Talán 28 éve lehet annak, hogy szakállat növesztettem.
Akkor történt ez, amikor beléptem a Nyolc Boldogság Közösségbe (amit ekkor még nem is így hívtak, hanem a sokkal izgalmasabb „Júda Oroszlánja és az Áldozati Bárány Közössége” néven futott), és láttam, hogy minden fiúnak szakálla van.
Ugyan nem mondták, hogy ez valami elvárás lenne, de gondoltam, hogy itt így illik kinézni, talán hogy ennek révén is jobban hasonlítsunk Jézushoz – úgyhogy én is megnövesztettem a szakállamat. Mondjuk praktikus is volt abban a kolostorban, hogy az egy szem fürdőszoba volt az egyik szűk keresztmetszet.

Volt aztán talán egy-két igen rövid próbálkozás arra, hogy levágjam, de ez többek között Jucus ellenállásába ütközött, mert szerinte szakáll nélkül úgy nézek ki, mint egy jóllakott napközis.

Úgyhogy a szakáll maradt (többek között megnehezítve egy búvárkodást Thaiföldön, lévén hogy így a légzőmaszkom pillanatok alatt megtelt vízzel).
A lányaim nem is láttak még engem szakáll nélkül.

Egy hete találkoztam Eszterrel, aki azt mondta, hogy vágjam le a szakállamat, mert anélkül tíz évvel fiatalabbnak néznék ki.
Ezeknek a bátorító szavaknak azonban valamelyes kesernyést ízt adott, hogy szerinte szakáll nélkül „csak” 48 évesnek látszanék. :-(
Mondjuk már akkor is elgondolkodhattam volna a szakáll öregítő hatásán, amikor pár éve Koreában egy csapat csivitelő fiatal lánnyal vacsoráztam, és azt mondták nekem viháncolva, elvileg kedves megjegyzésnek szánva, hogy úgy nézek ki, mint a Mikulás...

De a hiúság nem motivál, meg egyre inkább úgy érzem, hogy most már úgyis mindegy, hogy hogy nézek ki, akár az ázsiai lányok, akár bárki más szemében, úgyhogy a szakáll maradt.

Tegnap azonban volt egy kisebb kaland a rendelőben.
Ezt a Huddingét egyébként szeretem, kedves a személyzet, már épp akartam is róla áradozni, hogy ez mennyivel jobb, mint Liljeholmen.

Szóval tegnap felbukkant egy dühös beteg, aki azonnal találkozni akart az orvosával (nem pedig négy nappal később, amikorra időpontja volt foglalva), hogy kaphasson egy táppénzes papírt.
Feldühödötten rugdosta a rendelő ajtaját, felborította a bicikliállványt, effélék, ami már a többi beteg számára is kezdett kellemetlenné válni.
Úgyhogy úgy döntöttünk, hogy ketten kimegyünk hozzá – a beteg tényleges kezelőorvosa, a rendelőnkben gyakorlatozó rezidens, aki egy pici, törékény, ázsiai lány (érdekes, már megint ezek az ázsiai lányok...), aki egyébként igazából norvég, ráadásul még magyarul is beszél; meg én, mint a tekintélyes főorvos.
Amiből aztán az lett, hogy a beteg egyre dühösebb lett, majd fenyegetően megindult az aranyos kis rezidensem felé, én meg közéjük álltam, hogy védjem a kollégámat. Erre a beteg jól ellökött, úgyhogy hanyattestem, beverve a fejemet a betonba.
Hát ennyit a főorvosi tekintélyről.

Külön pech egyébként, hogy pont ezen a héten ment nyugdíjba a rendelőnkből az az alaposan megtermett, kisportolt, a kopasz feje búbjától a lábszáráig tetovált ápoló, akinek a puszta jelenléte is bizonyára egészen más irányba terelte volna a történetet.

Szóval az incidens után rendőrségi feljelentést tettünk (amit többek között az is megkönnyített, hogy a szemközti ablakból a segítőkész szociális munkások gondosan felvettek mindent a mobiljukkal).
Viszont ezt követően annyiból azért nyugtalan lettem, hogy most már vélhetőleg tényleg dühös lesz rám a fickó, és nem lenne szerencsés, ha valamikor összefutnánk a rendelő előtti parkban, márpedig arra visz az utam minden nap a munkába jövet-menet, vagy éppen ebédidőben a pizzéria felé.
Úgyhogy arra jutottam, hogy megváltozott külsővel talán kisebb a veszélye, hogy felismer a beteg.

Szóval most levágtam a szakállamat, és többen azt mondják, hogy jól nézek ki így, fiatalabbnak tűnök szakáll nélkül.

Jucus szerint pedig úgy nézek ki így, ment egy jóllakott napközis.