Már a múltkori út során is felfigyeltünk a különféle skandináv utalásokra; úgy tűnik, a mi északi régiónk egzotikus és vonzó a koreaiak számára.
Ezúttal is belebotlottunk pár otthonos kultúrtermékbe.

A (finnországi) svéd Múmin meséket valamennyire Magyarországon is ismerik.
Egy nagyon aranyos, ugyanakkor mély filozófikus tartalommal bíró világról van szó.
Koreában is népszerűek lehetnek ezek a figurák, mert nem sokkal az indulásunk előtt nyílt egy Múmin-kávézó Szöulban.
Ezt természetesen felkerestük, és élveztük a kedves mesefigurák társaságát, valamint a svéd feliratok látványát.

A kávézóban voltak Múmin-mesekönyvek koreaiul, de sajnos csak a berendezés részeként, megvenni nem lehetett őket. A látogatáson felbuzdulva kitaláltuk, hogy valahogy mégiscsak szerzünk egy ilyen könyvet (amit természetesen egyedül Annának lesz lehetősége olvasni). Ezért hát elmentünk egy szöuli könyvesboltba.
Sikerült megvennünk a mesekönyvet, de láttuk, hogy az egyik legjobban reklámozott és a bestsellerlista igen előkelő helyén található könyv is egy svéd szerző műve: Fredrik Backmantól „Az ember, akit Ovénak hívnak” – egy kedves, jó értelemben svédes történet (magát a könyvet ugyan nem olvastam, de a filmet még a hivatalos premier előtt volt alkalmam megnézni).

Egyik vasárnap, a korábban említett templom közelében bukkantunk rá a Smörgås (svédül: vajaskenyér) nevet viselő viking étteremre.

Egy másik alkalommal sétálgatás-geocachingelés közben akadt meg a szemünk egy festményen, ami egy nagyon svédesen kinéző tájat ábrázolt. Közelebbi vizsgálódással kiderült, hogy nagyjából jól sejtettük, a kép egy norvég festő munkája.
A festmény érdekes szemszögből készült: a hangulatos vidéki tájat egy unalmas hotelszoba ablakán át látjuk.
Most pedig egy újabb csavarral és jelentésréteggel szemlélhetitek a képet: tükröződve láthattok minket, amint a képet nézzük és fényképezzük – végképp elmosván ezzel az valóság és az ábrázolt világ között határvonalat.