Most a vasárnapomról mesélek.
Elmentem misére. Van itt katolikus templom, egy aranyos, pici kis fakápolna. A hívek között pedig érdekes módon nem csak színesbőrűek és (lengyelnek tippelt) fiatal házaspárok voltak, hanem pár norvégnak látszó idősebb bácsi és néni is. Na mindegy, most nem kezdtem el ismerkedni.
Mise után elindultam a híres Trondenes kirke irányába, de amikor egy idő után megláttam egy táblát, miszerint még 2 kilométer van hátra, úgy döntöttem, hogy jobb lesz inkább visszafordulni (elég hideg volt ismét).
Aztán elmentem a múltkori ebédelőhelyre, találomra kiválasztottam egy ételt, ami olyan norvégosnak tűnt (lutfisk). Hát, amit kaptam, arról el is tudom képzelni, ahogy egy – a külvilágtól félévre elzárt – halászcsalád fogyasztja, hogy erőt gyűjtsön a következő vízreszálláshoz a hóviharban.
A tányér alaposan meg volt rakva olyan öklömnyi nagy, félig átsütött, kocsonyás állagú halcupákokkal. Hozzá a personalkantinéból már ismert zöld pép (most azt gyanítom, csicseriborsóból készülhet), főtt krumpli, párolt répa, valamint egy kis tányérkában a zsírjában bőségesen tocsogó töpörtyű.
Kapásból elfogott a hányinger.
Viszont amíg vártam az ételre, éppen arról olvastam a helyi újságban, hogy milyen sok a halálos baleset a halászhajókon. Így aztán arra gondoltam, hogy ha már valaki az életét kockáztatta azért, hogy nekem ez az izé az asztalomra kerüljön, akkor mégiscsak muszáj belőle ennem. Próbáltam legyömöszölni magamba annyit, amennyit tudtam, de egy idő után úgy godlotam, hogy itt is bölcsebb lesz időben visszavonulni. Inkább kértem egyet az ínycsiklandozó desszertekből, amik a pulton sorakoztak, és az tényleg finom volt.
Este még bejöttem a számítógéphez, látom ám, hogy a leveleim között vár rám egy 58 oldalas jogi szöveg, amit Eszter írt az LPT (a pszichiátriai kényszergyógykezelésről szóló svéd törvény) előírásról, így aztán ennek az átnézésével megvolt a tartalmas programom estére is.
