Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, a latin és a cirill birodalmon is túl, az Óperenciás tenger partján állt Alfabétia országa, ahol a görög betűk viszonylagos békességben éltek egymással.

Az országot a bölcs és határozott Alfahím irányította – legalábbis névleg, ugyanis sokak szerint az igazi hatalom a csöndes Béta kezében volt.
Boldogan éltek az országban, ki-ki tette a dolgát, Pi egész nap a körök kerületét számolgatta egyre pontosabban és pontosabban, Ióta büszke volt arra, hogy a Megváltó őt név szerint is megemlítette, és azt mondta róla, hogy ő nem veszhet el a Szentírásból.
Gamma egész nap sugárzott a boldogságtól. Ha pedig valakinek mégis lelki problémái lettek volna, ott volt Pszi, hogy meghallgassa őket.

De a legbüszkébb betű mindegyikük közül a nagy O betű volt – Ómega!!
Sok mindenre lehetett büszke jó okkal. Persze, Iótát megemlíettete a Megváltó; na de ővele, az Ómegával egyenesen saját magát azonosította – „Én vagyok az Ómega” mondotta a Szentírás szeint. A matematikában az ómega a végtelen rendszámot jelölte, Magyarországon pedig egykor egy végtelenül népszerű együttes viselte a nevét. Volt benne büszkeség és tartás – aminek elismeréseként a fizikusok az ellenállas mértékegységét jelölték vele.
Más szempontból is különleges volt Ómega, neki ugyanis – a társai közül egyedüliként – volt egy kistestvére is, akit úgy hívtak, hogy Omikron – kicsi O.
Csúfolta is sokat Ómega a kistestvérét. „Mikronnak” szólította, azt mondta, hogy „Mikroszkóp kell hozzád, hogy észrevegyenek”.
És bizony érzte Omikron, hogy neki nincs nagyon mivel büszkélkednie.
A többi betűnek volt egy hétköznapi és egy ünnepi formája is (kisbetűknek és nagybetűknek is hívtak őket), de neki mindkettő csak egy üres karika volt – kisebb vagy nagyobb, de ugyanolyan üres karika.
Róla ugyan nem ejtettek szót sem a teológusok, sem a fizikusok.
Egyszer régen egy görög matematikus ugyan felhasználta a jegyzeteiben – de csak arra, hogy a semmit, az üres pozíciót jelölje vele. Ráadásul amikor később a metamatikusok feltalálták és elterjesztették a nulla fogalmát, akkor egy olyan üres karikát választottak ennek a jelölésére, ami pont úgy nézett ki, mint szegény kicsi Omikron.
Úgyhogy sokat szomorkodott a kicsi Omikron, és azt mondta magáról, hogy ő bizony nem ér semmit, ő tényleg csak egy nagy nulla. Vagy inkább egy kis nulla.

Így aztán egy nap, amikor már elege lett Ómega állandó gúnyolódásából, Omikron elhatározta, hogy világgá megy.
El is indult, keresztül a szomszédos és távoli országokon.

Amerre csak járt, észrevétlen maradt.
A latin és a cirill unokatestvérek is maguk közül valónak hitték, így fel sem tűnt nekik, hogy átvonult közöttük.
A Cirill birodalmon keresztül eljutott egészen a Hangul országába (amit Korea néven is ismernek).
Itt nagy szomorúságára azt vette észre, hogy távoli rokona nem csak a ng hangot, hanem a néma massálhangzót, vagyis a nagy semmit is jelöli.
– Úgy látszik, hiába jövök el a világ végére, ahonnan már nem vezet út tovább, itt is, mint mindenütt, észrevétlen vagyok.

Így hát az icike-picike, mikroszkópikus Omikron elindult visszafelé.
Ismét keresztüljárta az egész világot, dühében mindenkibe belekötött.
– Verjen ki a láz! Akadjon a torkodon a falat! – kiabálta mindenkinek, akivel csak találkozott.
Persze picike kiabálás volt ez, nem is hallotta senki.
De amerre elment, tényleg egy kicsit bágyadtabbak, betegebbek, nyamvadtabbak és szomorúbbak lettek az emberek.
Viszont az emberek akkoriban már annyira hozzászoktak a bágyadtsághoz, betegséghez, nyamvadtsághoz és szomorúsághoz, hogy ez a változás már alig-alig tűnt fel valakinek.

Ment, mendegélt a kicsi Omkiron visszafelé, mígnem egyszerre csak visszaért a hazájába, ahonnan elindult.
Itt – legnagyobb meglepetésére – lelkes örömmel fogadták a társai:
- Jaj, de jó, hogy itt vagy! Annyira hiányoztál nekünk! Nagyszerű, hogy újra láthatunk téged!
- De hiszen mindig csak lenéztetek, kinevettetek, kigúnyoltatok! Miért mondjátok, hogy hiányoztam nektek?

A bölcs Pszi így válaszolt neki:
- Nézd, különbözőek vagyunk, más-más személyiséggel, erősséggel és gyöngeséggel. Egy büszke Alfa vagy Ómega könnyedén lenézi a kisebbeket – de ez éppen a gyönge pontjukat, nem pedig az erejüket mutatja. De akár Alfák, akár Omikronok vagyunk, mindannyian egy családhoz tartozunk, és együtt vagyunk csak teljesek. Látod, amíg távol voltál, nélküled nem tudtunk elmondani a meséinket, nem tudtuk eldalolni a szerelmes verseinket, nem tudtuk kifejteni a magasröptű filozófiai gondolatainkat. Szükségünk van rád, örülünk, hogy velünk vagy. És jó, hogy pont olyan vagy, amilyen vagy – és mi is olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, akár büszkék és beképzeltek, akár kedvesek és megértőek.
De így alkotjuk együtt Alfabétiát, és így tudjuk együtt elmesélni a világ összes történetét.