Ahogy mondani szokták:
„Benned egy költő veszett el!”
és ahogy ezt a mondást folytani szokták:
„...és azóta sem találják.”

Most nyáron, családi beszélgetések során, felidéztük korai költői próbálkozásaimat.
Ezek egyike egy Farkas Bertalanhoz írt versem volt, annak emlékzetes „Föl, föl, föl!” refrénjével.
Alsó tagozatba járhattam, amikor ezt a verset írtam.
Érdekes folytatása a történetnek, hogy jópár évvel később (már gimnáziumba jártam) a nevezett űrhajós történetesen ellátogatott az egykori általános iskolámba.
Jószándékú ismerősök vagy családtagok megszervezték, hogy ennek alkalmából elszavalhassam a versemet a címzettnek.
Képzelhetitek, hogy mennyire égtem gimnazistaként, egy kisiskolás-kori versemet szavalván.

Úgyhogy ezért a versért már megbűnhődtem, meg amúgy sem tudom egészen pontosan felídézni már (nagyjából azért menne...), úgyhogy nem írom most le.

Egy másik versemet viszont igen. Itt is nagyjából ugyanennyi idős lehettem.
Egy panelházban laktunk ekkoriban, és a többi lakót arra akartam buzdítani, hogy szedjék fel a szemetet a kicsit elhanyagolt udvaron.

Ebből a célból írtam ezt a propagandaverset (nagyon egy önjáró, aktív gyerek voltam ám), egyéb sokszorosító eszköz híján kézzel lemásoltam apró papírdarabokra, és bedobáltam a lakók postaládájába.

Íme, a vers:

Ha egyszer jó a kedved,
Szánjál rá öt percet,
Tisztítgass az udvaron,
S nem öl meg az unalom.
És tiszta lesz az udvar máris,
Olyan szép, mint akár Párizs.

A nagyszerű akciónak nem lett szemmel látható eredménye.