktalan élvezetéhez sajnos svédül és magyarul is kell tudni, ez némileg rögtön le is szűkíti az elképzelt söröző célközönségét.
A név az lenne, hogy

Kör på!

Maga a kifejezés svédül azt jelenti, hogy „Gyerünk!”, „Rajta!” vagy „Csináld csak!” – viszont az első szó kiejtve úgy hangzik, hogy sör. Ha pedig magunkban a magyar sör szó mellé helyezzük a svéd på (kiejtve pó) prepozíciót/partikulust, akkor olyan jelentést is adhatunk a magyar-svéd összetételnek, hogy „Sör bekapcsolva” vagy „Sörre föl!”.
Ilyen logikával egyébként van némi humorforrás a svéd „Frisör” (fodrász) feliratban is, mert ha különírnánk és svéd-magyarul értelmeznénk, akkor annak pedig „Ingyen sör” lehetne a jelentése.

A másik ötlet már nem igényli idegen nyelv ismeretét.
Ez egy fiatal (Y- vagy millenáris) generaciót megszólítani kívánó ázsiai étterem neve lehetne:

Éhes wok

A Sergels torg nem igazán nevezhető Stockholm főterének, még csak térnek sem igazán, különösebben szépnek meg pláne nem, de mivel ez a központilag fekvő köztér a legkedveltebb terepe mindenféle demonstrációknak, már korábban is témát adott nekem zászlós posztokhoz (R4BIA illetve Svéd zászló – másképp).

Ma, misére menet megláttunk pár embert zöld-fehér-piros, oroszlános zászlókkal készülődni.
Jucus kérdésére rögtön meg is tudtam mondnai, miféle zászló ez: Irán régebbi zászlaja, még a sah idejéből.
Nincs is ebben semmi meglepő, hogy a sah támogatói (vagy legalábbis a jelenleg rezsim ellenfelei) tüntetésre gyülekeznek, főleg így, a forradalom negyvenéves évfordulója táján. (Hogy repül az idő! Mintha tegnap lett volna!).

Ahogy a mise után visszafelé ismét keresztüljöttünk a téren, már javában zajlott a tüntetés.
Lobogtak az oroszlános zászlók, és ahogy mondom, ebben nincs is semmi meglepő.
Annál inkább meglepődtem egy másik zászlón a tömegben, amin először csak Trump nevét láttam, de közelebbről megnézve kiderült, hogy nincs a dologban semmi további csavar, tényleg egy Trump-zászlót látok, Make America great again felirattal.
Úgy éreztem, ez egy kicsit kilóg a képből.

Valószínűleg az „ellenségem ellensége a barátom” elv lehet a dolog mögött – ha nem szeretjük az iráni iszlamista vezetést, azok meg rosszban vannak Trumppal, akkor Trump a barátunk.
Mondjuk akkor pont ugyanezzel az erővel izraeli meg szaud-arábiai zászlókat is lengethettek volna.
Igaz, Trump nemrég extra keményen beleszállt az iráni rezsimbe, talán ezzel nyerhette el az iráni rendszerkritikusok (vagy legalábbis a zászlót lobogtató idősebb hölgy) szimpátiáját.

Kicsit el is gondolkodtam ezen az iráni forradalom dolgon.
Akkoriban ugye a sah volt a csúnya elnyomó, és ahogy mondani szokták, akkor jó ötletnek tűnt, hogy a baloldal összefogjon az iszlamistákkal a sah megdöntésére. A svéd baloldali értelmiség is lelkesen támogatta a forradalmat (persze, kibicnek semmi sem drága).
Aztán ahogy nyert a forradalom, az ajatollah és társai szépen ledarálták a baloldalt, és olyan diktatúrát vezettek be, hogy ahhoz képest a sah uralma maga volt a liberális dekomrácia.

Azóta már vélhetőleg a svéd baloldal is sajnálja, hogy így alakult.
A tanulság talán az, hogy nem mindegy, kivel szövetkezik az ember.

Volt ugye az a nyári történet, ami miatt levágattam a szakállamat és egy darabig kerülőúton jártam a munkahelyemre.
Akkor meg is tettem a feljelentést, és innentől a dolog már járta a maga útját.
Decemberben kaptam egy levelet az ügyészségtől, később egy másikat a bíróságtól, hogy megtörtént a vádemelés, és januárban sor kerül a tárgyalásra.
A hírre gondosan visszanövesztettem a szakállamat (hogy a srác a bíróságon ismét szakállasan lásson, és utána majd ismét álcázhassam magam a borotválkozással) – ugyanakkor arra számítottam, hogy majd jól nem jelenik meg az újra és újra kiírt tárgyalásokon, amikre meg én bezzeg mindig újra és újra elmegyek.

Az elsőként kiírt tárgyalási napot valóban le is fújták – de ennek az oka az volt, hogy a srác időközben már (más okból kifolyólag) börtönben ült. Így áttették a tárgyalást egy másik napra, akkor viszont már biztos volt a (legalábbis virtuálus) jelenléte egy (mellesleg, mint kiderült, igen jó minőségű!) videókapcsolaton keresztül.

Érdekes látványt nyújtott a fiú a képernyőn.
Narancssárga ruhában volt – eddig azt hittem, hogy csak az amerikai filmekben van ilyen, de ezek szerint tényleg ez a divat a börtönökben.
A csuklója vörösesnek és duzzadtnak tűnt – úgy nézett ki, mintha el lett volna törve, de valószínűleg csak a gyakori bilincsviselés jeleit láthattam.

Ettől eltekintve viszont a fiú teljesen nyugodt, összeszedett, mondhatni meglepően normális volt.

A tárgyalás a várható forgatókönyv szerint zajlott, az ügyész ismerette a vádat, majd velem is elmondatta a sztorit, majd válaszoltam az ügyvéd kérdéseire is.
A fiú pedig arról beszélt, hogy frusztrált volt az adott pillanatban, meg én jöttem feléje, meg különben sem lökött rajtam akkorát.

Az volt egy kisebb fordulópont a tárgyalás során, amikor az ügyész bemutatta a filmfelvételt az esetről (amit ugye a szorgos szociális munkások készítettek a mobiljukkal a szemközti épületből).  A jelenet fenyegetőbbnek, maga a lökés pedig jóval durvábbnak tűnt, mint amire emlékeztem.

A srác is hasonlóképp lehetett ezzel, mert innentől megváltoztt a hozzáállása.
Azt mondta, hogy ehhez nem tud mit hozzáfűzni, és szeretné a bocsánatomat kérni a történtekért.
Jó keresztényként el is akartam fogadni ezt a bocsánatkérést.
Ez után viszont elvileg nekem már nem volt több szerepem a tárgyaláson, így amikor már ki akartak küldeni a teremből, még egyszer szót kértem a bírótól, és a fiúhoz fordulva azt mondtam, hogy értékelem, köszönöm és elfogadom a bocsánatkérését.
Valamint, hogy nekem nincs semmi bajom a személyével, és a feljelentés sem őellene irányult, de ebben az adott helyzetben ezt meg kelett tennem.

A srác erre szívére tett kézzel azt mondta, hogy „Köszönöm szépen, ez sokat jelent nekem!” – és valahogy úgy tűnt nekem, hogy ezt őszintén mondja.
Ez jól esett, úgyhogy mindezek után kifejezetten jó hangulatban hagytam el a tárgyalótermet.

Ha korábban megosztottam veletek a rendelőm ablakából nyíló tavaszi kilátást, akkor itt az ideje, hogy megmutassam azt is, mit látok a szobámból télen (már abban a pár órában, amíg világos van).

A svéd karácsonyi hagyományokhoz tartozik a tévés adventi kaledárium is.
Erről (mármint a hagyományokról is meg a kalendáriumról is) írtam is egy korábbi posztomban.
Érdekes tény egyébként, hogy ez a svéd karácsonyos posztom lett a messze legolvasottabb írásom.

Szóval egy ilyen tévés adventi kalendárium egy 24 részes sorozatot jelent, a részek december 1-től 24-ig naponta jönnek ki, az egyes részek viszonylag rövidek, olyan 12-15 percesek, a téma pedig többé-kevésbé kapcsolódik a karácsonyhoz, a várakozáshoz.
Ezen túl viszont a műfaj és a szituáció igen különböző lehet (volt már klasszikus mese és hard science-fiction is; ősemberes, kalózos és egeres sztori is).
Az idei történet a mai Svédországban játszódik: Egy család (apa, anya, kisfiú, kislány) leköltözik december elején egy kisvárosba, mert az anya krimiíró, és arra számít, hogy a nyugodt környezetben majd jobban tud alkotni.
Közben belekeverednek a városka karácsonyi versenyébe, ahol a különböző csapatoknak Mikulás-futás, mézeskalácsház-építés, Lussekatt-evés és karácsonyi dekoráció versenyszámokban kell megmérkőzniük. A részvételhez kénytelenek összefogni a szomszédaikkal is, akik kevésbé hagyományos családok. A krimiírás meg egyre inkább háttérbe szorul.

Igazából elég aranyos történet, vannak benne olyan különféle politikai, kulturális célzások, utalások, amiket inkább csak a felnőtt nézők vehetnek le. Volt már benne (eddig) két olyan létező híresség is, aki saját magát játszotta.

Mivel nagyon büszke voltam magamra, ahogy észrevettem az egyik filmes vonatkozású „easter egg”-et, most feladom nektek is, rejtvényként.
Egy jelenetről van szó, ahogy az anyuka egy újjal pötyögtetni a számítógépét, és azt mondja, hogy a regényén dolgozik.
Aztán egyetlen pillatantra látni lehet a gépe képernyőjét.
Kiváncsi vagyok, hogy rájöttök-e, melyik (az elsődleges célközönség számára remélhetőleg ismeretlen) filmre utal kétszeresen is a kép?

A megfejtéshez nem kell feltétlenül svédül tudni – mindenestre felülre az van írva, hogy „1. fejezet” utána meg először egy holttest megtalálásáról szóló szöveg következik...

A geocaching egyik előnye, hogy olyan helyekre is eljut az ember, ahová máskülönben valószínűleg nem lett volna oka/alkalma elmenni.
Ezek lehetnek egzotikus helyek is (mint például valószínűleg Makaóba sem utaztam volna el, ha nincs ott az a plusz hajtóerő, hogy egy újabb „országban” legyen találatom), de az ember a saját városában is felfedezhet addig ismeretlen utcákat, épületeket.

Az első példám Stockholm belvárosából van. Ezt a belső udvart számos alkalommal közelítettem meg úgy 50 méternyire, mert a különféle kórházakba vezető utam itt vezetett el mellette. Ahhoz, hogy ezt az érdekes teret meglássam, csak a főútról kellett volna egy utcányit letérnem – de valószínűleg sose tettem volna meg, ha nincs a közelben egy láda.
A házak ellipszis alakban veszik körül a parkot, ami így szinte egy közös hátsó udvart formál. És ebben az udvarban még egy kis káplona is helyet kapott.
Ottjártamkor vidám zene hallatszott bentről – de nem akartam bemenni, mert azt valószínűsítettem, hogy éppen egy esküvő zajlik benn.

A következő kép egy külvárosból van, és nem igazán tudom, mit ábrázol. Jucus szerint valamiféle kisebb panzió lehet, ami a kinézet alaján hihetőnek is tűnik, de semmiféle kiírás nem volt rajta – ha hotel, akkor valami nagyon titkos fajta. Vagy egyszerűen egy kicsit jómódúbb család háza.

Innen egy kicsit tovább sétálva (a közeli golfpálya, és egyben a geoláda irányába) láttam meg ezt a furcsa épületet. A díszítése alapján hippitanyára vagy egy fiatalos buddhista életközösségre tippeltem. Látszott az épülten egyfajta igényesség. Az épület mögött egy apró méhészetet vettem észre, ami megerősítette az elméletemet, hogy lakott, használt épületről lehet szó. Egykor, a boldog, kolostori időkben mi is méhészkedtünk. Ó, azok az ifás költöztetéses éjszakák! Azok a pörgetések! Azok a méhszúrások! Sose felejtem el!

Na, szóval semmi kiírást nem láttam, így megkérdeztem a közelben kutyát sétáltató (tehát nagy eséllyel helybeli) nőt, hogy mi ez az épület. Fogalma sem volt.
Úgy tűnik, nem egy kiváncsi alkat.

Otthon, némi Google keresgélés segítségével megtudtam, hogy az épület valóban lakott, de nem egy életközösség használja a helyet, hanem egyetlen ember, egy nyugdíjas, akinek egyszerűen ahhoz volt kedve, hogy így díszítse föl a birtokában lévő garázst – vegyes érzéseket kiváltva ezzel a környékbeliekből.

Tavaly Stockholmban járt Sárosdi Lilla színésznő a „Vakság” című darabot előadni (majd miután hazaért Magyarországra, rögvest ki is robbantotta odahaza a #metoo magyar vonalát – a saját traumatikus élményét egyébként a darabba is beleszőtte, ott egy vak lány volt az áldozat).
A darab utáni beszélegtésen a rendező megemlített egy vak srácot, aki évi húsz könyvet olvas el hangoskönyv formátumban; majd feltette a költői kérdést, hogy közülünk, látó emberek közül vajon ki olvas el egy év alatt húsz könyvet.

Elgondolkodtam.
Nem tudom, elolvasok-e húsz könyvet évente – úgy gondolom, hogy nem, de mivel nem számolom, így nem is tudom a választ.

Úgyhogy elhatároztam, hogy 2018-ban számolni fogom, és a cél az, hogy elolvassak húsz könyvet.
Felmerült a kérdés, mi számít „könyvnek” – rendszeresen olvasom a Galaktikát, ha az könyvnek számít (végül is novellagyűjtemény...), akkor máris van 12 pontom. Végül azonban úgy döntöttem, hogy keményen nyomom, és a Galaiktikán kívül kell még további húsz könyvet elolvasnom.

Menet közban aztán rájöttem, hogy a kihívas azért megváltoztatta az olvasási szokásaimat: Minden bizonnyal többet olvasok, de nem olvasgatok bele egy-egy novella kedvéért gyűjteményes kötetekbe, nem vágok bele nagyobb, nehezebbnek ígérkező művekbe (például a sógorom filozófiai értekezésébe – ezt nyilván illenék elolvasni, másrészt biztos lassan menne, és így rontaná a statisztikámat, úgyhogy 2019-re halasztottam), a rövidebb, vékonyka könyvek viszont hirtelen vonzóbbak lettek a számomra.

Mostanra (november elejére) meglett a húsz könyv, úgyhogy azt lehet mondani, hogy túl is teljesítettem a célt.

Az alábbi könyveket olvastam el:

1. Michel Houellebecq: A harcmező kiterjesztése
Nagyon tetszett a Behódolás – nemcsak jövőkép miatt, hanem még inkább azért, amilyen öniróniával bemutatja a megkeseredett, cinikus, középkorú értelmiségi férfit. Persze, hogy akartam Houellebecq-től további könyveket is olvasni.

2. Jeff Carlsson: Fagyott égbolt
Sci-fi, érdekesnek ígérkezett, de végül nem nyűgözött le – igazából egy trilógia első része, de nem hiszem, hogy a másik két könyvet is el fogom olvasni.

3. Ferenc pápa: Isten neve irgalmasság
Ez tetszett. Ráadásul jó vékony, pár nap alatt kiolvastam.

4. Kazuo Ishiguro: Never let me go
Ez nagyon jó könyv. Eleve rokonszenves dolog, ha egy Nobel-díjas szerzőtől olvashatunk science-fiction témájú alkotást, ez növeli a műfaj rangját.
Ez a könyv megérdemelte volna, hogy írjak róla egy külön posztot a blogomban.
Egy érdekes módon nyomasztó világban játszódik. A számomra a pszichológiai vonal volt az érdekes, hogy a szereplők hogy fogadják el teljes természetességgel (és lázadás nélkül) a sorsukat. Ugyanakkor az író azt nyilatkozta, hogy számára nem a világ (és a beletörődés) volt a fontos, ő egy „szerelem a halál árnyékában” történetet akart írni. Fura, mert számomra pont ez a szerelmi szál nem is tűnt különösebben relevánsnak.

5. Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Hazatérés
Újabb sci-fi, klasszikus szovjet szerző-testvérpártól. Ezen a jövőképen (kommunista idill) azért fogott az idő, mai szemmel már egy kicsit helyenként megmosolyogtató a könyv.

6. Tolvaly Ferenc: 40 nap lélekúton
Ez egy nagyböjti elmélkedés, így is olvastam, a Nagyböjt alatt, mindig az aznapi szakaszt.

7. Vladimír Páral: Rómeó és Júlia 2300
Egy újabb kelet-európai sci-fi. Páral más sci-fi tárgyú műveihez hasonlóan van benne valami kedves, ártatlan naivitás. Ami azért fura, mert Páral más, a mai világban – jellemzően egy vegyi üzemben – játszódó művei (Vihar a lombikban; Gyilkosok és szeretők) olyan depressziósan realisták, hogy az életkedvem is elment, amikor annak idején olvastam őket.

8. Henri Boulad SJ: Teózis
Lelkesítő gondolatok egy jezsuita atyától.

9. Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám
Na, ez aztán egy jó könyv! Kicsit fura (vannak benne például beszélő macskák, akik egyrészt macskák, másrészt személyesen Karinthy és Kosztolányi), de nagyon érdekes. Kifejzetten ajánlom!

10. Robert Charles Wilson: Misztérium
Wilson az egyik kedvenc sci-fi szerzőm, szerintem nagyjából minden könyvét olvastam, ami magyarul megjelent.
A könyvei jellemzően a mai világban játszódnak (vagy legalábbis innen indulnak ki), ahol aztán valami különleges esemény megzavarja a dolgok normális menetét – majd azt mutatja be, hogy mindez hogy befolyásolja a hétköznapi emberek életét.
Kedvenc könyveim tőle a Pörgés és az Affinitások.

11. Christopher Priest: Kifordított világ
Na, ez aztán még egy érdekes könyv.
Az élményhez hozzátartozott, hogy e-könyvben olvastam el, szó szerint egy ültő helyemben (egy repülőút alatt). Eleve egy fura alaphelyzet van (az emberek korát „mérföldben” mérik, és utazgatnak a „múltba” meg a „jövőbe”), aztán amikor nagyjából már értenénk és elfogadnánk egy adott felállást, akkor jellemzően mindig kiderül, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy addig hittük.
Igazából maga a világ az izgalmas benne, a történet inkább csak annyiból, ahogy egyre többet (vagy egyre kevesebbet...) tudunk meg általa a világról.
Ezt is kifejezetten ajánlom – legalábbis az elvont művekre fogékonyabb olvasóimnak.

12. Michel Houellebecq: Elemi részecskék
Igen, Houellebecq is kezd a kedvenc íróim közé tartozni...

13. Varga László: A bőrünk alá bújt Isten
Újabb lelkiségi irodalom a kaposvári püspöktől.

14. Timothy M. Gallagher OMV: The Examen Prayer
Na, ez meg aztán főleg pláne lelki irodalom – Szt. Ignác nyomán.
A könyv a nap végi visszetekintő elmélkedés (Examen) gyakorlatáról szól.

15. Tove Jansson: Muminpappans memoarer
Valamennyire talán Magyarországon is ismert a Múmin mesevilág.
Ebben a könyvben a Múminpapa nekiáll megírni az emlékiratait – érdekes mű maga a könyv, mert egyrészt van egy fő történetszál, a „jelenhez” képes egy generációval korábbi időkről szóló memoár, másrészt a könyv (az emlékiratokkal párhuzamosan) bemutatja azt is, hogy a jelenkori szereplők hogy reagálnak az emlékiratokban megfogalmazottakra, miközben az is szóbakerül, hogy természetesen az emlékezet és az alkotás torzíthat is, úgyhogy esetleg „valójában” nem is pontosan úgy történtek a dolgok, ahogy a könyvben áll...

16. Irvin D. Yalom: Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek
Esetleírások az egzisztenciális pszichoterápia világából. Szembenézés az öregedéssel, elmúlással, az élet elkerülhetetlen bizonytalanságával, ilyesmi – ezzel együtt a könyv jó humorral van megírva, kifejezetten élvezetes olvasmány.

17. Elias Wessén: De nordiska språken
Egy kis nyelvészeti szakirodalom. Az északi germán nyelvek története.

18. Martin Buber: Én és Te
Annak idején sokat hallottam erről a könyvről zengedezni. Egy kedves ismerősöm nemrég mesélte, hogy gyakran szemezget belőle idézeteket, viszont sosem olvasta el az elejétől a végéig. Egy kicsit azért is esett a választásom erre a könyvre, mert olyan kis lapos és rövid.
Viszont helyenként elég elvont filozófiai magasságokba emelkedik, úgyhogy nehezebb volt olvasni, mint amire számítottam. Azt mondanám, hogy talán úgy a negyedét értettem a könyvnek – viszont az, amit értettem belőle, az tetszett.

19. Jonas Jonasson: Analfabeten som kunde räkna
A százéves ember, aki kimászott az ablakon... minden bizonnyal odahaza is ismert könyv (és film), de talán a szerzőnek ez a könyve (Az analfabéta, aki tudott számolni) is megjelent magyarul. A főszereplő ezúttal nem egy idős svéd férfi, hanem egy fiatal afrikai nő, de egyébként nagyon-nagyon hasonlít a könyv Százéves emberre. Mintha ugyanazt olvasná az ember, csak ezúttal más szereplőkkel.

20. Martin Werlen: Hova jutnánk?
Egy svájci püspök, bencés (ex-)apát, könyve.
Véltlenül kerül hozzám, de örülök, hogy hozzám került. Érdekes, bátor kérdésfelvetések arról, hogy milyennek kellene lennie az egyháznak; hogy meg kellene térnünk abból, hogy eddig a nőkkel, a melegekkel, a bevándorlókkal bántunk. És hogy miként lehetne igazán felmutatni Jézust a világnak.

Ezek voltak tehát az (elejétől végéig) kiolvasott könyvek.
Ezen kívül pár Galaktika. Timothy M. Gallagher egy másik könyvét is olvasom apránként, a felén túl tartok, de azt nem fogom kiolvasni az év végéig. Meg volt még egy könyv, amibe belekezdtem, de nem olvastam végig.

Hát akkor ennyit a teljesítményolvasásról.
És akkor most már végre visszatérhetek ahhoz, hogy az élvezet kedvéért olvassak.

Van az úgy, hogy (mindenki más számára...) nyilvánvaló dolgok csak jóval később esnek le a számomra, és őszintén rá tudok csodálkozni arra, ami igazából magától értetődő (kellene, hogy legyen).

Ilyen eset volt az, hogy csak viszonylag nemrég (és sok-sok évnyi lelkes fogyasztás) után jöttem rá, hogy a Nutella azért viseli ezt a nevet, mert mogyoróból (angolul: nut) készült.

Egy hasonló élményben volt részem most hétvégén is. Ügyeltem, így az időm jelentős részét a lenti szobámban töltöttem.
Annak a szobának a falát díszíti az „In Watermelon Sugar” címet viselő kép.
Ezt a festményt nagyjából két éve festette nekem egy kedves ismerősünk, annak idején még egy blogposztot is írtam róla.
(A blogposztban a jelek szerint nem szerepel az ismerősöm neve – talán ő maga kérte annak idején valamiért, hogy ne írjam le – úgyhogy most sem írom ide; aki ismeri, úgyis tudja, kiről van szó, másoknak meg úgysem mondana sokat egy keresztnév.)

Szóval két éve ott van a falon a kép, és nyilván nem nézek rá minden nap, de azért mégiscsak folyamatosan jelen van a lakásunkban.
A téma ugye adott, egy patak/folyó, ami életet visz a pusztába – nőnek körülötte a fák, és magában a patakban is nyüzsög az élet.

Ez így rendben is van.
A kép – ahogy felfogtam – eléggé síkbeli és absztrakt.
Azt, hogy a folyó vize helyenként világosabb, másutt sötétebb, annak tudtam be, hogy talán a napfény esik máshogy egyes részekre, vagy még inkább valami víz alatti növényzet okozza az eltérést.
Ez nem igazán tetszett, meg úgy – őszintén szólva – magával a képpel kapcsolatban is ambivalens érzéseim voltak.

Aztán most ahogy az ügyeletem vége felé a képet bámultam, egyszerre csak összeállt a jelentése.
A sötétebb részek a vízben, ahogy mondani szokták „nem bug, hanem feature”, és egyszerre a kép is egy egészen új térbeliséggel állt előttem.
Most, hogy megláttam ezt az összefüggést, persze már képtelen vagyok „unsee it” (újra-nem-látni), sőt, egy kicsit fura is, hogy nem vettem eddig észre.
És így most már a kép is jobban tetszik.

Látjátok, értitek, hogy mire gondolok?