Búcsúzom tőled, drága jó pálcám –  fájó szívvel, de hálásan az együtt töltött évekért, a sok vidám pillanatért.
Amíg nem ismertelek, addig a gyerekkorom ártatlan és gondtalan, ugyanakkor üres volt – de nem tudtam azt sem, hogy hiányzik valami az életemből, még kevésbé tudtam, hogy mi lenne az, ami hiányozna. A mágia világáról legfeljebb egy-két film vagy könyv homályos utalása szólt, de ezzel nem igazán tudtam mit kezdeni, azt sem tudtam, hogy igazán érdekel-e engem ez a kérdés. Valahol talán vonzó, de ugyanakkor félelmetes is volt, de leginkább olyasmi, ami tőlem, az én kis iskolai hétköznapjaimtól teljesen távol állt.
Ó, emlékszem, micsoda öröm volt, amikor felfedeztelek, megismertelek!
Amikor megtapasztalhattam a varázslatok világát!
Egészen belefeledkeztem ezekbe az új örömökbe, élményekbe, amiket neked köszönhettem, drága varázspálcám! Legszívesebben éjjel-nappal csak veled játszottam volna.
Ezt persze a körülöttem lévő varázstalan felnőttek nem érették, úgyhogy inkább visszavonultam és bezárkóztam a kuckómba, a lépcső alatt, hogy veled lehessek.

Aztán ahogy bekerültem a Roxfortba, ott aztán minden a varázslat körül forgott. A többi fiúval párbajoztunk, méregetve, hogy kinek a pálcája a nagyobb, erősebb, ki tudja jobban forgatni a magáét. Köszönöm neked, hogy soha nem hagytál cserben.
Aztán persze ott voltak a lányok. Ó, milyen szívesen és lelkesen varázsoltam nagyokat, hol Choval, hol Hermione-val, hol Ginnyvel. Köszönöm, hogy ezeken az estéken sem hagytál cserben.
A felnőttek, a tanáraink persze a varázspálcák felelősségteljes használatáról papoltak, próbáltak minket megszelíditeni – de bennünk pezsgett az életerő, és még azt sem bántuk, ha a Tiltott rengetegbe kellett mennünk büntetésül – sőt, magunktól is mentünk mindenhova, amiről azt mondták, hogy tilos vagy veszélyes.
Velem voltál mindezeken a kalandokban, drága pálcám, és sosem hagytál cserben.

Aztán a Roxfort után a munkás hétköznapok és a családapai kötelességek jöttek.
Aurorként dolgozva is sokkal inkább kellett űrlapokat kitölteni, értekezleteken ülni és új irányelveket kidolgozni, semmint dementorokat és sötét varázslókat üldözni.
Odahaza sem nagyon varázsolgattunk már Ginnyvel; a gyerekenevelés, a háztartás, majd a gyerekek taníttatása vette el minden időnket.
Bizony, drága pálcám, hetekig, aztán akár hónapokig elő sem vettelek a tokodból. Nem a te hibád, hiszen te biztos éppolyan készségesen, hűségesen szolgáltál volna, mint korábban.
Aztán valahogy a költözésnél egy ládába kerültél, ahonnan már nem vettelek elő, aztán a láda a padlásra került.
És ahogy most annyi év után újra a kezembe kerültél, látom, hogy hiába suhintanék már veled, semmi sem történik. Nagyon szomorú látni, hogy így elszállt belőled az erő – és így az én életemből is végleg eltűnt a varázslat.
Ugyanakkor – mint mondtam – hálás vagyok azért a sok varázslatért, amit neked köszönhetően éltem át, aminek Ginnyt és a gyerekeket is köszönhetem. Mindennek megvolt a maga szépsége a maga idején.
És ennek a mostani, mágia nélküli életnek is megvan a maga varázslata – immár nélküled, de mégis örömmel és elégedetten élem a hátralevő életemet, a régi idők emlékével, de azokon túllépve.
Nyugodj hát békében, drága pálcám – most már végleg visszahelyezlek a tokodba.