Tegnap, Krisztus mennybemenetelére való tekintettel munkaszüneti nap volt Svédországban.
A pihenőnapot sikerült olyan jól betábláznom elvégzendő programokkal (négy lecke hibátlan elvégzése a gépírás-gyakorló programból; két rész megtekintése a Skam-ból; egy novella elolvasása a Galaktikából; plusz bizonyos spirituális gyakorlatok és imák elvégzése) hogy a végén stresszesebb voltam, mint egy sima munkanapon. A túl sok program mellé túl sok kávé, túl sok kaja – nem csoda, hogy szorongással feküdtem le, ami aztán meg is látszott az álmaimon.
Egy nagyon nagy belmagasságú teremben alszunk. Valaki mellettem felmegy egy emeletes ágyra. Ahogy felnézek, látom hogy a fa lábakon álló ágy tényleges fekvő része olyan 8-10 méter magasban van, oda ment fel az illető. Arra gondolok, hogy én nem mernék ebben az ágyban aludni. Nemcsak attól félnék, hogy esetleg legurulok, hanem attól is, hogy éjjel összeomlik alattam az ágy, és én lezuhanok és meghalok.
Egy sütőtálat mosogattam el, azzal tartok egy szabadkőműves műhelybe, ahol valami dolgom van a tállal. Arra számítok, hogy még nem lesz ott senki, és nyugodtan elhelyezhetem az edényt. Ezzel szemben azt látom, hogy a terem tele van, már mindenki a helyén ül.
Ez azért kínos, mert én vagyok a titkár, úgyhogy viszonylag elöl kell ülnöm. Megpróbálok oldalt elvonulni, minél kevesebb feltűnést keltve, de hülyén érzem magamat az edényemmel.
Busszal akarok hazautazni. A Google Maps meg is mutatja, hogy hol kellene felszállnom, de valahogy mégsem a megfelelő buszt (vagy a megfelelő megállót) választom. Megyek egy másik busszal, a következő megállónál le tudnék szállni, és ott bevárni egy másik buszt. Ez nem lenne ugyanolyan ideális, de azért még úgy is jó lenne.
De nem szállok le ennél a megállónál sem.
Majd talán a következőnél.