Volt ugye az a nyári történet, ami miatt levágattam a szakállamat és egy darabig kerülőúton jártam a munkahelyemre.
Akkor meg is tettem a feljelentést, és innentől a dolog már járta a maga útját.
Decemberben kaptam egy levelet az ügyészségtől, később egy másikat a bíróságtól, hogy megtörtént a vádemelés, és januárban sor kerül a tárgyalásra.
A hírre gondosan visszanövesztettem a szakállamat (hogy a srác a bíróságon ismét szakállasan lásson, és utána majd ismét álcázhassam magam a borotválkozással) – ugyanakkor arra számítottam, hogy majd jól nem jelenik meg az újra és újra kiírt tárgyalásokon, amikre meg én bezzeg mindig újra és újra elmegyek.

Az elsőként kiírt tárgyalási napot valóban le is fújták – de ennek az oka az volt, hogy a srác időközben már (más okból kifolyólag) börtönben ült. Így áttették a tárgyalást egy másik napra, akkor viszont már biztos volt a (legalábbis virtuálus) jelenléte egy (mellesleg, mint kiderült, igen jó minőségű!) videókapcsolaton keresztül.

Érdekes látványt nyújtott a fiú a képernyőn.
Narancssárga ruhában volt – eddig azt hittem, hogy csak az amerikai filmekben van ilyen, de ezek szerint tényleg ez a divat a börtönökben.
A csuklója vörösesnek és duzzadtnak tűnt – úgy nézett ki, mintha el lett volna törve, de valószínűleg csak a gyakori bilincsviselés jeleit láthattam.

Ettől eltekintve viszont a fiú teljesen nyugodt, összeszedett, mondhatni meglepően normális volt.

A tárgyalás a várható forgatókönyv szerint zajlott, az ügyész ismerette a vádat, majd velem is elmondatta a sztorit, majd válaszoltam az ügyvéd kérdéseire is.
A fiú pedig arról beszélt, hogy frusztrált volt az adott pillanatban, meg én jöttem feléje, meg különben sem lökött rajtam akkorát.

Az volt egy kisebb fordulópont a tárgyalás során, amikor az ügyész bemutatta a filmfelvételt az esetről (amit ugye a szorgos szociális munkások készítettek a mobiljukkal a szemközti épületből).  A jelenet fenyegetőbbnek, maga a lökés pedig jóval durvábbnak tűnt, mint amire emlékeztem.

A srác is hasonlóképp lehetett ezzel, mert innentől megváltoztt a hozzáállása.
Azt mondta, hogy ehhez nem tud mit hozzáfűzni, és szeretné a bocsánatomat kérni a történtekért.
Jó keresztényként el is akartam fogadni ezt a bocsánatkérést.
Ez után viszont elvileg nekem már nem volt több szerepem a tárgyaláson, így amikor már ki akartak küldeni a teremből, még egyszer szót kértem a bírótól, és a fiúhoz fordulva azt mondtam, hogy értékelem, köszönöm és elfogadom a bocsánatkérését.
Valamint, hogy nekem nincs semmi bajom a személyével, és a feljelentés sem őellene irányult, de ebben az adott helyzetben ezt meg kelett tennem.

A srác erre szívére tett kézzel azt mondta, hogy „Köszönöm szépen, ez sokat jelent nekem!” – és valahogy úgy tűnt nekem, hogy ezt őszintén mondja.
Ez jól esett, úgyhogy mindezek után kifejezetten jó hangulatban hagytam el a tárgyalótermet.