Polaris

Tegnap, Krisztus mennybemenetelére való tekintettel munkaszüneti nap volt Svédországban.
A pihenőnapot sikerült olyan jól betábláznom elvégzendő programokkal (négy lecke hibátlan elvégzése a gépírás-gyakorló programból; két rész megtekintése a Skam-ból; egy novella elolvasása a Galaktikából; plusz bizonyos spirituális gyakorlatok és imák elvégzése) hogy a végén stresszesebb voltam, mint egy sima munkanapon. A túl sok program mellé túl sok kávé, túl sok kaja – nem csoda, hogy szorongással feküdtem le, ami aztán meg is látszott az álmaimon.

Egy nagyon nagy belmagasságú teremben alszunk. Valaki mellettem felmegy egy emeletes ágyra. Ahogy felnézek, látom hogy a fa lábakon álló ágy tényleges fekvő része olyan 8-10 méter magasban van, oda ment fel az illető. Arra gondolok, hogy én nem mernék ebben az ágyban aludni. Nemcsak attól félnék, hogy esetleg legurulok, hanem attól is, hogy éjjel összeomlik alattam az ágy, és én lezuhanok és meghalok.

Egy sütőtálat mosogattam el, azzal tartok egy szabadkőműves műhelybe, ahol valami dolgom van a tállal. Arra számítok, hogy még nem lesz ott senki, és nyugodtan elhelyezhetem az edényt. Ezzel szemben azt látom, hogy a terem tele van, már mindenki a helyén ül.
Ez azért kínos, mert én vagyok a titkár, úgyhogy viszonylag elöl kell ülnöm. Megpróbálok oldalt elvonulni, minél kevesebb feltűnést keltve, de hülyén érzem magamat az edényemmel.

Busszal akarok hazautazni. A Google Maps meg is mutatja, hogy hol kellene felszállnom, de valahogy mégsem a megfelelő buszt (vagy a megfelelő megállót) választom. Megyek egy másik busszal, a következő megállónál le tudnék szállni, és ott bevárni egy másik buszt. Ez nem lenne ugyanolyan ideális, de azért még úgy is jó lenne.
De nem szállok le ennél a megállónál sem.
Majd talán a következőnél.

A minap rá kellett keresnem, hogy hol lehet egy bizonyos (nem igazán „evidence based”) természetgyógyászati készítményt beszerezni.
Az oldalukon azt vettem észre, hogy lehet országot is választani, ráadásul Magyarországot az a külön megtiszteltetés éri, hogy saját nyitókép tartozik hozzá. Ez a kiemelt bánásmód nem jár minden országnak az oldalukon, úgyhogy igazán kedves gesztusról van szó.
Így néz ki a kép:

Nem tudom, hogy jött ki nekik a dolog.
Talán rémlett nekik, hogy Magyarország, az valahol ott lenn van messze délen és keleten, valami európai ország, vagy talán mégis inkább ázsiai...?

Vagy pedig az a vicc jutott eszükbe, miszerint:
– Are you Hungary? Do you want some more Turkey?
– Norway! I´m Finnish!

Elvileg évente kellene újraélesztés-gyakorlatra mennem – egyrészt felfrissíteni a rutint, másrészt időről időre változnak egy kicsit az előírások (például a jelen helyzet szerint nem kell a pulzust ellenőrizni, csak a légzést; a szívmasszázs az elsődleges, ha nincs lehetőség a mesterséges légzésre; ha van lehetőség mind a kettőre, akkor 30:2 arányban kell alkalmazni ezt a két momentumot).
A valóságban már talán 2-3 éve is volt, hogy a rendelőnkkel legutóbb egy ilyen tanfolyamon voltunk.
Most a héten végre megszerveztük a dolgot, egyik délután én is szépen megcsináltam a tanolyamot, gyakorlattal, babával, szituációs gyakorlattal, defibrillátorral, ahogy kell.
A tanfolyam után emlékezettek arra, hogy van egy telefonra telepíthető app SMS Életmentők (SMS Livräddare) néven, ami egyrészt mutatja a defibrillátorokat a térképen, másrészt és főleg az az érdekes és hasznos benne, hogy riaszt, ha a közelben valakinek újraélesztésre lenne szüksége.
Jó ötletnek, nemes gondolatnak tűnt, így telepítettem a telefonomra ezt az app-et, de azt gondoltam, hogy aligha kerül valaha is sor arra, hogy ténylegesen riasszanak.

Erre ma délelőtt már jelez a telefonom, hogy felételezett szívleállás van a közelben.
Még szerencse, hogy észrevettem, mert le volt kapcsolva a hang.
Izgalmas dolog, kicsit olyan geocaching meg Pokémon Go érzés – az app a térképen szépen megadja a célpontot és berajzolja az útvonalat.
Iziben magamra kaptam a kabátomat, és elindultam.
Azt hittem, hogy ez valamiféle gyakorlat – tesztelik a jelentkezőt, hogy komolyan gondolta-e a vállalását.
Azért persze szedtem a lábamat, de nem futottam – ha kifulladva érek a helyszínre, akkor senkinek sem vagyok hasznára.
De siettem rendesen, még a Pokémon Go-t sem kapcsoltam be.

A helyszínhez közeledve gondolkodtam azon, hogy jutok majd be a társasházba.
A nyitott kapuban síró nő egyrészt erre a kérdésre is választ adott, másrészt azt is valószínűsítette, hogy mégsem gyakorlat, hanem éles helyzet van.
Kérdeztem a nőtől, hányadik emelet, de ilyen bonyolultságú kérdéshez nem volt elegendő szegénynek a svédtudása, így az ujjaimmal mutattam: 1? 2? 3? 4?
Felszaladtam a mutatott emeletre (az volt bennem, hogy nem szabad a liftet használni – utóbb jöttem rá, hogy ez a szabály tűz esetére van).
OK, ott voltam az adott emeletem, egy csomó zárt ajtó.
Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, elkiáltottam magam a folyosón: Szívleállás? – de nem jött válasz.
Most mit tegyek?
Eddigre szerencsére éppen megérkeztek a nálam egy kicsit talpraesettebb tűzoltók is.
Határozott mozdulattal megpróbáltak benyitni minden ajtón, három zárva volt, a negyedik nyitva, oda bementünk.
Odabenn állt pár tanácstalan ember, intettek, hogy melyik szobába menjünk.
Bementünk.
Ott találtuk az illetőt, akit aztán a tűzoltókkal együtt lefektettünk a földre (az újraélesztéshez kemény alap kell). Közben megállapítottuk, hogy szegény már teljesen hideg és merev. Kicsit olyan halott-szag is volt a szobában.
Így aztán konstatáltuk, hogy nincs semmi értelme újraélesztéssel próbálkozni.
Lementem, hogy bevárjam a mentőket, akik (akárcsak a rendőrök) pár percen belül megérkeztek.
A lenn sírdogáló nőről kiderül, hogy nem hozzátartozó, hanem takarítónő. Itt Svédországban a rászorulóknak jár efféle segítség, az önkormányzat pénzén – nem tudom, Magyarországon van-e hasonló rendszer.
Szegény takarítónőnek elég traumatikus lehetett az élmény – megpróbáltam belépni a pszichiáter-szerepbe (hogy már valami hasznom is legyen a helyszínen), és támogatni, bátorítani akartam a nőt, de a nyelvi akadályok miatt nem sok mindenre jutottam.

Arra is gondoltam, hogy ha ez az app így működik, hogy minden komolyabb mentőriasztásra bejelez, akkor a továbbiakban lesz még részem kalandokban.

A történet azért adott egy adrenalin-löketet, egy kicsit a hatása alatt maradtam pár óráig.
A halottszag meg valahogy megmaradtam az orromban – ki is nyitottam az ablakot a szobámban, hátha segít.

When reading about the shootings in the bar Pulse in Orlando, I found many stories of people contacting their loved ones in their last moments of life in fear. “We are just hiding”, they had said. “I just wanted to tell you I love you one last time.” Such a situation seemed so far off from my current situation. Never did I believe that I would ever find myself in a situation even remotely close to one like that. That is, until I actually did, on the afternoon of April 7^th, 2017 in Stockholm.

My name is Anna Péter, and many of you may know me as the daughter of Oszkár, the writer of this blog. I will now take my time to tell you about my experience of the terror attack in Stockholm; in hopes of processing what happened or even contribute with whatever knowledge I gained from it. 

I found myself at T-centralen at around 3 pm, entering Åhléns for shopping, as a small treat for myself after surviving two intense weeks of work and school. Little did I know, that had I gone for my honestly speaking irrelevant shopping just one hour later, I may have not been as OK as I am now. When I had paid for my things, I went to a café further down on Drottinggatan to study as I waited for my boyfriend to arrive with his train from Uppsala. As I was reading my articles, I received a call from him, just checking up on me. The call started out like any other, cheesy call. However, it would take a big turn as he suddenly heard silence from my side of the line. The reason for this, is because I suddenly looked out the window. Outside, I saw people running all in one direction; running for their lives. I did not understand what was going on, but people around me were telling me we all needed to hide. With the situation being so bizarre, I just froze in my seat for a few seconds. I told my boyfriend, “They… They are telling me to hide”. Stupid as it may seem, I needed an actual reminder from him, that well… Then it might be a good idea to actually hide. 

We were hurried into the kitchen of the café where people were visibly in shock and did not know what was going on. As I stood, completely frozen with Robert still on the line telling me to breathe as he looked up what was happening, I realized that I was in that situation. People were saying someone was outside with a gun (Thankfully, this was not confirmed later on). I did not know when I was getting out, or if I was. We soon were led to another room further down underground with safer doors. Here, a lot of other people from other stores had gathered as well. Many of us, me included, were already crying. But as I stepped into that room, I was instantaneously met with love and compassion. One girl saw I was scared and offered me a seat, even though we were maybe 40 people in a small room with only 4 chairs. The same girl later went around offering people who did not have any reception to call their loved ones from her phone, which did have reception. She also came up to me and asked me if I needed a hug, where after we hugged each other in silence for maybe 3 minutes. 

This went on for maybe one hour, when we after a call to the police were told we were getting led out by a police officer from underground. Though scared, we went up and were met with interviewers and paparazzi, which once again felt extremely bizarre. Since traffic was not working at all, and I did not know anyone, I stayed with a group of women who also were by themselves. We decided we would go by foot toward Södermalm. This plan, however, would only take me as far as Stadshuset. Here, I suddenly heard a voice calling my name. Turning around, I saw an old friend who had been a very close friend during high school, and who I had not seen in a long while. Just seeing a familiar face in the midst of all the chaos led us both to the same reaction; just hugging each other and sobbing. We didn’t have to say a word because we knew we were both going through it all. The other women kept going, seeing as I had found a friend. 

Having stayed in contact with my best friend, Amanda, she soon told me I could walk to her house since I could not go home. So I left my friend, who had others to take care of, and started my walk toward Amanda. This walk was filled with so much emotion. Every single soul I passed by seemed to be emotionally drained, but at the same time I felt so connected to everyone. Because we were all going through the same feelings, fears. During my walk in the innocent April sunset, I could finally see the beauty of humanity and community. 

Arriving at Amanda’s place, I was met with so much love. They took care of me physically and prayed with and for me. When traffic started again, they even drove me home. 

I have had some time processing what happened on April 7^th, 2017. What I can see, is that my problems of what colour lipstick I should buy are so stupid and irrelevant. I can see that humans can be so brutal, cruel and inhumane. But what I also can see is that my country is the strongest at its weakest point because people come together and help each other in ways I had never, ever witnessed before. And lastly, I am once again reminded that I am so protected by my faith in God, as he led me away from the wrong place and wrong time. 

To conclude, I would like to insert my post from yesterday in my book of thankfulness that I write in every day.

Today, I am thankful to be alive.

I am thankful that God has a watching eye over me, leading me to safe places. 

I am thankful for the helpfulness of people to each other when most needed.

And I am thankful for the beautiful lives of the souls that were taken today, that he will welcome them in his home with love and give comfort to their families.

Thank you for taking your time to read my story, and keep meeting each other with kindness.

/Anna 

Ha netán valaki aggódna értem az iménti terrortámadás kapcsán:
Köszönöm, rendben vagyok, és a családom tagjai is épségben vannak.

És egyelőre inkább bennmaradok a munkahelyemen, mert úgysem jutnék egykönnyen haza.

Miután Jucus megosztotta a múltkori posztomat a Facebookon, annak ott egyrészt jó nagy sikere lett, másrészt reagáltak is rá páran, akik annak idején szintén ott voltak a kolostorban, és ők is leírtak egy-két történetet erről a befogadott fiúról, amik így most előkerültek a múlt és az emlékezet mély kútjából.

Úgyhogy most itt van tőle/róla még néhány további mondás és sztori.

Valószínűleg a legtöbb olvasóm követi Hobbiszakács blogját is; de arra az esetre, ha netán mégis lenne olyan, aki eddig nem tette ezt, most szeretném jelezni, hogy azon az addig is remek blogon megjelent egy vendégposzt tőlem; sőt – ami még sokkal érdekesebb – Jucus is megjelent ott egy poszttal; noha többször meséltem már a feleségemről itt a blogomon, az ő saját irodalmi tehetségével eddig még nem ismerkedhettünk meg.

Úgyhogy most itt az alkalom, látogassatok el erre a baráti blogra, és olvassatok a gasztronómiai kalandjainkról.
A bloggazdának pedig köszönjük a megjelenési lehetőséget!

A kolostorban velünk lakott befogadottként egy kedves értelmi fogyatékos fiú is.
Volt neki egy-két aranyköpése, melyek azonban talán mélyebb értelmet hordoznak, mint elsőre hinnénk:

Volt már szó ezen a blogon a lányaim utazásairól.

2011-ben Lea ment ki Amerikába tanulni, még gimnazistaként.
2012-ben Anna nem ment el Afganisztánba békefenntartónak (pedig milyen jó poén lett volna...),
viszont 2015-ben elment Szöulba, hogy egy ottani egyetemen tanuljon meg koreaiul.

Úgy tűnik, most ismét Leán a sor.
A stockholmi műszaki egyetemen tanul. Korábban nagyon aktív volt volt abban, hogy a hozzájuk érkező cserediákok fogadását meg egyéb programjaikat szervezze, most pedig ő is jelentkezett egy külföldi csereévre. Egyéb érdekes helyszínek (Portugália, Szingapúr...) mellett természetesen Korea is szerepelt a listáján, és végül itt sikerült is elnyernie a helyet (noha nagy volt a konkurencia).
Jövőre fog indulni – és mivel valószínűleg őt is meg akarjuk majd látogatni a távolléte során, így a számunkra is érlelődik egy újabb koreai út.
Nem Szöulba fog menni, ez a mi szempontunkból jó, mert így egy újabb arcát ismerhetjük majd meg ennek az országnak.

Úgyhogy kalandra fel!

Felkértek rá, hogy tartsak a klinikánkhoz tartozó rezidenseknek (szakorvosjelöltek, svédül: ST-läkare) egy előadást az addiktológiai járóbetegellátásról. Vagyis arról, amit nap mint nap csinálok, az alkoholisták és a drogfüggők kezeléséről a rendelőnkben.

Nincs is ezzel semmi probléma, gond nélkül tartok én előadást a legkülönfélébb témákról, ha úgy adódik; tudok, sőt szeretek emberek előtt beszélni.
A feladatban az volt egy kicsit elgondolkodtató, hogy ezek az fiatal orvosok mind a mi (addiktológiai) klinikánkon dolgoznak, és a „forgó rendszer” keretében a túlnyomó többségünk már volt a járóbetegellátásban is. Úgyhogy kicsit attól tartottam, hogy mindazt, amit mondhatnék, ők már rég tudják, és nem fogok semmi újjal sem szolgálni.
De nem baj, egy kis ismétlés, rendszerezés talán akkor is jól jön nekik.

Megtartottam az előadást, majd utána tudásfelmérő tesztet is csináltattam velük.
Egy internetes szavazórendszer segítségével válaszolhatták meg névtelenül a feleletválasztós kérdéseimet. Hat kérdés volt, részben konkrét tényekre vonatkozóak, részben esetismertetések, afféle „mit tennél ezzel a beteggel?” jelleggel.

A hetedik kérdés pedig így hangzott:

Összesen 15 ember válaszol a tetsztkérdésekre – nem az összes résztvevő, mert nem volt kötelező, meg a válaszadáshoz némi technikai ügyeskedésre is szükség volt a mobiltelefonnal.

A hetedik kérdésre tízen válaszoltak A-val, négyen pedig B-vel. Tulajdonképpen egész jó eredmény, nem is tudom mihez kezdenék hirtelen tíz új szakorvossal a rendelőmben.
Egyvalaki viszont C-vel válaszolt. Érdekes egyébként, hogy míg a legtöbben csaknem hibátlan választ adtak a tudásfelmérő kérdésekre, addig pont ez az egy versenyző a hatból négy hibás választ adott (lásd itt alant – értelemszerűen a zöld szín jelzi a helyes válaszokat). Szóval elvileg pont neki még szolgálhatott is volna újdonsággal az előadás (ha figyel...).

Másnap egyébként egy másik fellépésem is volt.
Az itteni magyar Katolikus Kör kért fel, hogy tartsak nekik egy előadást. Valamiről.
Cserébe meghívnak egy jó magyaros vacsorára (kolbászos fasírozott, savanyú uborkával).
Itt egyszerűbb dolgom volt, könnyebben tudtam újdonsággal, érdekességgel szolgálni. Az alkohol- és drogfüggőségről beszéltem általánosságban. Igyekeztem úgy tartani az előadást, hogy adott esetben elgondolkozhassak a saját függőségükön is. Kiosztottam egy alkoholprobléma-felmérő tesztet is közöttük (AUDIT).
Kedves, aranyos társaság volt (jobbára nyugdíjasok), és utólag is pozitív visszajelzéseket kaptam tőlük.

Szóval minden egész jól sikerült.

De az azért csak bosszant egy kicsit, hogy a rezidensek közül miért szavazott egy ember C-vel... :-)

Mivel sikeres volt a múltkori posztom az egykori kolostori kalandjaimról, így azt gondoltam, még folytatom egy kicsit ezt a témát.

Az előző posztban említett „szobalany esztendo” félrefordításnak fordított irányban is akadt párja.
A kolostorunk többek között méhészkedéssel is foglalkozott (vagyis hát az egyik testvér foglalkozott vele, mi pedig, ahogy tudtunk, segítettünk), a méz volt az egyik fő piaci termékünk (a továbbiak – gyertyák, ikonok és vallásos könyvek – elég szűk vevőkört szólítottak meg).
Egyszer valahogy úgy adódott, hogy Olaszországban akadt megrendelő egy nagyobb adag mézre. Készítettünk ennek tiszteletére külön olasz nyelvű címkét, amit egy ügyes testvér rajzolt meg szépen, kézzel, majd azt sokszorosítottunk.
A felirat a közösségünk (akkori) nevét volt hivatva felidézni – Leone di Giuda, azaz Júda Oroszlánja. A rajzolásnál azonban egy apró, szinte észrevehetetlen hiba csúszott a szövegbe, így a méz a még az eredetinél misztikusabban csengő Leone di Guida, vagyis „Az idegenvezető oroszlánja” néven került forgalomba.

Szintén Olaszországhoz kötődik a másik nyelvi félreértéses történet.
A korábban említett zarándoklat során a közösség római házában szálltunk meg. Pontosabban Róma mellett, Monte Compatriban. Ha nyomtok egy képkeresést a Monte Compatri névre, meglátjátok a kolostort is, ahol laktunk.
Akkoriban az a kolostor be volt állványozva, valami felújítás zajlott.
Egyik nap megkérdezte tőlem egy testvér, hogy szeretnék-e vele sétálgatni az állványzaton.
Persze, hogy igent mondtam, milyen nagy poén lehet már egy ilyen építkezési állványon mászkálni!
Aztán vagy az ő angol kiejtése nem volt tökéletes, vagy én nem figyeltem eléggé, de a helyszínre érve szembesülnöm kellett vele, hogy a meghívás a jelek szerint nem a „walk” hanem a „work” igét tartalmazta...

Szintén építési állványzathoz kapcsolódik (ilyen idők voltak ezek...) a következő történet is. Itt már Franciaországban laktam, és már tudtam franciául, de a jelek szerint nem eléggé.
Én fenn dolgoztam az állványon, egy francia srác meg lenn, a szerszámokat fel-le kellett adogatni, mindig hajolgattam lefelé. Aztán a srác elmagyarázta, hogy nem kell lehajolni, hanem dobhatom is a cuccokat, és ha egyenesen a szemébe nézek, amikor dobom, akkor ő pont el fogja tudni kapni. Ezt sajnos egy kicsit félreértelmeztem, úgyhogy a következő lépésnél a vésőt egyenesen a szeme közé célozva hajítottam... Szerencsére egy „Tu es fou!!” kiáltással el tudott ugrani – ellenkező esetben vélhetőleg a francia börtönöket is megismertem volna a francia kolostorok mellett.

Zárásképpen jöjjön egy jóval szolidabb félreértés.
Az egyik ének, amit gyakran használtunk a kolostorban, úgy kezdődött, hogy
„Ubi caritas...” (Ahol szeretet van....)
A kolostorban velünk lakó gyerekek (mert ahogy említettem, családok is laktak a közösségben) pedig lelkesen énekelték velünk:

Ubikarikák!

Egyszer, nagyon-nagyon régen, olyan régen, hogy az már szinte nem is én voltam, de egy időben bizony pár évig egy kolostorban laktam. Főleg Magyarországon, Esztergom közelében, de fél évig a közösség franciaországi házaiban is éltem, ott tanultam meg franciául.

Kedves, kedélyes kolostor volt ez (mármint a magyarországi), csupa fiatal lakott ott, fiúk és lányok, szerzetesek és családosok vegyesen.
De attól még teljesen komoly kolostor volt ám, elzárva a világtól, napjainkat az imának szentelve éltünk ott.

De most inkább egy-két viccesebb emlékemet gondoltam megosztani veletek, csak így, mozaikszerűen.

A kolostor szomszédságában egy fogház volt (az egykori zarándokházat államosították, és építették át erre a nemes célra – itt még a kommunizmus éveiben járunk). Valami enyhébb ügyben elítéltek ülhettek ott, csak egy egyszerű kerítés vette körül az épületet. Úgyhogy egyszer, amikor a mi részünkről egy lány kínlódott a kert kaszálásával, akkor odáát egy őr megsajnált minket, és átcsoportosított hozzánk egy rabot, hogy kaszálja le ő az udvarunkat.
Egy másik nap reggelén (talán a börtön szomszédságától nem teljesen függetlenül) egy ismeretlen, idegen férfit találtunk az egyik szobában, amint ott alszik a padlón. A kolostor szobái amúgy mindenféle szentekről voltak elnevezve (mert az ugye mennyire jól hangzik, hogy mondjuk „Menj a Szent Józsefbe!”), de ezt a szobát innentől kezdve csakis „a betörő szobája” néven emlegettük.

A kolostorban hétvégénként mindig sok vendég fordult meg, nagyobb ünnepeken, lelkigyakorlatokon és hasonlókon meg különösen.
Így volt ez az egyik szilveszteren is. Felbukkant vendégként egy érdekes francia srác is. Nagyon érdekes, laza, szent csavargó volt. Azt mesélte, hogy nyolc lelkivezetője van.
Ez a srác szilveszter éjjelén kedves kis szentképeket osztott ki nekünk, amikre saját fordítású magyar szöveget írt. Akkoriban még Google Translate nem létezett, de a hagyományos szótárakkal is lehet érdekes eredményeket leírni. A képecskéken ugyanis ez szerepelt: „1991: Szobalany esztendo” – ez így kellemesen fel is dobta a szilveszteri buli hangulatát.

Egyik télen (lehet, hogy ugyanazon a télen) hóember/hószobor építő versenyt rendeztünk. Az én pályaműveim a hósüni (hógombócba szúrt ágacskák), valamint egy meglehetősen kisméretű hóvár (a tornyon zászló gyanánt egy fakanállal) voltak. Arra már nem emlékszem, hogy ezekkel milyen helyezést értem el.
Nagy sikerünk volt viszont a táncversenyen, amikor egy apácával egy igen érdekes pas de deux-t adtunk elő. A tánc zárómomentuma az volt, amikor a menet közben a kezünkbe kapott kalapács és sarló felhasználásával amolyan Moszfilm-felállásba rendeződtünk.

Erről jut eszembe az a történet, amikor egyszer az egész közösség zarándoklatra indult Rómába. Az út az autóval hosszú volt, és egy kicsit unalmas. A rózsafüzérezésbe beleunva egy idő után vallási énekeket kezdtünk énekelni. Ezekből kifogyva magyar népdalokkal folytattuk. Majd amikor ezekből is kifogytunk (az út nagyon hosszú volt), akkor onnantól munkásmozgalmi énekekkel szórakoztattuk magunkat.

Ugyanezen a zarándokúton történt, hogy a hazaúton, Veronában egy baráti közösségnél szálltunk meg. Amikor másnap reggel elbúcsúztunk tőlük, a kapuban megkérdezték tőlünk, hogy van-e elegendő pénzünk a tankolásra az úton.
A figyelmességüktől meghatódva bevallottuk nekik, hogy bizony nincs.
Mire a kedves olasz testvérek azt mondták:
– Akkor imádkozunk értetek, hogy hazajussatok.

Ó, micsoda vidám és kalandos évek voltak ezek!

Ma találkoztam ezzel az imával.
Nagyon megtetszett, úgyhogy azt gondoltam, megosztom veletek, noha nem szoktam ennyire emelkedett posztokat írni.
Ugyanakkor a sokszínűség a blogom egyik erőssége, mindenféléről írok, ami éppen felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy szerintem ez az ima is ideillik a többi poszt közé.

  Köszönöm Teremtőm, hogy embernek születhettem erre a világra, amely telve van csodával. Köszönök minden új napot, minden új lehetőséget, köszönöm a munkakedvet és hogy mozogni tudok, hogy találkozhatom más emberekkel.
  Köszönöm az egyedüllétet és a pihenést, a virradatot és az alkonyt, a nyílt horizontot. Itt állok, kezeim telve vannak ajándékaiddal, segíts nekem, hadd osszam meg önmagamat másokkal.

Már egy ideje tervben volt ez a film (Arrival; magyarul: Érkezés).
Ma végre elmentünk Jucussal moziba, és megnéztük.

Magáról a filmről, a cselekményről nem tudok, nem akarok írni.

Csak ennyit szeretnék mondani:
Előfordul velem, hogy sírok egy-egy filmen, amit nem tartok szégyellnivalónak, még ha néha kínosan is jön ki.
De emlékezetem szerint olyan intenzíven még nem sírtam egy filmen sem, mint ennek a filmnek az utolsó öt percében, amikor összeállt bennem a kép.
Zokogtam a moziteremben.

Nézzétek meg ti is, nagyon jó film.
Megrázó, elgondolkodtató.

Belépek a Jedi-szentélybe.
Kezembe kapom az áhított fémhengert, a fénykardom markolatát – úgy 15 centi hosszú lehet, viszonylag súlyos, rajta megannyi gomb.
De nem nyomok meg semmilyen gombot, csak az arcomhoz emelem, és odasuttogom:
– Erő! – és a markolatból előugrik a zöld fénykard.
Megsuhintom – van súlya, nyomatéka magának a fénynek is.
Előrébb lépek, a szentélyben lelóg a mennyezetről egy kendő – a kard egyetlen mozdulatával könnyedén kettévágom.
Elégedetten lépek ki a szentélyből, készen állok szembeszállni a gonosszal.

Odakint a szüleim várnak rám.
– Nos, az a helyzet, hogy beírattunk a Bárczyba.
Elönt a csalódottság és a düh.
Én, a Jedi-lovag, aki készen állok a harcra, most kezdjek gimnáziumba járni, és csaták helyett a hétköznapok unalmával kelljen szembeszállnom?
Elrohanok, felszaladok a lépcsőn.
Szüleim utánam, de persze semmi esélyük sincs utolérni.
Felérek a szobámba, belépek – odabenn minden fehér.
Bezárom az ajtót, nem fogom kinyitni, nem fogok válaszolni, bárki bármit is mond.
Egyedül vagyok.
Egyedül vagyok Azzal, aki igazán szeret engem.

Meséltem korábban arról, hogy összeismerkedtünk egy Stockholmban élő magyar díszítőfestő lánnyal, aki Anna szobájának a falára festett egy szöuli látképet.

Ezzel egyidejűleg kértünk tőle még egy képet a lakásunkba, a lenti kisszobába – úgy is, mint vendégszoba, raktár vagy edzőterem (ez utóbbi, amióta Jucus elhatározta, hogy Frank Underwood nyomdokaiba lép, és beszerzett egy evezőpadot, amit aztán itt állított föl). A számomra azonban leginkább „ügyeletes szoba” – ugyanis ide szoktam visszavonulni, amikor telefonügyeletes vagyok, hogy ne zavarjam a többieket, ha éjjelente riasztanak.

Maga az elhatározás tehát még a nyáron megszületett.
A festmény témáját pedig a következőképpen beszéltük meg: elmeséltem a művésznek egy történetet a múltamból, leírtam egy ehhez kapcsolódó képet, és az ahhoz fűződő filozófilkus gondolatokat (amiket most nem fogok itt megosztani, hogy legyen egy kis rejtély és misztika a dologban). Megbeszéltünk, hogy nagyjából hova kerüljön és mekkora legye a kép. Az alkotó kérdésére elmondtam azt is, hogy mik a kedvenc színeim, egyeztettünk arról, hogy mennyire legyen absztrakt vagy realista a kép.
Innentől viszont a művésznő fantáziájára volt bízva minden, benne született meg pár hónap alatt a mű, az általam elmondottak alapján. Teljesen szabad kezet kapott, a vázlatokat sem néztem meg, nem mentem be a szobába, amíg az alkotás zajlott, csak a kész eredményt néztem meg.
Itt láthatjátok a művet:


Aztán az alkotó rám bízta, hogy adjak egy nevet a műnek.
Az első gondolatom az volt, hogy ne legyen címe.
A festő azt mondta, hogy akkor lehetne „Cím nélkül” vagy egy üres karakter a címe.
Ezt nem akartam, mert akkor már az is egy cím.
Inkább valami olyasmire gondoltam, mint az egyik kedvenc könyvemben a főszereplő neve.

A könyvben van egy fejezet, aminek az a címe, hogy „A nevem” (az alábbi idézet az én hevenyészett fordításomban következik):

  Gondolom, kíváncsi vagy rá, ki vagyok én, de én azok egyike vagyok, akiknek nincs rendes nevük. A nevem rajtad múlik. Szólíts annak, ami éppen az eszedbe jut.
  Ha eszedbe jutott valami, ami sok idővel ezelőtt történt: valaki kérdezett tőled valamit, és te nem tudtad a választ.
  Ez az én nevem.
  Talán zuhogott az eső.
  Ez az én nevem.
  Vagy valaki azt akarta, hogy csinálj valamit. Te megtetted.  Aztán azt mondták neked, hogy amit csináltál, az rossz volt. – „Bocsánat a tévedésért” – és valami mást kellett tenned.
  Ez az én nevem.

(És aztán így tovább, egy egész fejezeten keresztül.)

Szóval arra gondoltam, hogy akkor ennek a könyvnek a címe legyen a kép címe is, méghozzá az eredeti nyelven, angolul:
In Watermelon Sugar.

Ez nagyon tetszett a művésznőnek.
Én pedig utólag belegondoltam, hogy számos más szempontból is passzol ez a cím a képhez.
Többek között azért is, mert a könyv szürreális világában furcsán összemosódnak a külső és belső terek, a nappaliban például folyók és hidak vannak, a kanapé pedig egy fenyő tövében fekszik.

És egy érdekes példa arra, hogy az ok-okozati kapcsolat hiánya ellenére mégis valami misztikus módon mennyire van köze a képnek a könyvhöz.
Most, ennek a posztnak az írása kapcsán megnéztem, hogy mit ad ki a Google az „In Watermelon Sugar” témájú képkeresésre; és a könyvborítókat meg a szerző arcképét ábrázoló képek után az első érdemi találat így néz ki:

A királylány a kastély legmagasabb tornyában állt, a varázstükör előtt.

– Szépséges vagy, úrnőm, olyan a bőröd, mint a legfinomabb selyem – mondta a tükör.
– Ugyan már – válaszolt szomorúan a királylány – egyre több a ráncom, nézd csak meg itt a szemem sarkánál, meg a homlokomon.
– Ajkad olyan vidáman és étvágygerjesztően piroslik, mint a felföldjeinken termő legvidámabb alma – folytatta a tükör.
– Szorgos kalmárok hoztak napkeletről leleményes pirosító krémeket, annak színét látod. Máskülönben vékony és egészen bágyadt színű lenne a szám.
A tükör nem adta föl:
– Hajad úgy hullik alá, amint az északi hegység dús zuhatagjai. Boldog lenne az a férfi, aki megsimíthatná fürtjeidet, élvezvén bársonyos érintését. Bizony még az óceán túlsó partjáról is érkeznek kérők, boldogan vállalva a tengeri út ezernyi veszélyét, pusztán a hajad látványáért.
– Törik. És hiába vágatom le, hiába kenem újabb meg újabb balzsamokkal, az sem segít.
A tükör most a királylány ruháira és ékszereire reflektált:
– A birodalom legügyesebb szabói kiváló munkát végeztek, amikor a legfinomabb anyagokból megvarrták neked ezt a pompás öltözéket. Remekül kiemeli előnyös alakod szépségét. Kacérul, ámde az illendőség határain belül maradván felsejlik melled formás dombja. Derekad karcsúsága lenyűgöző ebben a ruhában. A suhogó és merészen felvágott szoknya vidáman lobog, ahogy lépsz. Diadémod, fülbevalód és nyakéked pedig méltán keretezik az arcod, noha a birodalom legszebb gyémántjának ragyogása sem mérhető szemed csillogásához.
– Elhíztam, az a nagy helyzet. Legalább tíz kiló feljött rám, és ezt már a buggyos bársony sem fedi el. És ez a nyaklánc sem takarja el a tokámat, nézd csak meg, itt ni.
A tükör tett még egy utolsó kísérletet:
– Úrnőm, szépségednek híre eljutott mindenhová, nem csupán a birodalomban, de még a messzi szigeteken is, ahová még a legfürgébb hajóval is egy hétbe telik az út. Festett képecskéidet őrzik a nemesek és polgárok, rólad énekelnek a mesterlegények is a kemence mellett, de jelen vagy még a parasztlegények szennyes álmaiban is. Sőt egyik-másik udvarhölgy titkos szerelmét is elnyerted. Bizony, te vagy a legáhítottabb nő nemcsak a birodalomban, de az egész földrészen.
– Ugyan már, nem kellek én senkinek – szomorkodott a királylány.
– Úrnőm, csodálatos vagy.
– Egy rusnya béka vagyok. Egy ronda, kövér varangyosbéka – mondta elkeseredetten és dühösen a királylány.

A tükör szomorúan sóhajtott egyet, a szépséges királylány pedig pukkant egyet, és békává változott.

A minap az Értelmező Kéziszótárt forgattam.
Nem ezt a címszót kerestem benne – sőt, egy másik, kifejezetten szakrális töltetű szóra voltam kíváncsi, de megakadt ezen is szemem.
Érdekes, hogy rögtön három jelentést is leírnak.
Vajon a nyelv változik ennyit, vagy a szótár készítői voltak ilyen illedelmesek, hogy csakis a szocialista világképnek megfelelő tartalmakkal foglalkoztak?

Mert maga tárgy, amire én elsőként gondolok a szó hallatán, az már bőven létezett ebben az időben.

Magyar Értelmező Kéziszótár; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.

vibrátor fn
1. Műsz Szemcsés anyagokat rezegtetéssel tömörítő gép.
2. Bánya Szén, érc szemcséit elkülönítő rezgő szita.
3. Vill Távk Egyenáramot váltakozó árammá átalakító, rezgő áramszaggató.
[nk:ang]

A korábbiaktól eltérően ez már egy későbbi költeményem, és ezt ma is szívesen vállalom, sőt így visszaolvasva kifejezetten jó versnek tartom. :-)
A versben szereplő lánynév első- vagy másodéves egyetemista koromra datálja a művet. Az említett Erika nagy (és beteljesületlen, reménytelen...) szerelmem volt ebben az időben. Annak idején Győr egyik hídjára is nagy betűkkel felfestettem a nevét – ez a graffiti csaknem húsz évig ott is maradt. Pár évvel ezelelőtt azonban sajnos eltüntették onnan, úgyhogy most már csak ez a vers őrzi ennek a lánynak az emlékét.

A mű persze nem elsősorban szerelmes vers, sőt.

Az alapkérdés megoldása

 

 

A dolgok Istentől erednek és
                   Istenbe térnek vissza
A dolgok a megfigyelőből eredenek és
                   a megfigyelőbe térnek vissza
A dolgok a természetből eredenek és
                   a természetbe térnek vissza
A dolgok Erikából eredenek és
                   Erikába térnek vissza
A dolgok nem eredenek sehonnan és
                   nem térnek vissza sehová csak úgy vannak
         Az egyik igaz?

Mivel ilyen lelkesen bíztattatok, most megosztom veletek egy másik korai versemet is – pontosabban azt, amit sikerült belőle rekonstruálnom; úgy emlékszem, hogy eredetileg ennél hosszabb volt, szerintem itt-itt kimaradt egy sor. Jelzem azt a részt, ahonnan érzésem szerint hiányzik valami.

Kértem a szüleim segítségét is, hátha maradt valami írásos nyoma a versnek.
Ilyen ugyan (egyelőre) nem került elő, egy sokkal érdekesebb igazi ínyencség viszont igen: megvan az a kép, ahogy éppen ünnepélyesen előadom a versemet az érintettnek!
Úgyhogy az otthoni családi archívumnak köszönhetően most ezt is megoszthatom veletek.

Lássátok, olvassátok és élvezzétek!

Farkas Bertalanhoz

 

Föl! Föl! Föl!
A csillagok közé!
Minden nemzet fiai:
Föl! Föl! Föl!

 

Minden nemzet vegyen bátorságot,
és lehozza a tudással a boldogságot.
(...)
Kapcsolódott az űrhajó,
Ez mindenkinek csudajó.
Szaljut–6 s a –36
És benne a hős Bertalan!

Ahogy mondani szokták:
„Benned egy költő veszett el!”
és ahogy ezt a mondást folytani szokták:
„...és azóta sem találják.”

Most nyáron, családi beszélgetések során, felidéztük korai költői próbálkozásaimat.
Ezek egyike egy Farkas Bertalanhoz írt versem volt, annak emlékzetes „Föl, föl, föl!” refrénjével.
Alsó tagozatba járhattam, amikor ezt a verset írtam.
Érdekes folytatása a történetnek, hogy jópár évvel később (már gimnáziumba jártam) a nevezett űrhajós történetesen ellátogatott az egykori általános iskolámba.
Jószándékú ismerősök vagy családtagok megszervezték, hogy ennek alkalmából elszavalhassam a versemet a címzettnek.
Képzelhetitek, hogy mennyire égtem gimnazistaként, egy kisiskolás-kori versemet szavalván.

Úgyhogy ezért a versért már megbűnhődtem, meg amúgy sem tudom egészen pontosan felídézni már (nagyjából azért menne...), úgyhogy nem írom most le.

Egy másik versemet viszont igen. Itt is nagyjából ugyanennyi idős lehettem.
Egy panelházban laktunk ekkoriban, és a többi lakót arra akartam buzdítani, hogy szedjék fel a szemetet a kicsit elhanyagolt udvaron.

Ebből a célból írtam ezt a propagandaverset (nagyon egy önjáró, aktív gyerek voltam ám), egyéb sokszorosító eszköz híján kézzel lemásoltam apró papírdarabokra, és bedobáltam a lakók postaládájába.

Íme, a vers:

Ha egyszer jó a kedved,
Szánjál rá öt percet,
Tisztítgass az udvaron,
S nem öl meg az unalom.
És tiszta lesz az udvar máris,
Olyan szép, mint akár Párizs.

A nagyszerű akciónak nem lett szemmel látható eredménye.

Az elmúlt hetekben Magyarországon nyaraltunk – a korábbi évek gyakorlatától eltérően azonban nem rohantunk körbe-körbe az országban, meglátogatni a családot és a barátokat, hanem jobbára Tihanyban voltunk (egy nagyon hangulatos, bár az állandóan jelenlévő tulaj által némiképp túlkontrollált apartmanban), és az ismerősök jöhettek oda meglátogatni minket.
Ez a modell nagyon jól bevált, vélhetőleg a jövőben is valami hasonlóban fogunk gondolkodni.

A Pokémon Go pont a mi tihanyi tartózkodásunk alatt lett elérhető itt Európában.
A Balaton partján ülve olvashattam, ahogy a geocaching-fórumokon heves viták zajlanak a kérdésről. Egy barátom is írta, hogy érdekes lehet a számomra a játék, én is kinéztem magamnak – de mint kiderült, folyamatos netes kapcsolat kell hozzá, így Magyarországon nem igazán tudtam belevágni (annyi pénzt azért nem szántam rá, hogy a svéd mobilommal a magyar netet használjam).

Svédországba érkezvén azonban rögtön nekikezdtem a dolognak.
Érdekes, kellemes meglepetések fogadtak.
Először is, rögtön a saját házunk kapuja is egy Pokéstop.

A geocachingtől eltérően itt jópár találatra szert lehet tenni akár a metrón ülve is, de például a rendelőben, az íróasztalomon is ült egy zsebveréb:

De még érdekesebb meglepetés ért délután.
Szintén még Tihanyban olvashattam a panaszokat, hogy az általam kihelyezett geocache-ben betelt a füzetecske, ahová a megtalálók felírhatják a nevüket.
Így aztán munka után elmentem abba a kórházba, aminek az udvarán elrejtettem a dobozt (egyúttal persze most már pokémonokra is vadászva).
És azt vettem észre, hogy az a „toronyóra”, ami egy én ládámat rejti, egyúttal Pokéstop is.
Hát így érnek össze a játékok.

Majd miután épp végeztem a cserével, még ott az óra mellett odajött hozzám egy fiatal srác, és elkezdte nekem magyarázni, hogy itt ebben a kórházban nagyszerű ápolók és orvosok vannak ám.
Azt hittem először, hogy arra utal, nem vagyok egészen normális a pokémonozásommal, és inkább kezeltessem magamat.
De nem, mint kiderült, ő tényleg nagyon meg van elégedve a kórházzal, és lelkesen mesélte, hogy az egyik osztályon milyen rendes volt a főorvos, hogy időt szánt rá, és meghallgatta őt, és hogy ilyennek kellene lennie az összes orvosnak.
Úgyhogy én is meghallgattam őt, és nem sütöttem el azt a poént, hogy aki éppen most hallgatja őt, az civilben szintén egy pszichiáter főorvos – csak éppen most pokémonokat gyűjt és geoládákat reparál...

Már a múltkori út során is felfigyeltünk a különféle skandináv utalásokra; úgy tűnik, a mi északi régiónk egzotikus és vonzó a koreaiak számára.
Ezúttal is belebotlottunk pár otthonos kultúrtermékbe.

A (finnországi) svéd Múmin meséket valamennyire Magyarországon is ismerik.
Egy nagyon aranyos, ugyanakkor mély filozófikus tartalommal bíró világról van szó.
Koreában is népszerűek lehetnek ezek a figurák, mert nem sokkal az indulásunk előtt nyílt egy Múmin-kávézó Szöulban.
Ezt természetesen felkerestük, és élveztük a kedves mesefigurák társaságát, valamint a svéd feliratok látványát.

A kávézóban voltak Múmin-mesekönyvek koreaiul, de sajnos csak a berendezés részeként, megvenni nem lehetett őket. A látogatáson felbuzdulva kitaláltuk, hogy valahogy mégiscsak szerzünk egy ilyen könyvet (amit természetesen egyedül Annának lesz lehetősége olvasni). Ezért hát elmentünk egy szöuli könyvesboltba.
Sikerült megvennünk a mesekönyvet, de láttuk, hogy az egyik legjobban reklámozott és a bestsellerlista igen előkelő helyén található könyv is egy svéd szerző műve: Fredrik Backmantól „Az ember, akit Ovénak hívnak” – egy kedves, jó értelemben svédes történet (magát a könyvet ugyan nem olvastam, de a filmet még a hivatalos premier előtt volt alkalmam megnézni).

Egyik vasárnap, a korábban említett templom közelében bukkantunk rá a Smörgås (svédül: vajaskenyér) nevet viselő viking étteremre.

Egy másik alkalommal sétálgatás-geocachingelés közben akadt meg a szemünk egy festményen, ami egy nagyon svédesen kinéző tájat ábrázolt. Közelebbi vizsgálódással kiderült, hogy nagyjából jól sejtettük, a kép egy norvég festő munkája.
A festmény érdekes szemszögből készült: a hangulatos vidéki tájat egy unalmas hotelszoba ablakán át látjuk.
Most pedig egy újabb csavarral és jelentésréteggel szemlélhetitek a képet: tükröződve láthattok minket, amint a képet nézzük és fényképezzük – végképp elmosván ezzel az valóság és az ábrázolt világ között határvonalat.

Bár azt látom, magyarul állítólag Csedzsu-sziget lenne a helyes írásmód, de azért én maradok ennél az egyszerűbb, angolos átírásnál.

Az volt a terv, hogy a mostani utazás során ne szorítkozzunk Szöulra, hanem nézzünk meg valami mást is az országból.
A félszigettől délre fekvő Jeju-sziget híres turistacélpont a koreaiak és a külföldiek (főleg kínaiak) számára is, úgyhogy ezt céloztuk be.
Anna is velünk tartott (a koreai hónapok alatt ő már ugyan utazgatott egy kicsit az országban, de ide nem jutott még el), így viszont az ő iskolai kötelességeire való tekintettel csak egy hétvégét szánthattunk az útra.
Az időjárással egy kicsit pechünk volt, mert ez elvileg egy kirándulós-napozós-tengerpartos-nyaralós hely. Ehhez képest ezen a bizonyos hétvégén egész Dél-Koreában szép napos idő volt – Jeju kivételével.

A szomorú, esős idő kicsit korlátozta a programjainkat, az erdei sétás, hegyet mászós programok kiestek.
Úgy jártuk be a szigetet, hogy szombaton lefoglaltunk egy taxit egész napra (ez így elmondva iszonyú drágának hangzik, de nem volt vészes a dolog, Koreában elég olcsó a taxi), és azzal vitettük magunkat ide-oda.
A taxis azt mondta, hogy a sziget nyugati felén kevésbé esik, így arrafelé tettünk egy kört – a keleti rész látványaiból így kiestünk.
Természetesen láttuk a sziget legfőbb nevezetességét, a bazalttufából faragott bácsika-szobrocskákat.
Ezeknek a hagyományos figuráknak a fallikus szimbolikáját talán nem is kell külön magyaráznom. Vannak a szigeten ennél sokkal direktebben erotikus tartalmú szobrok is (keressetek csak rá a neten arra, hogy „Jeju Island statues”), de ezeket most sajnos nem láttuk.

Jártunk egy „Spirit garden” nevű helyen ahol mini és normál méretű fák között lehetett mély gondolatokba mélyedve sétálni, megnéztünk egy narancsligetet, láttunk egy szép vízesét, „utaztunk” tengeralattjáróval.
Geocachingeltünk is, bár a taxisofőr biztos egy kicsit értetlen volt, hogy miért akarunk a semmi közepén megállni, és hova tűnünk pár percre ott, ahol semmi látnivaló sincs...