Belépek a Jedi-szentélybe.
Kezembe kapom az áhított fémhengert, a fénykardom markolatát – úgy 15 centi hosszú lehet, viszonylag súlyos, rajta megannyi gomb.
De nem nyomok meg semmilyen gombot, csak az arcomhoz emelem, és odasuttogom:
– Erő! – és a markolatból előugrik a zöld fénykard.
Megsuhintom – van súlya, nyomatéka magának a fénynek is.
Előrébb lépek, a szentélyben lelóg a mennyezetről egy kendő – a kard egyetlen mozdulatával könnyedén kettévágom.
Elégedetten lépek ki a szentélyből, készen állok szembeszállni a gonosszal.
Odakint a szüleim várnak rám.
– Nos, az a helyzet, hogy beírattunk a Bárczyba.
Elönt a csalódottság és a düh.
Én, a Jedi-lovag, aki készen állok a harcra, most kezdjek gimnáziumba járni, és csaták helyett a hétköznapok unalmával kelljen szembeszállnom?
Elrohanok, felszaladok a lépcsőn.
Szüleim utánam, de persze semmi esélyük sincs utolérni.
Felérek a szobámba, belépek – odabenn minden fehér.
Bezárom az ajtót, nem fogom kinyitni, nem fogok válaszolni, bárki bármit is mond.
Egyedül vagyok.
Egyedül vagyok Azzal, aki igazán szeret engem.
