Polaris

Igazából nem akarok politizálni a blogomon, de a svéd politika újabb komikus fordulatai kapcsán nem tudom megállni, hogy ne meséljek egy kicsit a kormányalakítás történetéről.

Szeptember 9-én volt a választás, és noha pont az lett az eredmény, amit a közvéleménykutatások valószínűsítettek, a svéd politikusok mégis őszintének látszó megdöbbenéssel, és „Most aztán mi lesz?” értetlenséggel tekintettek a helyzetre.

Van egyrészt a bal blokk – eddig ők kormányoztak, a szocialisták és a zöldek alkották a kormányt, a kommunisták kívülről támogatták őket.
Van egy jobboldali blokk, a Szövetség – két konzervatív és két liberális jellegű párt alkotja.
Vannak aztán a Svéd Demokraták – ex-náci, mostanra inkább bevándorlásellenes-populista párt. A „szélsőjobb” megnevezés megtévesztő, szociális és gazdasági téren inkább bal-, mint jobboldaliak. Ők szinte bárkivel hajlandók lennének összefogni, aki szóba áll velük, de senki sem akar szóba állni velük.

Szóval a választási eredmény úgy nézett ki, hogy a baloldal kapott 144 mandátumot, a jobboldali Szövetség összesen 143-at. A Svéd Demokraták meg 62-t.

Akkor most ki nyerte a választást, ki alakítson kormányt?
A baloldal azt mondja, hogy nekik több szavazatuk van, mint a jobboldalnak (már ha az SD-t nem számoljuk, de velük ugye nem akarnak számolni), úgyhogy akkor ők kormányoznának is tovább.
A jobboldal azt mondja, hogy nem úgy van az, az eddigi kormányban csak a szocik és a zöldek voltak benne – ha velük állítjuk szembe a Szövetséget, akkor a jobboldalnak van több szavazata, úgyhogy innentől ők akarnak kormányozni.

A szocialista miniszterelnök úgy döntött, hogy nem mond le (itt nem szűnik meg automatikusan a kormány mandátuma a választással).
Erre a jobboldal bizalmatlansági szavazást kezdeményezett, amit a baloldali miniszterelnök el is veszített, mivel a Szövetség és az SD is ellene szavazott – viszont kormányozhat tovább, amig meg nem választanak egy új miniszterelnököt.

Ez után a jobboldal még inkább azt mondta, hogy nekik kell kormányozni, hiszen lám, nem-szocialista többség van a parlamentben. Persze nem mintha ők a jövőben bármilyen szinten is együtt akarnának működni az SD-vel, vagy akár csak számítani a szavazataikra a későbbiekben.

Ezt követően a jobboldal vezetője kapott megbízást a parlament elnökétől, hogy OK, akkor szondázza a terepet, hogy képes lenne-e kormányt alakítani.
Kapott rá két hetet.
Ez alatt a két hét alatt rájött, hogy nem, mivel az SD-vel ugye nem akarnak együttműködni, a baloldal pártjai meg majd hülyék lesznek támogatni egy jobboldali kormányt, így viszont nincs többségük a parlamentben.
Ezért bejelentették, hogy a jobboldal mégsem tud kormányt alakítani.

Ezt követően a szocialista ügyvezető miniszterelnök kapott megbízást, hogy nézze meg, képes lenne-e ő újra kormányt alalkítani.
Az SD-vel ugye nem akarnak összefogni (pedig az SD kapható lenne erre is, csak álljon már végre velük szóba valaki). A jobboldali pártok sem akartak beszállni a szocialista vezetésű kormányba (pedig az ü.v. miniszterelnök nagyon szerette volna egyik-másik kisebb pártot átcsábítani magához).
Úgyhogy két hét után ő is bejelentette, hogy nem képes kormányt alakítani.

Lehetne még egy (német típusú) nagykoalíció, a szocialsiták és a legnagyobb jobboldali párt között (aminek egyébként még így sem lenne többsége, ahhoz legalább egy további párt kellene), de ezt a két nagy egyike sem akarja.

Hát itt tartunk most.
Mindenki szeretne kormányozni, de senki sem tud.

Úgyhogy a mai nap folyamán a parlament elnöke leülteti a pártok vezetőt különféle csoportokban (a lehetséges kormányfelállások szerint), és megpróbálja ráveni őket arra, hogy végre beszéljenek már egymással értelmesen.

Majd meglátjuk, mire jutnak...

Korábban már írtam a sajnálatos módon hamvába holt találmányaimról – időközben eszembe jutott, hogy van még a tarsolyomban pár további példa a kreativitásom dicséretes, ámde fölösleges megnyilvánulásaira.

1. Szellemes geoládák
Voltak mindenféle ötleteim, hogy hogy lehetne egy másféle, eredeti geocache-formát kitalálni. Ez nem hiábavaló próbálkozás, tényleg létezik pár újszerű, egyéni megoldás, és az efféléket igencsak díjazza is a geocaching-közösség.

– Ilyen ötletem volt például egy olyan láda, ami egy adott helyen ülő koldusra van bízva (Stockholmban nagyon divatba jöttek mostanában a román koldusok, és gyakran fix helyük van, egy-egy ember éveken keresztül ugyanott marad). Ennek a ládának az lett volna a neve, hogy „Kérjetek, és adatik” – és az lett volna benne a csavar, hogy így nekünk kellett volna kérni valamit (a ládát) egy koldustól, megfordítván ezzel a szerepeket. Valószínűleg könnyen lehetett volna találni együttműködő koldust is a feladatra, jó kis reklám (és várható plusz bevétel) lett volna a számára a sok érdeklődő geocachingelő. Sajnos rá kelett jönnöm, hogy a jelenlegi szabályzat nem engedi olyan láda kihelyezését, aminek az eléréséhez valakinek az aktív közreműködését kell kérni. A szabály megszületésénél régebben kihelyezett ládák viszont továbbra is működhetnek így, Budapesten is van egy olyan láda, amit egy kávézóban kell elkérni a pultnál.

– Gondoltam egy olyan geocache-re is, ami egy speciális félig-fényézékeny papír lenne, a lakásunk ablakának a belső oldalára ragasztva. A papír a normál fényre nem reagálna, de lézerrel lehetne rajta nyomot hagyni – és az elkötelezett geocachingelők ezen a módon tudnák ráírni a papírra a nevüket. Ezt az ötletet két okból is el kellett vetnem – egyrészt Jucus sem volt lelkes, hogy a lakásunk körül folyton fura alakok mászkáljanak, másrészt szakértők szerint korántsem biztos, hogy egyáltalán létezik ilyen, az elképzeléseimnek megfelelő papír.
Ennek az ötletnek lett aztán végül egy szelídített változata (ami meg is valósult): egy olyan láda, amiben papír helyett üveglapokra lehetett feljegyezni a találatot. Úgy képzeltem, hogy ehhez majd üvegre író filcet használnak felfedezők – páran így is tettek, de a többség egyszerűen kaviccsal karcolta bele a nevét az üveglapba.

– Aztán volt egy olyan ötletem, hogy valahol a falba (például a lakásunknál...) egy pendrive lenne beleépítve, hogy csak az USB-csatlakozó lógna ki a fal síkjából. A pendrive-on egy dokumentum lenne, a kessereknek egy magukkal hozott számítógépet kellene csatlakoztatni a fix pendrive-hoz, hogy a dokumentumot szerkeszthessék, és ilyen módon rögzítsék a találatot.
Ezt az ötletet egy idő után elvetettem: egyrészt arra gondoltam, hogy nem biztos, hogy ezt elfogadnák, mint cache-t; de még inkább azért, mert alapvető számítógép-biztonsági szabály, hogy ne dugdossunk ismeretlen eredetű eszközöket az USB-bemenetünkre, úgyhogy nem akarnék elindítani valamit, ami ennek pont az ellenkezőjére bíztatná az embereket.

Évekkel azután, hogy elvetettem az ötletemet, véletlenül megtudtam, hogy márpedig igenis vannak ilyen kihelyezett pendrive-ok világszerte, méghozzá jellemzően pont úgy, befalazva, ahogy én azt kitaláltam. Nem a geocaching keretében, ez egy ettől függetlenül létező „játék” Dead drops néven, viszonylag sok kihelyezett eszközzel világszerte – Stockholmban és Budapesten is van belőlük. Itt megnézhetitek az oldalukat, a térképen is keresgélhettek.

2. Csőgörény
Tudom, hogy létezik egy ilyen fantáziadús nevű eszköz, de nem ismerem a működési elvét.
Ezért én kitaláltam, hogy ez szerintem úgy működhetne, hogy egy endoszkóp-szerű vékony, rugalmas eszközt levezetnek a csatornába, és átnyomják a duguláson, hogy a csomón túlra érjen az eszköz vége. Akkor aztán egy gombnyomásra három, visszahajló kampó ugrik elő az endoszkópból, és ekkor már csak vissza kell húzni az eszközt, és jön vele a trutyi is.
Szerintem ez egy működőképes ötlet.
Mindenesetre amíg én ezen fantáziáltam, Jucus közben egy rugalmas dróttal sikresen kitisztította a lefolyót.

3. Világító táska
A fekete táskám még feketébb belsejében néha nehéz megtalálni a fekete pénztárcámat és a fekete noteszemet. Ezen segítene, ha a táskámban belül felkapcsolható világítás lenne.
Ez annyire eszébe jutott már másnak is, hogy konkrétan kaphatóak is ilyen táskák.

Amikor nyáron meglátogattuk Leát Koreában, az utazást összekötöttük az évenként (legalább) egyszer esedékes magyarországi látogatással is.
Ez már önmagában is egy nagyszabású út lett volna, de ezen felül közben tettünk még egy alapos kitérőt is, annak kedvéért, hogy újabb, eddig általam érintetlen „országokban” lehessen geocaching találatom.

Az alábbi képek mind ugyanott készültek.
Az utazás előtt szerettem volna még idehaza váltani a helyi pénzből (mivel tudtam, hogy ott nem nagyon fogadnak el bankkártyát), de Stockholmban még csak a létéről sem hallottak az itteni pénznemnek, nemhogy készletük lett volna belőle.
Így végül készpénz nélkül érkeztünk meg erre a helyre. Bankkártyával valóban nem tudtunk fizetni, de szerencsére a szomszédos „ország” pénzét is elfogadták tőlünk – ugyan a számunkra kicsit kedvezőtlen 1:1-es átváltási aránnyal.

Nos, vajon hol készültek ezek a képek?

A minap olvastam Harriet Löwenhjelm történetét, és ráakadtam az utolsó versére is, amit a halála előtti napon írt, 31 éves korában.

Megindított ez a vers, úgyhogy most megosztom veletek.

Harriet egy jómódú stockholmi családba született a XIX. század végén – így egy kicsit szabadabb élete volt, mint sokaknak abban az időben. Festett és írt, és bár sem a család, sem mások nem értékelték különösebben az alkotásait, folytathatta tovább a művészi tevékenységét. Életében nem is kapott semmi elismerést, csak halála után adták ki a műveit.

27 éves korában TBC-vel szanatórumba került. A csendes, szabályozott környezetet nem Hans Castorp-i nyugalommal fogadta, hanem fiatalos lendülettel az orvosok idegeire ment, motorcsónakozott a tavon, mókusokra vadászott és hamis énekléssel szórakoztatta a többi pácienst, úgyhogy majdnem ki is hajították a szanatóriumból.


A svéd eredetiben – mint láthatjátok – egyszerű, tiszta rímek vannak. A szavak is keresetlen, mindennapi szavak.
A fordításban a tartalmat igyekeztem hűen visszaadni, meg sem próbáltam rímeket alkotni – a mesterkélt megoldásaim csak rontottak volna a vers kifejező erején.

Tag mig. - Håll mig. - Smek mig sakta.
Famna mig varligt en liten stund.
Gråt ett grand - för så trista fakta.
Se mig med ömhet sova en blund.

Gå ej från mig. - Du vill ju stanna,
stanna tills själv jag måste gå?
Lägg din älskade hand på min panna.
Än en liten stund är vi två.

                    *

I natt skall jag dö. - Det flämtar en låga.
Det sitter en vän och håller min hand.
I natt skall jag dö. - Vem, vem skall jag fråga,
vart skall jag resa, till vilket land?
I natt skall jag dö. - Och hur skall jag våga?

                    *

I morgon finns det en ömkansvärd
och bittert hjälplös stackars kropp,
som bäres ut på sin sista färd
att slukas av jorden opp.

_________________________________________________


Fogj meg. – Tarts meg. – Lassan simogass.
Ölelj óvón egy kicsit.
Hullass egy könnyet – a szomorú tények fölött.
Nézz rám gyöngéden, míg alszom egy cseppet.

Ne menj el tőlem. Hiszen maradni akarsz,
maradni, míg én magam el nem megyek?
Tedd szerető kezed a homlokomra.
Egy kis ideig még ketten vagyunk.

*

Ma éjjel meghalok. – Egy láng pislákol.
Egy barát ül itt és fogja a kezem.
Ma éjjel meghalok. – Kit, kit kérdezzek,
hogy hova utazom, mely országba?
Ma éjjel meghalok. – És honnan lesz bátorságom?

*

Holnap itt lesz egy szánalomraméltó
és keserűen gyámoltalan szegény test,
amit kivisznek utolsó útjára
hogy elnyelje a föld.

A korábbi posztom óta azért csak beindult valamelyest a svéd választási kampány.

Ahogy reggel a munkahelyemre tartok Huddingébe (egy kis kerülővel, hogy csökkentsem a másik korábbi posztomban említett beteggel való találkozás kockázatát), a szemembe öltik egy érdekes hirdetés.

Tartalmát illetően egy konyhai munkalapokat forgalmazó cég reklámjáról van szó, formáját tekintve viszont szellemes paródiája a választási plakátoknak.

Először is itt van maga a kihelyezés módja.
Svédországban jellemzően nem csak (én nem is elsősorban) a már meglévő plakáthelyekre kerülnek ki a választási hirdetések, hanem fákra, villanyoszlopokra felkötözhető (és később könnyen eltávolítahtó) funérlemezeken jelennek meg ezek a politikai reklámok – pont ilyenen, mint ebben az esetben is.
A hirdetés megszövegezése: „Jobb kőlap. Mindenkinek.” pontosan adja vissza a kampány szinvonalát. Éppen ilyen egy-két szavas, jobb egészségügyet, biztonságosabb Huddingét, mindent mindenkinek jellegű kampányokkal futnak a pártok hirdetései; érdekes módon (a magyar szokástól némiképp eltérően) kerülve az egymással való konfrontációt is.
Ezen a vonalon talán a Centrum Párt jutott legtovább, az „Előre” szóba összesűrített üzenetükkel.

Ezt a vonalat erősítik a a fenti plakáton olvasható „Legjobb ...”, „Előnyös gazdaság” és „Szabad választás” kifejezések is, megkoronázva mindezt a kék körben olvasható „Válassz jól!” szlogennel.

A helyzet egy kicsit mélyebb ismeretét feltételezi a kép humorának értékelése.

Az egyik napilap írt egy ironizáló (és mint később megállapítottam, helytálló) krónikát arról, hogy a pártok (oldaltól függetlenül) igyekeznek „kemény” képet mutatni magukról, a plakátokon jellemzően egy-egy vezető politikus látható, feltűrt ingujjal és karba tett kézzel...

Érdekes, már négy év eltelt azóta, hogy legutóbb politikai témákhoz nyúltam a svéd választások kapcsán (itt meg itt meg itt).

Még érdekesebb a számomra – és ennek kapcsán jutott most eszembe posztot írni – hogy pontosan egy hónap múlva lesznek a választások, de szinte semmi nyomát sem látni a készülődésnek a városban.
Magyarországon jópár hónappal a választás előtt beindul a kampány.
Stockholmban csak néhány zöldpárti aktivistát láttam különösebb meggyőzodés nélkül röplapokat osztogatni (érthető is: megviselte őket a négy évnyi kormányzás, örülhetnek, ha egyáltalán újra bejutnak a parlamentbe).
Pedig elvileg „izgalmas” választás lesz, ami várhatóan a megszokottól eltérő erőviszonyokat fog hozni.

Egy érdekes történet ennek kapcsán:
A rendelőnk mellett ott van az önkormányzatnak a függő betegeket támogató egysége is, akikkel szorosan együttműködünk, hiszen javarészt ugyanazokat az embereket kezeljük. Így természetesen ismerjük egymást az ottani szociális munkásokkal is (mivel még csak pár hónapja vagyok Huddingében, nem annyira jól ismerem mindegyiket, de azért úgy látásból igen).
A minap, ahogy mentem hazafelé, az egyik (25 éves) szociális munkás csaj ott ült előttem a buszon és pokémonozott.
Persze rögtön megszólítottam, és elkezdtünk beszélgetni – először a pokémonokról, majd ezt a témát kimerítve kiderült az az igen izgalmas tény, hogy ő, a huddingei szocális munkájával párhozamosan, csak úgy mellékesen képviselő Stockholm megye önkormányzatában is. A most kövtekező választáson is indul, méghozzá listavezetőként.
A buszút végén pedig az is kiderült, hogy ott lakik tőlünk két megállóra.

Ezen egy kicsit elgondolkodtam.
A szocialisták ugyan igen távol állnak tőlem politikailag, de lehet, hogy ezúttal, legalábbis a megyei listán mégiscsak rájuk fogok szavazni – ha már munkában, pokémonban és lakóhelyben is ennyire közel áll hozzám a jelöltjük.

Persze lehet, hogy a rafinált politikus csaj előre eltervelten lebegtette meg előttem a pokémonokat, tudván, hogy mivel lehet engem megingatni...

Talán 28 éve lehet annak, hogy szakállat növesztettem.
Akkor történt ez, amikor beléptem a Nyolc Boldogság Közösségbe (amit ekkor még nem is így hívtak, hanem a sokkal izgalmasabb „Júda Oroszlánja és az Áldozati Bárány Közössége” néven futott), és láttam, hogy minden fiúnak szakálla van.
Ugyan nem mondták, hogy ez valami elvárás lenne, de gondoltam, hogy itt így illik kinézni, talán hogy ennek révén is jobban hasonlítsunk Jézushoz – úgyhogy én is megnövesztettem a szakállamat. Mondjuk praktikus is volt abban a kolostorban, hogy az egy szem fürdőszoba volt az egyik szűk keresztmetszet.

Volt aztán talán egy-két igen rövid próbálkozás arra, hogy levágjam, de ez többek között Jucus ellenállásába ütközött, mert szerinte szakáll nélkül úgy nézek ki, mint egy jóllakott napközis.

Úgyhogy a szakáll maradt (többek között megnehezítve egy búvárkodást Thaiföldön, lévén hogy így a légzőmaszkom pillanatok alatt megtelt vízzel).
A lányaim nem is láttak még engem szakáll nélkül.

Egy hete találkoztam Eszterrel, aki azt mondta, hogy vágjam le a szakállamat, mert anélkül tíz évvel fiatalabbnak néznék ki.
Ezeknek a bátorító szavaknak azonban valamelyes kesernyést ízt adott, hogy szerinte szakáll nélkül „csak” 48 évesnek látszanék. :-(
Mondjuk már akkor is elgondolkodhattam volna a szakáll öregítő hatásán, amikor pár éve Koreában egy csapat csivitelő fiatal lánnyal vacsoráztam, és azt mondták nekem viháncolva, elvileg kedves megjegyzésnek szánva, hogy úgy nézek ki, mint a Mikulás...

De a hiúság nem motivál, meg egyre inkább úgy érzem, hogy most már úgyis mindegy, hogy hogy nézek ki, akár az ázsiai lányok, akár bárki más szemében, úgyhogy a szakáll maradt.

Tegnap azonban volt egy kisebb kaland a rendelőben.
Ezt a Huddingét egyébként szeretem, kedves a személyzet, már épp akartam is róla áradozni, hogy ez mennyivel jobb, mint Liljeholmen.

Szóval tegnap felbukkant egy dühös beteg, aki azonnal találkozni akart az orvosával (nem pedig négy nappal később, amikorra időpontja volt foglalva), hogy kaphasson egy táppénzes papírt.
Feldühödötten rugdosta a rendelő ajtaját, felborította a bicikliállványt, effélék, ami már a többi beteg számára is kezdett kellemetlenné válni.
Úgyhogy úgy döntöttünk, hogy ketten kimegyünk hozzá – a beteg tényleges kezelőorvosa, a rendelőnkben gyakorlatozó rezidens, aki egy pici, törékény, ázsiai lány (érdekes, már megint ezek az ázsiai lányok...), aki egyébként igazából norvég, ráadásul még magyarul is beszél; meg én, mint a tekintélyes főorvos.
Amiből aztán az lett, hogy a beteg egyre dühösebb lett, majd fenyegetően megindult az aranyos kis rezidensem felé, én meg közéjük álltam, hogy védjem a kollégámat. Erre a beteg jól ellökött, úgyhogy hanyattestem, beverve a fejemet a betonba.
Hát ennyit a főorvosi tekintélyről.

Külön pech egyébként, hogy pont ezen a héten ment nyugdíjba a rendelőnkből az az alaposan megtermett, kisportolt, a kopasz feje búbjától a lábszáráig tetovált ápoló, akinek a puszta jelenléte is bizonyára egészen más irányba terelte volna a történetet.

Szóval az incidens után rendőrségi feljelentést tettünk (amit többek között az is megkönnyített, hogy a szemközti ablakból a segítőkész szociális munkások gondosan felvettek mindent a mobiljukkal).
Viszont ezt követően annyiból azért nyugtalan lettem, hogy most már vélhetőleg tényleg dühös lesz rám a fickó, és nem lenne szerencsés, ha valamikor összefutnánk a rendelő előtti parkban, márpedig arra visz az utam minden nap a munkába jövet-menet, vagy éppen ebédidőben a pizzéria felé.
Úgyhogy arra jutottam, hogy megváltozott külsővel talán kisebb a veszélye, hogy felismer a beteg.

Szóval most levágtam a szakállamat, és többen azt mondják, hogy jól nézek ki így, fiatalabbnak tűnök szakáll nélkül.

Jucus szerint pedig úgy nézek ki így, ment egy jóllakott napközis.

Eljöttünk meglátogatni Leát.
Mi magunk Szöulban foglaltunk szállást, de már az első napon (még kicsit kábán az időeltolódástól) elutaztunk Daejeon-ba, hogy találkozzunk vele.

Odafelé a vonaton (a magyar szokásokhoz hasonlóan) mindenki evett. Nálam is volt egy háromszög. Fogalmam sincs, minek hívják amúgy ezt az ételt (Lea közbevetése: kimbap), ízesített rizs van afféle szendvicsként háromszög alakúva gyúrva, és műanyagba csomagolva. Feltéptem a csomagolást, és megettem a rízs-szendvicsemet. A mellettem ülő fiatal nő a telefonjába merült. Körülbelül egy fél óra múlva (vélhetőleg ennyi időbe telett neki a megfelelő anyag megtalálása) megütögette a vállamat (a jelek szerint egy szót sem tudott angolul), és a telefonja képernyőjére mutatott, ahol egy kis videoklip mutatta a háromszög helyes kinyitásának a módját: van rajta egy csík, azt kell először felszakítani, és akkor a sarkokat már simán le lehet hámozni.
Kedvesen rámosolyogva biccentettem köszönetképpen – a nyelvi korlátok miatt további kommunikációra nem került sor.

Daejeon-ba érkezve meglátogattuk Leát, megnéztük vele magát az egyetemet (van pár érdekes épület) majd mivel neki órái voltak, mi addig megebédeltünk a menzán kicsit kilógtunk a sorból), aztán elmentünk a környéken sétálni – és persze geocachingelni. Daejeon nem egy elsődleges turistacélpont, de azért láttunk egy bájos parkot, érdekes szobrokat. Különösen tetszett az, ahol a szobor címe ad egy érdekes további csavart az alkotásnak, feltéve ha a szemlélő ért angolul és franciául is (ami azért nem annyira magától értetődő Koreában).

Egy tábla csoki

Az egyetem egyik parkjának egy részlete

Sliced image ’La Vierge et l’Enfant’

egy közeli park, egy goecache közelében

Remake projekt No. 2 Mona-Lisa

Madárdal

A Császárnő uralkodásának tizenhetedik éve volt, a száraz évszak elején jártunk.
A város keleti kapuja közelében árultam a gyümölcsöket – ami most tökéletes helynek bizonyult, mert ezen a kapun keresztül kellett érkeznie a Prófétának.
Az utóbbi holdhónapok során az egész Birodalom az ő nagyszerű lelkesítő beszédeitől volt hangos, és ezen a napon végre hozzánk is ellátogatott.
Belépett a kapun, szorosan a nyomában a hat tanítványa, kicsit távolabbról pedig a rajongók és érdeklődők követték, még távolabb pedig a gyermekek és a koldusok nyüzsögtek.

Ahogy elhaladt előttem az úton, a Próféta hozzám fordult, és így szólt:
– Mit adsz nekem ingyen, anélkül hogy fizetséget várnál?
Így feleltem:
– Bármit, mester. Tápláló a füge, zamatos a szőlő, a citrus oltja szomjadat. Válassz, és vidd el, amit szeretnél.
– Szavadon foglak, és téged magadat választalak. Elviszlek magammal: gyere, légy a tanítványom.

Örömmel követtem a Prófétát. Szerény kis vállalkozásomat ott helyben átadtam a segédemnek (17 éves, talpraesett fiú, jól fog boldogulni), és innentől kezdve én is a mesterrel tartottam.
Bejártuk a Birodalmat. Mindenfelé örömmel fogadták a Próféta tanítását az alkotóról, akit nem lehet névvel leírni. Egy idő után már mi, a hét tanítvány is jártuk a falvakat, hirdetve a parasztoknak a névtelen teremtő parancsait a jóságról és a szeretetről.
Látszólag mindenütt érdeklődéssel fogadták a szavainkat, de ahogy teltek az évek, azt éreztem, hogy a Birodalom lakói csak nem lettek jobbak – továbbra is ugyanolyan iszákosok, hirtelen haragúak, paráznák és tolvajok voltak, mint amikor elkezdtük a tanítást. Azt mondtam egyszer a Prófétának:
– Mester, a szavaid szépen csengenek, és örömmel hallgatja őket a nép, de vajmi kevés foganatjuk van. Lásd más környező népek prófétáit, nagyszerű dolgokat visznek végbe: halottakat támasztanak fel, tűzparipán vágtatnak az égbe, démoncsapattal építtetnek kristálypalotát, vagy ezernyi asszonyt tesznek boldoggá minden éjszaka. Te azonban nem teszel csodákat, és így szavaid nem fognak megragadni az emberek szívében. Hol vannak a gyógyulások, a jelek?
– Kedves Hetedik Tanítvány, jeleket kívász? Az ember még gyenge, de a hatalom az ember kezébe adatott. Ha a szívét a néven nem nevezetthez fordítja, bizony, képes lenne gyógyítani, vigaszt nyújtani és békét teremteni a világban. Ezt kell megtanulnia az embereknek, mi pedig ezért tanítunk. Ha megértik, megszületnek a jelek. Aki viszont értetlen, azt a mézzé váló patakok sem tennék értelmesebbé; az ostoba korsójában pedig a szentelt víz is méreggé válik.

Efféle beszélgetéseink voltak a Prófétával, amikor egyszer, a télközép hetében, így szólt hozzám:
– Jól van, Hetedik Tanítvány, úgy lesz, amint akarod. Ha majd már nem leszek többé veltek, menj föl a hegyekbe, lakj a szikla üregében hét éven keresztül, idd a patak vizét, és edd a fák gyümölcsét, és ne szólj senkihez. Hét év elteltével csodatévő hatalmat kapsz. Bármit kérsz a néven nem nevezettől az én nevemben, az megtörténik. Jól vigyázz!

Nem tudtam, mit ért az alatt, hogy „nem lesz többé velünk” – igen fiatal volt még ahhoz, hogy meghaljon, de nem mertem megkérdezni.
Harmadnapon barbár törzsek hajói kötöttek ki a partjainknál. Rettegett, hatalmas nép fiai, országok pusztítói.
Tudtuk, hogy nem kerülhetjük el városunk kirablását.
A Próféta azonban odasietett a kikötőbe, odaállt a barbár vezér elé, és így szólt:
– Miért jöttél, Hegyek Megrengetője, mit akarsz innen elvinni? Aranyat és színes köveket, hogy a kicstáradba rejtsd? A város zsenge szüzeit, hogy rabszolgává tedd őket? De hiszen vannak már kincseid, a háremedben pedig már most is számos rabnő vár rád! Amit innen elvinnél, az több lenne, de nem más, mint amid már úgyis megvan. Cserét ajnálok neked, Félelmetes Vezér! Kíméld meg a várost, és vigyél el engem. Próféta, tanító, a kifürkészhetetlen titkok ismerője nem lakik még a pusztáidban. Ha engem viszel zsákmányként, olyan kincset nyer a birodalmad, amilyennel eddig még nem találkozott.

Őszinte meglepetésemre a barbár vezér belement a cserébe, és a várost érintetlenül hagyva elhajózott, elvitte magával a Prófétát.
Nagy volt az öröm a gazdák, az aranyművesek, a tehetős polgárok és a szűzlányok körében. Az egész város három napig ünnepelt. A Prófétát meg sokáig dicsérték az önfeláldozásáért, de úgy láttam, hogy a tanítása kezd feledésbe merülni.
Úgy tettem hát, ahogy az rámbízatott: felköltöztem a hegyekbe, az elhagyatott barlangba, bogyókon és friss vízen éltem.
Senki sem jött felém, és ezt nem is bántam.
Éjjel-nappal (de jobbára inkább nappal) a név nelkülit szólítottam azokkal az imákkal, amiket megtanultam a tanítványként töltött évek során.

Hét év után egy vándor tévedt arra, és mivel már letelt a némaságom ideje, szóba elegyedtünk. Mesélt nekem a beteg, nyomorék kislányáról. Így szóltam hát:
– Imádkozom az alkotónkhoz, a Próféta nevében, hogy a kislányod újra egészséges legyen.
Nem nagyon hitt nekem a vándor, de egy fél holdciklus múlva visszatért, és ujjongva mesélte, hogy a kislány teljesen egészséges lett. Hálából ajándékokat akart nálam hagyni, de azt mondtam, ne adjon nekem semmit – bogyókon és vízen élve nincs szükségem semmire – hanem menjen vissza a városba, gyújtson egy gyertyát a szentélyben, a nekem szánt ajándékot meg ossza szét a koldusok között.

Néhány holdhónap után már híre ment a dolognak, és szinte minden második nap jött valaki, hogy gyerekének, feleségének vagy idős édesapjának a gyógyulását kérje.

Jött aztán egy idősödő kovácsmester is, aki igencsak nehezen tudta előadni a kérését, hogy azt szeretné, hogy a megfáradt férfiassága támadjon új életre.
Jött egy ifjú szerelmes, akit a kiválasztott hölgy nem méltatott figyelemre – a lány rajongásának kieszközlését kérte tőlem.

Biztos jöttek volna még többen, még apróbb kérésekkel is, de a barlang messze volt a várostól, egy napi járóföldnyire (aki idejött, annak az erdőben kellett éjszakázni), és a hegyen sem volt könnyű feljutni, jókora szakaszon komoly mászást igényelt az út.
Mindenkinek megígértem, hogy imádkozom a néven nem nevezhetőhöz, a Próféta nevében (amit a látogatók távozása után hűségesen meg is tettem), és mindenkitől csak azt kértem, hogy gyújtson egy gyertyát a szentélyben, és adjon alamizsnát a koldusoknak.
Amennyire a hozzám érkezők elbeszéléseiből meg tudtam állapítani, a kért gyógyulások, szerelmi fellángolások, bőséges aratások rendre meg is történtek a kéréseimnek megfelelően. A szentélyben is lobogtak a gyertyák a hírek szerint. A szegények támogatását illetően már nem voltak ugyanennyire egyértelműek a beszámolók, de az aktuális vendégeim mindig buzgón fogadkoztak, hogy ők márpedig tényleg bőkezű adományt fognak adni annak, aki a legjobban rászorul.

Egy csillagtalan téli éjszakán érkezett hozzám Oroszlán Fia, a hadvezér, két segédje társaságában.
Elmondta, hogy az Őrült Király seregei északról betörtek a Birodalomba, és már a fővárost fenyegetik. Az én imáimat kéri, hogy le tudja győzni az ellenséget, és visszafoglalhassa seregeivel az elesett határvárosokat.
Biztosítottam az imáimról, és a szokásos intéssel útnak indítottam.
Oroszlán Fia azon kevesek egyikének bizonult, akik vissza is tértek hozzám.
Tavasz vége volt, amikor megérkezett. Igen hálás volt a győzelemért. A társaságában volt egy féllábú, félszemű öregember (szegénynek nem lehetett könnyű az út a hegyre), akit a vezér azért hozott magával, hogy az öreg elmesélhesse, milyen nagylelkű volt Oroszlán Fia hozzá, a koldushoz: egy kunyhót vett neki a város szélén, és húsz aranyat is hagyott nála.
A hadvezér ezután elmondta, hogy a Birodalom egyelőre megmenekült ugyan a külső veszélytől, de az Őrült Király támadására csakis árulás miatt kerülhetett sor, és a cselszövők még közöttünk vannak. Segítsek hát neki, hogy megtalálja, és megbüntesse mindazokat a Birodalomban, akiket csak kell.
Biztosítottam őt az imáimról.
Nagyon ragaszkodott hozzá, hogy hálából itt hagyja nálam a szárnysegédjét, aki segítene nekem napközben, felhozná a vizet a patakból, összegyújtené az ágakat és effélék – nagyon határozottan kellett tiltakoznom (a Próféta utasításaira hivatkozva, és az ima esetleges sikertelenségének veszélyére is célozva), mire végül beletörődött a visszautasításomba.

Ezt követően még egyszer-kétszer járt nálam, újabb csatákban kérve a segítségemet, a Birodalom egységének és általános jólétének érdekében.
Ekkoriban kezdett feltűnni, hogy az egyéb látogatóim eléggé elmaradtak. Sőt, konkrétan senki sem jön már hozzám a bátor vezéren kívül.

Egyszer éjjel, az álmomból riasztott fel egy koszos, sáros, tépett férfi.
Elmondta, hogy a bokrok alatt kúszva, patakok medrében bújva, fák koronáin mászva jutott el hozzám egy hét napon át tartó veszélyes út során – mert Oroszlán Fia őröket állíttatott mindenhová a környéken, hogy senki más ne jöhessen el hozzám. Sok aggódó szülő, sok elkeseredett hírvivő fizetett már az életével, csupán mert hozzám tartott.
A korábbi hadvezér ugyanis a segítségemmel megnyert csaták révén letaszította a trónról és kivégeztette a Császárnőt, és most ő maga ült a trónra, kegyetlen, véres uralma alá hajtva a Birodalmat, leigázva még a Szigeteket és az Örült Király országát is.
Kivégeztet mindenkit, aki ellenszegül neki, vagy akárcsak egy jó szót mer ejteni a Császárnő uralmáról.
Nyilván nem akarta hát a trónbitorló, hogy mindez a tudomásomra jusson.

Elborzasztottak a hallottak, és feltámadt bennem a lelkifurdalás. Mindez valahol az én bűnöm is. Ha nem is lehet mindezt jóvátenni, de szerettem volna valamit cselekedni, már csak dühből és a tehetetlenségérzésemből is kifolyólag.
Az öreg elmondta, hogy az üldöztetések ellenére vannak még kitartó hívei a Császárnőnek, és szerveződik az Ellenállás a trónbitorló császár elűzésére.
Biztosítottam szegény üldözöttet, hogy imádkozom az Ellenállás sikeréért. Rögtön vissza is húzódtam a barlangomba, és elővettem az imaláncomat.
Hét nap és hét éjjel imádkoztam, étel, ital és pihenés nélkül.

Amikor kijöttem a barlangból, füstöt láttam több irányból is, nagyjából arrafelé, ahol a környékbeli városokat sejtettem.

Eddig soha nem kértem effélét, de most arra kértem a név nélkülit (a Próféta nevében), hogy engedje látnom, mi zajlik a Birodalomban.
Hirtelen szörnyű látomásban lett részem.
Emberek, egyszerű parasztok, korábbi barátok vágják el egymás torkát, a Császár vagy a Császárnő nevét kiáltva. Kisgyermekeket ölnek meg, házakat, egész falvakat gyújtanak fel, „Árulók!” felkiáltással, a menekülőket nyílzápor fogadja. Sehol, senkinek sincs már nyugalma az egész Birodalomban, de a szomszédos országokban sem.

Felkiáltottam:
– Névtelen! Nem tudom, hogy képes vagy-e efféle csodára, visszafordítani az idő patakját, eltörölni azt, ami megtörtént. De ha képes vagy erre is, a te névtelen hatalmaddal, akkor hát most kérlek téged, a Próféta nevében, hogy változtasd meg a múltat, add, hogy mindez meg nem történt légyen!

A Császárnő uralkodásának tizenhetedik éve volt, a száraz évszak elején jártunk.
A város keleti kapuja közelében árultam a gyümölcsöket – ami most tökéletes helynek bizonyult, mert ezen a kapun keresztül kellett érkeznie a Prófétának.
Belépett a kapun, szorosan a nyomában a hat tanítványa, kicsit távolabbról pedig a rajongók és érdeklődők követték, még távolabb pedig a gyermekek és a koldusok nyüzsögtek.
Ahogy elhaladt előttem az úton, a Próféta rám nézett, gúnyos mosolyt vetett rám, és továbbment.

Egy korábbi posztomban láthattátok, hogy nézett ki a kilátás az ablakomból egy szűk hónappal ezelőtt.

Azóta megérkezett Huddingébe a tavasz (mit tavasz, a nyár!), amit szépen illusztrál az is, hogy odakinn már levél van a fákon, a cseresznyefa virázik, a szobámban pedig a cserepes növény vad burjánzásba kezdett.

A szép idő engem is a szabadba hívogat, újra aktívabb vagyok a geocaching terén, keresztül-kasul utazgatok a megyében, mostanában elsosorban „régi” ládákat (2001, 2002...) keresgélve.

A huddingei rendelő fiatal doktornőit is elhívtam geocachingelni, ők is nagyon lelkesek voltak.

Szóval itt a jó idő, visszatér az élet! :-)

Annak idején jól beharangoztam, hogy Lea elmegy Koreába tanulni, de aztán nem igazán folytattam a történetet.
Pedig most már pár hónapja kinn van. A változatosság kedvéért ő nem Szöulban, hanem egy Daejeon (magyar átírással Tedzson, de én nem szeretem a magyar átírást) nevű városban, ott pedig a Kaist nevű egyetemen tanul.Főleg a többi (szintén európai) cserediákkal lóg, érdekes utazásokat, programokat szerveznek maguknak.
Elutaztak együtt Tajvanra is, Koreában meg részt vettek egy „temple stay” programon.
Ez utóbbi úgy néz ki, hogy az ember eltölthet két napot, egy éjszakát egy buddhista kolostorban, részt vehet a mindennapokban, hajnali 3.30-as ébresztővel, meditációval, egyszerű fizikai munkával. Ez nekem mind kedvemre való lenne (a munkát leszámítva), kicsit sajnáltam is, hogy az eddigi koreai útjaink során nem kerítettünk rá sort.

Most Lea eljutott egy ilyen programra is.

Az első mellékelt kép Tajpej repülőterén az imaszobákat mutatja.
Nekem nagyon tetszenek. :-)

A következő két kép pedig a temple stay programról van. A kolostor illetve a kalandvágyó fiatalok láthatóak a képeken.

Előfordul, hogy kitalálok valamit, netán még el is mesélem másoknak, hogy milyen jó ötletem van, de nem teszek semmit a megvalósításáért. Később pedig látom, hogy valahol, valaki más (is) kitalálta, feltalálta a dolgot, és meg is valósította. Ez kicsit bosszantó tud lenni.
Most leírom pár találmányomat, hogy legalább nyoma legyen a kreativitásomnak.

* Citromos kenyér. Ez még egész kisgyerek-koromhoz kötődik. Arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű dolog, amikor valaki kitalál egy új, saját ételt. A magam, erősen korlátozott akkori lehetőségei közepette meg is alkottam egy korábban sosem létezett fogást, a citromos kenyeret. Ez úgy készül, hogy egy szelet kenyérre citromot csavarunk, és így fogyasztjuk.
Nagyobb átütő sikere nem lett, én magam is leálltam a fogyasztásával egy idő után.

* Mustáros palacsinta. Ez a másik gasztronómiai újításom már nagyobb sikert ért el, a találmányaim közül az egyetlen, ami megvalósult és használatban van. Úgy húsz éve, még Esztergomban találtam ki, hogy a palacsintát mustárral is lehet tölteni. A barátaink eleinte furcsán néztek rám, de aztán ők is kipróbálták, és később, ha áthívtak minket palacsintázni, akkor a lekvárok, a kakaópor és a Nutella mellé a mustár is teljes természetességgel felkerült az asztalra. Én pedig épp tegnap is mustáros palacsintát ettem vacsorára.

* Cipőszárító. Van az úgy, hogy egy különösen undok esős időben akárhogy is küzd a szegény cípő, a végén már belül is valamennyire nedves lesz. És noha aztán egész éjjel ott áll az előszobában, másnap reggel azt tapasztalja az ember, hogy még mindig nyirkos a cipő belseje, így pedig nem kellemes belebújni. Erre jó a cipőszárító szekrény. Egy kb. fél méter élhosszúságú kocka, üveges ajtóval. Olyasmi mint egy borhűtő, csak kisebb, és nem hűt, hanem fűt. Nagyjából 40 fok lenne odabenn, légcserélővel, beszívja kintről a száraz levegőt, kifújja a páradúsabb levegőt. Reggel száraz és meleg cipőt vehetünk fel.
Nagy csalódásomra fél évvel az ötletem megszületése után megláttam egy műszaki boltban egy cipőszárítót. Igaz, a koncepció kicsit más volt, ott nem a cipőt kell a készülékbe rakni, hanem a szárító-melegítőt a cipő belsejébe.

* Szobamedence. Hegynek fölfelé úszni. Az egész úszómedence nem több, mint 3 méter, de a víz gondosan szabályozott áramlása pontosan megegyezik az úszásunk sebességével. Így akármennyit úszhatunk, közben mégis egy helyben maradva.
Jucus azt mondja, hogy ez is létezik már. :-(

* Hire a Hungarian. Magyarországra érkező turisták bérelhetnek fel egy magyart (praktikusan ráérő egyetemistát, de lehetőleg minél szélesebb kínálattal kell jelentkezni) kísérőnek. A megadott érdeklődési körhöz passzoló magyar elkíséri a turistát a romkocsmába, múzeumba, sporteseményre, geocachingelni, kellő helyismeret és személyes tapasztalat birtokában. Feláras bónusz-szolgáltatás a magyar politikai helyzet megvitatása. Itt rögtön felmerülne az esetleges szexuális szolgáltatások kérdése is (girlfriend experience). Elvileg ez is beleférhetne, de erre már amúgy is bőven vannak vállalkozók. A mi szolgáltatásunk lényege pont az lenne, hogy minden egyéb aktivitáshoz lehetne társat bérelni.
Pár évvel az ötletem megszületése után olvastam, hogy Koreában elindítottak egy hasonló szolgáltatást, „Oh, my oppa!” néven. Érdekes módon (ahogy a szolgáltatás neve is mutatja), itt kifejezetten fiúkat lehet bérelni...

* Hőszabályozó ruha. Úgy utálom, hogy reggel hideg van, kell a nagykabát, napközbenre viszont olyan meleg lesz, hogy nemhogy kabát, de a pulóver sem kell már. Én meg hurcolhatom a plucsit a táskámban, a kabátot meg a kezemben, mint egy hülye. Különösen kényelmetlen egy egész napos gyalogos geocaching túra alatt. A megoldás az lenne, hogy egyetlen, testhez tapadó ruhadarab lenne rajtam, ami saját fűtéssel, hőszabályozással gondoskodik arról, hogy a ruha belsejében egyenletes hőmérséklet legyen.
Úgy képzelem, hogy ilyen ruha már létezik is, mondjuk űrhajósok számára, csak ezt valamiért nem tették elérhetővé a köznép számára.

EU-s vezetőket győztem meg egy projektről.
A meggyőzés nagyon könnyen ment, egyetértettek velem, és vita nélkül elfogadták a javaslataimat, az egyetlen kérdés csak az volt, hogy dönthetnek-e erről saját hatáskörben, vagy szükség van-e valamelyik országban népszavazás kiírására. Kiderült, hogy erre nincs szükség, a jelenlévők jogosultak a döntés meghozatalára.

A terv az volt, hogy egy bentlakásos iskolát kellene létrehozni ADHD-s és Aspregeres gyerekeknek. Az iskola az egész EU-t szolgálná, a tanárok az EU-tól kapnák a „nyugati” szintű fizetésüket. Ezért azt javasoltam, hogy legyen az iskola Kelet-Európában, mert így a nyugati fizetés vásárlóerőben különösen sokat ér, és így könnyű lesz tanárokat találni az iskolába. Először Lengyelországra gondoltam, de aztán arra gondoltam, legyen melegebb és vonzóbb helyen. Bulgáriában, vagy még inkább Magyarországon, a Balaton partján.
Ez azért is lenne jó, mert ott idényen kívül eléggé meghal az élet, a környékbeliek is örülnének, hogy van egy kis mozgás, egy állandó intézmény a közelben éven át.
Ráadásul nyáron, amikor nincs tanítás, az iskola épületét ki lehetne adni turistáknak, amivel még egy kis plusz bevételre is szert tenne az intézmény.

Ez a terv felébredés után is egy teljesen jó, megvalósítandó ötletnek tűnik.
Az egyetlen gond, hogy az EU-s vezetők meggyőzése valószínűleg nem menne olyan könnyen, mint az álomban...

Vegyes érzések maradtak bennem a tegnapi posztom után.
Egyrészt jól esett sokak támogató visszajelzése (bár még jobban esett volna, ha a „Milyen hülyék ezek a svédek” helyett a „De mi szeretünk téged, Oszkár!” lett volna az elsődleges  fókusz), másrészt az is jogos észrevétel volt, hogy magam is tehetek a dologról, én magam hangsúlyoztam azt a rendelőben, hogy hamarosan talán vissza is térek, nem kell engem búcsúztatni.

Aztán meg meg utólag belegondolva bánom a posztot belengő önsajnáltatást is.

Éjjel rosszul aludtam, és a hajnal előtti, a svédek által a „farkasok órájának” nevezett időben (amikor különösen nagy a sötétség ereje) végképp elkapott a csüggedés.

De ezután egy szép, napos hajnalra ébredtem, a szívemben is lelkesedéssel és tettvággyal.

Nem embereknek dolgozom és emberektől várok jutalmat, hanem Istennek dolgozom, anélkül hogy jutalmat várnék érte Istentől.
(Ez annyira fennkölten hangzik, hogy joggal kételkedhettek benne, hogy ez tényleg így van-e; amire azt válaszolnám, hogy igazatok van, de legalábbis erre törekszem.)

Liljeholmen immár a tegnap, köddé vész, mint az éjjeli álmok.
Mától új kalandok várnak rám Huddingében.
(Jó, már hónapok óta járok Huddingébe heti egy-két alkalommal, de mától teljesen ott tudok lenni, nemcsak tűzoltásra, hanem hosszútávú tervezésre is lesz lehetőségem. És OK, nem olyan igazán nagy kalandok várnak rám itt sem, csak amolyan rám méretezett kalandok.)

Alapvetően kedves, jóindulatú személyzet vár rám (köztük három fiatal doktornő), akik örülnek az új főorvosnak; lehetőségem lesz arra, hogy befolyásoljam a rendelő munkájának további irányát.
A korábbi helyen nem nagyon ültem ki a nővérekkel kávézgatni, mert igencsak untattak a hosszú beszélgetések a semmiről – másrészt ha nem veszek részt abban, amit a svédek a „szociális élet” fogalma alatt értenek, akkor nem csoda, hogy kivülálló maradok. Ha akarom, itt most majd játszhatom máshogy a játékot.

Ma reggel elcipeltem (busszal) a virágaimat is az új rendelőmbe, úgyhogy ezzel hivatalosan is magamévá tettem a helyet.
A virágaimon kívül még egy érdekes képet megosztok veletek a rendelőről. Az alsó szinten helyezkedik el ez a kapcsolószekrény.
Nehezen tudom eldönteni, hogy ez tényleg egy használatban lévő dolog-e (ha igen, akkor a rejtélyes feliratokból következtetve innen irányíthatják a környező háztömbök vízellátását és talán a szellőzését is), vagy inkább csak valami ipartörténéti érdekességként borítják ezek a kapcsolók és mérők az egész falat.

Ma volt az utolsó napom a liljeholmeni rendelőben.

A főnővér két napja megkérdezte, hogy akarok-e tortát, búcsúztatást.
Az már eleve beszédes volt, hogy ez így egyáltalán felmerült. Annak idején, ha egy-egy nővér elment tőlünk, akkor hetekkel korábban elkezdtünk már gyűjteni ajándékra, és ha egy pár hónapig nálunk dolgozó rezidens fejezte be nálunk a munkát, akkor volt szokás egy egyszerűbb (közpénzből vett) tortával búcsúzni.

A magam részéről nem vagyok nagy rajongója az ünneplésnek, így azt válaszoltam (a valóságnak megfelelően), hogy nem kell búcsúztatás, különben is lehet, hogy pár hónap múlva visszatérek ide (ha megvalósul a rendelő őszre tervezett bővítése).

Nos, hát így is lett: valóban nem volt semmi búcsúztatás, de még annyi búcsúzás sem, mint amikor valaki elmegy szabadságra. Volt, aki elköszönt tőlem a munkából hazamenet, volt aki nem.
Roger volt az, aki adott egy kisebb ajándékot, egy Indonéziából származó dobozt – ő egyrészt rendes ember, másrészt joggal lehet nekem hálás, mert sokszor támogattam őt és a szexfüggő-projektjét, amit a klinika felsőbb vezetése néha szkeptikusan figyelt.

Noha én magam mondtam, hogy nem kell búcsúztatás, mégis rosszul esik, hogy ezt ennyire szó szerint vették – mégiscsak 12 éve, a rendelő alapításától dolgozom itt, eleinte mint a rendelő egyetlen orvosa, később, mint vezető főorvosa, többé-kevésbé én alakítottam ki irányt, hogy miként dolgozzunk.

Szóval legalábbis antiklimax.

A (szintén magyar) utódom a rendelőben velem volt ma, hogy átadjak neki mindent. Ő így fogalmazott a fentiek kapcsán: Ezek köcsögök.
Én pedig ezt fogalmaztam meg magamban: Újra rá kell jönnöm, hogy jóval kevésbé vagyok fontos másoknak, mint gondolom.

Jó régen volt már, amikor legutóbb írtam valamit a blogomra.

Két magyarázatot is fel tudok hozni. Az egyik, talán kevésbé lényeges, a munkával kapcsolatos. A legutóbbi posztban is említett huddingei rendelő mind több energiámat követeli. Több mint tíz éve vezetek egy addiktológiai rendelőt a Liljeholmen nevű kerületben. Konkrétan azóta, hogy megnyitottuk, úgyhogy ott mostanra nagyjából az én elképzeléseimnek megfelelően működnek a dolgok (már ugye amennyire Svédországban egy főorvos beleszólhat a saját rendelőjének a munkájába...). Jól ismerem a betegeket; a munka olajozottan folyik, de emiatt egy kicsit már unalmas is.
Különféle okokból úgy alakult, hogy április közepétől egy másik (szintén magyar, de nálam jóval fiatalabb) pszichiáter veszi át tőlem ezt a rendelőt, én pedig a Huddinge nevű külvárosban már át is vettem egy hasonló ambulanciát. Tehát pár hónapja már felelős vagyok Huddingéért, de ugyanakkor még Liljeholmenért is – ráadásul történetesen ez a két legnagyobb rendelő a szekciónkban. Vannak beosztott orvosaim itt is, ott is, de azért van munkám rendesen. Most már az ügyeletekkel is felhagytam, hogy kíméljem magam, de még így is eléggé leköti a munka az energiámat.
Részben tehát ezért sem volt olyan sok szabad időm (napközben meg főleg nem – pedig a régi szép időkben még simán megírtam egy-egy posztot munkaidőben).

Van viszont egy másik, talán fontosabb oka annak, hogy háttérbe szorult a blogolás.
Itt az ideje, hogy meséljek nektek arról, ami mostanra meghatározó fontosságú dolog lett az életemben, sokminden mást (még a geocachinget és a pokémonokat is) háttérbe szorítva.

A vallás, a különféle katolikus közösségek kisebb-nagyobb mértékben korábban is fontosak voltak az életemben. Több posztban is megemlékeztem a Nyolc Boldogság kolostorában töltött ifjonti éveimről.
Arról azonban eddig még nem meséltem, hogy az utóbbi másfél-két évben a Keresztény Élet Közösségébe járok.
Igazából még Szent Ignác alapította ezt a közösséget a XVI. században, a jezsuita renddel párhuzamosan. A „Mária kongregáció” név talán ismerős lehet a történelemből – ez ugyanaz a közösség, csak 1967-ben valamiért megváltoztatták a nevét.

A Szent Ignác-féle lelkiség, az általa kidolgozott gyakorlatok képezik a közösség alapját. A cél megtalálni a hétköznapokban Isten akaratát; keresni, hogy mikor mire hív minket.

Minden nap végén egy negyedórás elmélkedés, ima, az úgynevezett „Examen” segít visszatekinteni, hogy miért lehetek hálás Istennek, hogy szólt hozzám Isten a nap folyamán, végiggondolni, hogy hogy reagáltam a hívására, az irgalmát kérni a hibáimért, és előre tekinteni, hogy hogy lehet jobb a holnapi nap.

A közösség tagjai kéthetente találkoznak.
Az összejövetelek elsősorban arról szólnak, hogy meghallgassuk egymást, hogy ki hogy találkozott Istennel az elmúlt hetekben. Úgyhogy ez elsősorban nem egy imacsoport vagy Biblia-tanulmányozó közösség, hanem egy meghallgató közösség.
Először van egy kör, ami alatt mindenki szabadon beszélhet a rá eső időben, a többiek nem szólnak közbe, nem kérdeznek, nem ítélkeznek. Elmondjuk, mi történt velünk, milyen volt az Istennel való kapcsolatunk az elmúlt két hétben.
Aztán jön egy második kör, amiben mindenki elmondja, hogy mit hallott, mi érintette meg az előző körben.
Aztán egy harmadik kör, amiben egy-egy szóval, gondolattal megfogalmazzuk, hogy mit viszünk magunkkal a találkozásról.

Más katolikus közösségekben jellemző volt, hogy mindenki igyekezett egy szebb, szentebb arcát mutatni a többiek felé. Így aztán egyre nehezebb lett egy idő után, hogy a saját küszködéseidről beszélj, mert azt gondoltad, hogy biztos csak te vagy ilyen szerencsétlen és aberrált, hiszen a többiek szemlátomást mind milyen normális, rendes keresztények...
Ebben az közösségben az tetszik nekem, hogy itt mindenki őszintén beszélhet, és beszél is a küzdelmeiről, kísértéseiről, kudarcairól (meg arról, hogy Isten hogy segít mindezek között).
Felszabadító érzés hallani, hogy mások is küzdenek, ugyanakkor mégis van remény.
Tanulságos volt arra is rájönni, hogy mindenki mással küzd.
Ami a számomra állandó nehézség, a másik számára talán semmi problémát nem jelent, viszont amivel ő küzd, azt én viszonylag könnyen tudom kezelni a magam életében.
Sok erőt ad egy-egy közösségi alkalom.

Tegnapra virradó éjjel azt álmodtam, hogy rendszeresen jártam valahova busszal (talán valakivel együtt), de nem igazán figyeltem meg, hogy melyik járattal. Egyik reggel egyedül indulok az útnak. A megállóban nincs kiírva semmi, én meg nem tudom a busz számát. Nem baj, felszállok egy buszra. Nem tudom, hogy hívják a megállót, ahova menni kell, de azt gondolom, hogy felismerem majd a környéket. Pár megálló után rájövök, hogy nem erre kellett volna mennem. Így leszállok a buszról, és úgy döntök, hogy a legjobb lesz, ha visszamegyek oda, ahonnan indultam.

Ébredés után elindultam a buszhoz. Ezúttal (kivételesen, de messze nem először az életemben) Huddingébe kellett mennem. Tőlünk a 172-es busz visz oda, amely ténnyel teljesen tisztában is vagyok. Kimentem a megállóba, hogy elérjem a 07.10-kor induló járatot.
Oda is értem időben. Megérkezett egy busz 07.10-kor, 172-es. Elengedtem. Kicsit később jött egy 173-as, arra viszont felszálltam. Még gondolkodtam is rajta halványan, hogy vajon jó buszon ülök-e, de elhessegettem magamtól a gondolatot. Csak amikor kereszteztük a HÉV vonalát, akkor jöttem rá, hogy ez bizony nem az a busz, amire szükségem lett volna, mert a huddingei busz nem jár erre. Szerencsére a kiindulási pontra nem kellett visszamennem, a HÉV segítségével folytathattam az utat.


Mára virradó éjjel azt álmodtam, hogy egy illatszereket áruló lány jön oda hozzám a metrón (nagyjából abban a stílusban, ahogy az itt népszerű romániai cigány koldusok szokták), és elkezd ajánlgatni valami parfümöt. Rá se nézek, de folytatja. A könyvembe bújok, de az arcom és a könyvem közé dugja a kis fiolát, így nem tudok olvasni. Azután már én tartom a pici kis gömbölyded végű fiolát, és nyomogatom az ő orra közelébe. Először csak a közelébe, utána már ki-be dugdosom az orrába. Ennek a szexuális áthallásaival már ott az álomban is tisztában vagyok, de nem is sokat kell várni, mert a következő pillanatban már megcsókol a lány.

Na, ez bezzeg nem történt meg velem a valóságban.
Illetve azt történt reggel, munkába menet, hogy a metrón két leszbikus lány ült le mellém, és lelkesen simogatták meg puszilgatták egymást.

Close enough...

Már fiatalabb koromban is lelkesedtem új országok születéséért – ezek érdekes új zászlókkal is kecsegtettek, meg elképzeltem a lelkes munkát, ahogy megalkotják az új állam minden feltételét – pénzt, közigazgatást, hadsereget, nagykövetségeket.
Aztán a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése kapcsán valóban létre is jött jópár új ország, néha kemény harcok árán.

Némi csalódást okozott viszont, hogy Québec és Skócia népe nem kért az önállóságból, amikor pedig az csak egy népszavazásnyira állt tőlük.

Most viszont van rá esély, hogy ma egy új ország megszületésének nyitányát láthatjuk.

Ennek tiszteletére nézzük meg közelebbről a katalán zászlót, illetve ennek változatait.
 Az Aragón Korona címerére nyúlik vissza a Senyera (maga a szó katalánul egyszerűen azt jelenti, hogy zászló), ami sárga alapon négy piros csík (egyenlő arányokkal).

Ez Katalónia (mint Spanyolországon belüli autonóm tartomány) hivatlos zászlaja jelenleg is.
A Senyera adja az alapját különféle változtatásokkal további három szomszédos autonóm tartomány zászlójának is (ebből a Baleár-szigeteken szintén a katalán a domináns nyelv, míg Aragonban és Valenciában nem).
Ezen kívül még pár további kisebb spanyol (katalán...) területi egység (megye, város, akármi) főterén is egy-egy, szintén a Senyerára alapuló zászló loboghat.
Külön érdekesség, hogy az (egyébként Olaszországhoz tartozó) Szardínia szigetén is van egy katalán nyelvű város (Alghero), aminek egy az egyben a Senyera a zászlaja.
A Senyera jelen van Spanyolország, valamint Andorra (mely utóbbinak egyébként a katalán az egyedüli hivatalos nyelve) címerében is, mindkettőben jobbra-alul (úgy értem, címertani jobb, vagyis „igazából” a bal oldalon...).
Na, meg természetesen az FC Barcelona címerében is. :-)

A katalán függetlenség hívei Kuba függetlenné válását inspirálónak tartották (ez nem éppen mostanában volt, de a katalán függetlenségi gondolat sem tegnap született), így a kubai zászló mintájára egy háromszögben lévő  csillaggal bővítették a zászlót, ezzel fejezvén ki a szabadságvágyukat.
Ez a csillagozott (katalánul: Estelada) zászló lett a katalán függetlenség jelképe.
Érdekesség, hogy a háromszög és a csillag színe változhat.
A leggyakrabban látott változatnál kék háromszögben fehér csillagot látunk, de gyakori a sárga háromszög és piros csillag változat is. Nekem személy szerint izgalmasabbnak és szebbnek tűnik a négy, mint a két színt felhasználó zászló.

De aztán vannak még fehér alapon piros, piros alapon alapon sárga csillagot tartalmazó (marxista), fekete alapon piros és nyolcágú csillagot tartalmazó (anarchista), kék alapon sárgával szegélyezett piros csillagot tartalmazó, meg még további változatok is.

Már többször el szerettem volna jutni Barcelonába, de valahogy sosem jött össze.
De ha most valóra válik a katalán függetlenség, akkor végre tényleg elmegyek, hogy ezzel is támogassam a fiatal államot (és persze azért is, hogy megnézzem saját szememmel a Sagrada Família-t).

Egy addiktológiai rendelőben dolgozom.
A minap érkezett egy beutaló egy alkoholfüggő beteg kapcsán, aki (jelenleg éppen) a pszichiátrián fekszik.
A dologgal csak az a gond, hogy mikorra adjak neki időpontot? Előre nem igazán tudni pontosan, hogy mikor fogják kiírni az osztályról. Ha meg van pár napnyi rés a kiírás és a rendelőnkbe érkezés között, akkor fennáll a veszélye, hogy a beteg menet közben visszaesik. (Mondjuk, ha nincs rés, akkor is...)

Most egy kicsit nyugalmasabb napjaim voltak, így ráértem, és felhívtam az osztályt.
És mivel viszonylag ritkásan voltam beírva betegekkel, aranyosan azt is bevállaltam, hogy másnap elmegyek a kórházba, és ott a helyszínen találkozom a pácienssel, még amíg ott fekszik.
Lelkesedett is az orvos, hogy milyen nagylelkű ajánlat ez a részemről.

Úgyhogy elutaztam Huddingébe.
Az osztályra érve a először odavezettek valakihez, akiről nem tudtam eldönteni, hogy férfi-e vagy nő. A bemutatkozáskor nem mondott nevet, csak azt, hogy „Én vagyok itt a főorvos” (lásd még: I’m the Doctor!), így az illető nemi hovatartozása (vagy éppen annak hiánya) rejtély maradt a számomra.
Innentől Főorvos kísérgetett az osztályon, hogy megkeressük a beteget, meg a kezelőorvosát.
Közben arra figyeltem fel, hogy az osztályt almáspite finom illata lengi be. De nem csak úgy, mint ahol éppen pitét szolgálnak fel uzsonnára, inkább úgy, mint ahol megannyi nagymama kalákában süti a pitét egy tábornyi gyereknek.
Szemlátomást Főorvos számára is szokatlan volt ez az élmény, mert ő is szóba hozta, hogy milyen finom illat van. Ha jobban belegondolok, mást nem is nagyon mondott nekem a rövid sétánk során.

Aztán megtaláltuk a spanyolos nevű (és ennek megfelelő akcentussal beszélő) fiatal orvosnőt, az egyik „beszélgetős szobában”, amint éppen a beteggel foglalatoskodott.
Olyan laza, kedélyes hangulatúnak tűnt nekem az osztály meg az emberek, és elkapott egy sóvárgás, hogy újra osztályon dolgozzam.
Annak idején Magyarországon szinte végig kórházban dolgoztam, itt Svédországban is osztályon kezdtem, de az utóbbi kb. 13 évben végig rendelőben voltam (ebből 11 évig konkrétan a jelenlegi helyemen) – kivéve az ügyeleteket, meg a bérorvosi kalandokat.
Ó, milyen jó is bennfekvő betegekkel dolgozni!
Vizitek! Kollégák! Kórházi étkező! Fehér ruhás nővérek!

Ma reggel felfigyeltem valamire.
Éppen a pizsmámat hajtogattam össze, amikor felfigyeltem rá, hogy a felsőrész nyakánál egy GV jelzés látható.
Az első gondolatom persze az volt, hogy valamiféle párhuzamos valóságban vagyok, mint egy Philip K. Dick könyvben, vagy egy olyan filmben, mint mondjuk a The Island.

Ezt aztán hamar elvetettem, és eljutottam egy sokkal hétköznapibb, ámde mégis hihetetlen megoldáshoz.
Korábban említettem (például ebben a posztban), hogy egykor egy kolostorban, egy katolikus életközösségben éltünk.
Ott úgy működött a dolog, hogy leraktad a szennyes ruháidat egy bizonyos helyre, aztán a mosodás meg a vasalós testvér a gondoskodott mindenről, és pár nap múlva ott figyeltek a ruháid tisztán, összehajtogatva a polcodon.
Egy időben sokat jártam a vasalószobába – hogy a vasalós lánnyal beszélgessek...
Ennek a rendszernek a működéséhez valahogy azonosítani kellett a ruhákat, erre szolgált a ruha megfelelő helyére kimoshatatlan filccel ráírt (igényesebbeknél: rávarrt) monogram.
A közösségből való eltávolításunkat követően az O betűvel ellátott ruháim még jó ideig emlékeztettek egy másféle élet immár elveszett lehetőségére.

Úgyhogy arra jutottam, hogy ez lehet a racionális magyarázat a jelenségre.
A dolog azonban, ahogy említettem, mégiscsak meglepő, két okból is.
Az egyik, hogy több mint húsz éve jöttünk el a közösségből. Lehetséges, hogy én már húsz éve hordom ezt a pizsamát?
A másik pedig az, hogy akkor miért nem O betű van a pizsamámban? Ki az a GV?

De Jucus biztosított róla, hogy ez a pizsama valóban megvan már több mint húsz éve, a GV meg egy Grégoire Vidal nevű testvér volt a közösségben (akinek ezek szerint lenyúltam a pizsamáját).

Szóval ilyen érdekes dolgokra lehet rájönni, ha az ember alaposabban megnézi a saját ruháját...

Állítólag nagy vitát váltott ki az a műalkotás, amit nemrég a stockholmi Kulturhuset előtt állítottak fel.
A vitáról nem tudok beszámolni, mert nem olvastam a kérdéses újságcikkeket.

Saját fantáziámból úgy képzelném, hogy az egyik oldal a nemzeti jelképek megcsúfolásáról, a másik oldal pedig a művészeti szabasdágról és a normakritikáról (ez egy divatos fogalom errefelé) írna lelkesen.

Ami az én számomra azért furcsa (már ha persze egyáltalán így van, mert mint írtam, csak elképzelem a vitát), mert a számomra éppen ellentételes jelentéssel bír a mű.

Szerintem azt jelenti ez az alkotás, hogy a svédek jelenleg egy töketlen népség (ez a kifejezés nagyjából ugyanígy a svédben is megvan*: har ingen stake); és itt lenne az ideje, hogy Svédország felálljon, hogy a svédek felemeljék a fejüket.

___________________
* Apropó „megvan” – azt figyeltem meg, főleg blogokon, de egyéb helyeken is, hogy szinte senki sem tudja helyesen leírni ezt a szót és a ragozott formáit.
Megvan – egy sima igekötős ige, és ennek megfelelően egybeírandó, ha az igekötő közvetlenül az ige előtt áll.
„Nekem is megvolt ez a könyv annak idején.”
„Na, ezzel is megvagyunk.”
„Holnapra meglesz.”
...és így tovább.
De szinte mindenütt külön írják. Fel nem tudom fogni, hogy ilyenkor a „meg” milyen szófaj szerepét tölti be a szerző képzeletében.

Na, mindegy, ez most csak úgy kijött belőlem, mert ezen már sokszor bosszankodtam.

Az utóbbi egy év során a pokémonok sajnálatos módon háttérbe szorították a geocachinget az életemben, ami egyértelműen meg is látszik a statisztikámon:

Az utóbbi két hétben viszont szabadságon voltam, és most újra keményen belehúztam a ládák keresésébe.

Az egyik nap egy bizonyos kihívás keretében egy minél régebben kihelyezett ládát akartam megkeresni, így célba vettem a „Silence of the guns” nevű (2001 májusából származó) cache-t egy stockholm környéki erdőben, egy elhagyott lőtéren.

A terep egy kicsit meredekebb volt, mint amire számítottam, de különösebb gond nélkül megérkeztem a helyszínre.
Viszont a láda keresgélése közben – a cache nevével szöges ellentétben – közeli löveseket hallottam.
Ez elgondolkodtatott – lehet, hogy a lőtér mégsem teljesen elhagyatott? Vagy ugyan hivatalosan már nem működik, de valakik hobbiból azért kijárnak ide lövöldözni? Vagy a hangok nem is a lőtérhez kapcsolódnak, hanem vadászok vannak a közelben?
Arra jutottam, hogy valami módon jó lenne jelezni a fegyvereseknek, hogy itt vagyok, és hogy nem vagyok őz.
Némi töprengés után azt a megoldást találtam ki, hogy a telefonom hangerejét a maximumra állítom, és bekapcsolom a Despacito-t. Biztos voltam benne, hogy ez eléggé feltűnő, és az őzek sem szokták ezt a számot nyomatni.
Kicsit ugyan voltak fenntartásaim az ötletemmel kapcsolatban, mert gyerekkoromban belém nevelték, hogy az erdőben tisztelettel, csöndben kell viselkedni (mint egyfajta templomban), és az eseteleges vadászok sem vennék jó néven, hogy elriasztom a vadat – de arra jutottam, hogy itt most életmentésről van szó, ami felülírja ezeket az elveket.
Úgyhogy zengjen a Despacito!!

Ez aztán végül működött is, a láda is meglett, és én is túléltem a kalandot.
Ismét bebizonyosodott tehát, hogy a muzsika a barátunk.

Egyszer régen írtam egy posztot Határaink átlépése címmel, ahol a takarítás (számomra) új élménye és a kikötözős szex között vontam párhuzamot.
Azóta aztán sajnos sem a takarítás, sem a BDSM világában nem mélyedtem el jobban; most hétvégén viszont sikerült sokkal nagyobb mértékben átlépnem a határaimat, egészen újfajta tapasztalatokra téve szert.

Egy kis háttértörténet:
A blogom régi, hűséges olvasói emlékezhetnek Rogerre, a versenyvitorlázó világbajnok kollégámra. Nagyon lelkes, gyakran mesél a régi vagy a tervezett útjairól.
Tavaly Tihanyban nyaraltunk a családdal, és úgy adódott, hogy a Kékszalag is pont arra az időre esett, amikor ott voltunk, így láthattuk a startot meg a győztes célba érését is.
Hazaérve Stockholmba említettem ezt Rogernek, aki még csak nem is hallott a Kékszalagról korábban, de ahogy elmeséltem neki, nagyon megtetszett neki a dolog, és azt mondta, hogy jövőre megcsinálhatnánk együtt ezt a túrát, ha szerzek hajót.
Magamban azt gondoltam, hogy ez teljesen ki van zárva, hogy én hajózzak; viszont eszembe jutott, hogy az egykori budapesti főorvosom lelkes vitorlázó, és annak idején a Kékszalagot is rendszeresen megcsinálta.
Megpróbáltam őket összehozni, a tervem az volt, hogy majd ők (meg esetleg még páran) megcsinálják a kihívást, én meg a partról drukkolok neki.
Közben mindenki, minden oldaról győzködött, hogy ha Roger ezt ilyen kedvesen felajnálotta, akkor nehogy már nemet mondjak a kalandra.
Bennem viszont egyre inkább érlelődött a dolog, hogy nem fogok vízre szállni.
Amikor télen a Kanári-szigeteken voltunk (erről sajnos elmulasztottam blogposztot írni), akkor a háromnegyed órás hajóút az egyik szigetről a másikra is teljesen kikészített, pedig az nagy hajó volt, és csak annyi volt a dolgom, hogy egy helyben üljek, és kibírjam valahogy az utat.
Mondtam is Jucusnak ezt követően, hogy most már biztos, hogy én fel nem szállok egy vitorlásra.
Roger és a volt főorvosom (illetve az ő egyik vitorlás ismerőse) felvették ugyan egymással a kapcsolatot, de aztán valahogy elakadt a kommunikáció, amit én egyáltalán nem is bántam – így legalább megoldódott a probléma, ugyanakkor senki sem mondhatja, hogy az én hibámból maradt el a hajókázás.

Történt viszont, hogy nemrég születésnapomra Jucustól egy vitorlás tanfolyamot kaptam ajándékba.
Először egy kicsit lesápadtam, mert mint említettem, nem igazán tudtam magamat elképzelni egy hajón, főleg nem úgy, hogy én ott még aktívan csináljak is valamit – de ha már megkaptam ezt az ajándékot, akkor elfogadtam a kihívást.
Bejelentkeztem a tanfolyamra az első lehetséges időpontban – ha már meg kell történnie, essünk túl rajta minél előbb.
Kétnapos tanfolyam volt (szombat-vasárnap), elmélet és gyakorlat, de azért inkább a gyakorlaton volt a hangsúly.
Gyönyörű helyen, a stockholmi szigetvilág kapujában.
A tanfolyam többi résztvevője azért jelentkezett, mert hamarosan vitorlást szeretnének venni, és előtte egy kicsit fel akarták turbózni az ismereteiket. Én meg jobb híján azt mondtam, hogy azért vagyok itt, hogy valami újat próbáljak ki...
Kicsit túlöltöztem a többieket, egy sárga esőkabát és hozzá tartozó szintén sárga esőnadrág volt rajtam. Amikor rajtam volt a mentőmellény, meg a kezemben volt egy csáklya, úgy néztem ki, mint egy bálnavadász. Míg az oktatóink rövidnadrágban és pólóban voltak...

Főleg ezen a hajón gyakoroltunk

Egy csomó új szót, speciális szakkifejezést is meg kellett tanulnom – ez tetszett.
Most a poszt kedvéért kicsit ránéztem a magyar vitorlás szakkifejezésekre, és látom, hogy azok nagyrészt a német szavakon alapulnak, aminek köszönhetően egyúttal egybeesnek a svéd szavakkal is, amiket tanultam. Íme egy kis ízelítő, előbb a „magyar”, aztán a svéd szó:
achterliek – akterlik
backbord és steuerbord – babord och styrbord
bum – bom
lee és luv oldal – lä och lovart sida
unterlieck – underlik
és így tovább.

Nos, a lényeg az, hogy a tanfolyam minden szempontból a várakozásaimon felül sikerült.
Az elmélet érdekes és érthető volt, egy kicsit összeállt bennem a kép, hogy hogy is működik egy vitorlás.
A gyakorlat során mentünk jolléval és tőkesúlyos hajóval (magyarul alighanem kieler-nek hívják az ilyet), kezeltem a kormánylapátot és a schott-ot (ez egy kötél, amivel a vitorlát lehet tartani és irányítani), navigáltam a hajót kikötőből kifelé és befelé, végeztünk fordulást széllel és szél ellen; minden viszonylag jól ment; sőt, kifejezetten élvezetes is volt mindezeket csinálni, érezni, megérteni azt, hogy mindez mire is való.

Szóval ezek után – ha jövőre tényleg sikerül megszervezni – már tényleg nagyon szívesen beülnék egy hajóba, hogy Rogerrel és a volt főorvosommal együtt megcsináljuk a Kékszalagot.
Jucusnak pedig köszönöm ezt a kicsit másféle szülinapi ajándékot, ami valóban segített abban, hogy átlépjem a határaimat!

Everyone you meet is fighting a battle you know nothing about.

Be kind. Always.

Már bizonyára hallottatok a norvég Skam (Szégyen) című tinisorozatról.
Egy gimis baráti társaságot követhetünk benne.
Minden szezon egy-egy gimnáziumi félévhez kötődik, úgy, hogy minden évadban a csapat más-más tagja a főszereplő. Méghozzá annyira főszereplő, hogy akkor minden rész minden jelenete az adott szereplő körül zajlik – így a korábbi szezon vezéralakja és fő cselekményszála hirtelenen mellékessé válik.

Mindenféle problémát felvet a sorozat: szerelem, szex, bizalom, kommunikációs nehézségek, drogok, zaklatás, anorexia, pszichés zavarok, vallás, mobbing stb.
Ezzel együtt korántsem sötét hangulatú a sztori, sőt, majdhogynem egy idealizált világot látunk.
Ugyanis – ami nekem nagyon tetszik a sorozatban, mégha a valóságban sajnos nem ennyire egyértelmű a dolog – végső soron a feltétel nélküli barátságról szól az egész.
Sokminden történik a sorozatban szereplő fiatalokkal, mindenki hordozza a maga terhét – de a barátokra mindig számíthatnak, és ha nem is tudják megoldani minden problémájukat, de a többiek segítségével legalább könnyebb a küzdelem.

Érdekes jelleget ad a sorozatnak, hogy jelen időben játszódik, pont akkor, amikor adják az egyes epizódokat.
Olyannyira, hogy ha egy jelenet pénteken este 21.43-kor játszódik, akkor azt pénteken este 21.43-kor rakják fel a norvég televízió honlapjára. Aztán szombatonként fűzik össze a napi jeleneteket egy-egy epizóddá.
Sőt! A szereplőknek saját oldalaik vannak a Facebookon és Instagramon, amit folyamatosan frissítenek, és persze ezek a frissítések kapcsolódnak ahhoz, ahol éppen tart a történet.

Világszerte népszerű a sorozat, de a svédek számára külön élmény a norvég nyelv. Mivel elég közel áll a svédhez, elég jól meg lehet érteni a szöveget, ugyanakkor a norvég a maga dallamosságával, felcsapott mondathangsúlyával kifejezetten viccesnek, vidámnak hangzik a svédek számára. Ehhez még vegyünk hozzá pár érdekesen hangzó szót, képes kifejezést: például ha valaki seggfej, akkor a norvégok azt mondják rá, hogy drittsekk (azaz szarzsák), amit a svédek igen mókásnak találnak. A megfelelő svéd kifejezés egyébként ugyanerre a skitstövel (szarcsizma) lenne, amit mondjuk én a magam részéről még viccesebbnek találok.

Szóval a svéd  fiatalok lelkesen nézik a sorozatot, hallgatják a beszédet, és a norvég szavak kezdenek utat találni az itteni szlengbe.

Erről írtam is egy kis verset, ami svédül tökéletesen rímel:

Skam

Nu har norrmän
Blivit normen.

Magyarul sajnos nem ugyanilyen ütős:

Szégyen

Most a norvégok
Lettek a viszonyítási alap.

A lányaim hatására kezdtem el nézni a sorozatot, jelentős késéssel, csaknem két szezonnal elmaradva a „valós” időtől.
De a mostani, negyedik szezon kedvéért belehúztam a dologba, végre utolértem a sztorit, így most lelkesen (valóban lelkesen, mert tényleg megkedveltem a sorozatot) naponta nézem, hogy kijött-e egy újabb pár perces aznapi jelenet.

Spoiler a kép után!

Spoiler alert!!

Ennek kapcsán pedig most teszek egy merész jóslatot:
Most a negyedik szezon zajlik, ami az ígéret szerint egyben az utolsó lesz.
Tehát egy nagy lezárás várható a mostani, utolsó részben, ami erre a szombatra áll össze.
Ennek az évadnak a főszereplője Sana, a fejkendős muszlim lány. A korábbi szezonokban ő volt a higgadt, bölcs mellékszereplő; most, hogy közelről láthatjuk őt, kiderülnek a hibái, gyengeségei, hitbeli ingadozásai is.
A végé felé valami olyasmire jutott, hogy az a feladata, hogy ne haraggal reagáljon a környezet értetlenségére, hanem mutassa meg az iszlám szépségét.

Erre most, a legutolsó részben (amiből tehát már egy-két jelenet kijött a héten) hirtelen megtörik az eddigi hagyomány: most nem látjuk Sanát, hanem a többi szereplőnek van egy-egy rövid saját jelenete.
A cselekmény pedig most akörül forog, hogy Sana meghívta a többieket (és nem csak a barátait, de mellékes ismerőseit, sőt a haragosait is) szombatra egy (a Ramadánt lezáró) Íd al-fitr bulira, ahova a többiek mind el is akarnak menni, sőt szeretnék valamilyen kedves gesztussal meg is lepni Sanát.
Szóval az én tippem az, hogy itt most végképp össze fog érni a fikció és a valóság, és ha az egyik jelenetben (ezeket a naponta kirakott részeket folyamatosan figyelik a rajongók) el fog hangzani, hogy szombaton egy konkrét helyen és időpontban találkozzanak, akkor le fog esni a nézőknek, hogy akkor tényleg ott lesznek fizikai valójukban is a szereplők mind egy szálig, és ott, élőben fog lezárulni a sorozat.
Erre vélhetőleg a rengeteg rajongó mind a helyszínre szalad, és ott lesz egy nagy boldog, közös finálé, marokkói tánc és nagy általános egymás nyakába borulás.

Szóval ha azt halljátok, hogy szombaton tízezer norvég fiatal ünnepelte együtt Osloban a Ramadán lezárását, akkor jusson eszetekbe, hogy én előre megmondtam. :-)