Ma volt az utolsó napom a liljeholmeni rendelőben.

A főnővér két napja megkérdezte, hogy akarok-e tortát, búcsúztatást.
Az már eleve beszédes volt, hogy ez így egyáltalán felmerült. Annak idején, ha egy-egy nővér elment tőlünk, akkor hetekkel korábban elkezdtünk már gyűjteni ajándékra, és ha egy pár hónapig nálunk dolgozó rezidens fejezte be nálunk a munkát, akkor volt szokás egy egyszerűbb (közpénzből vett) tortával búcsúzni.

A magam részéről nem vagyok nagy rajongója az ünneplésnek, így azt válaszoltam (a valóságnak megfelelően), hogy nem kell búcsúztatás, különben is lehet, hogy pár hónap múlva visszatérek ide (ha megvalósul a rendelő őszre tervezett bővítése).

Nos, hát így is lett: valóban nem volt semmi búcsúztatás, de még annyi búcsúzás sem, mint amikor valaki elmegy szabadságra. Volt, aki elköszönt tőlem a munkából hazamenet, volt aki nem.
Roger volt az, aki adott egy kisebb ajándékot, egy Indonéziából származó dobozt – ő egyrészt rendes ember, másrészt joggal lehet nekem hálás, mert sokszor támogattam őt és a szexfüggő-projektjét, amit a klinika felsőbb vezetése néha szkeptikusan figyelt.

Noha én magam mondtam, hogy nem kell búcsúztatás, mégis rosszul esik, hogy ezt ennyire szó szerint vették – mégiscsak 12 éve, a rendelő alapításától dolgozom itt, eleinte mint a rendelő egyetlen orvosa, később, mint vezető főorvosa, többé-kevésbé én alakítottam ki irányt, hogy miként dolgozzunk.

Szóval legalábbis antiklimax.

A (szintén magyar) utódom a rendelőben velem volt ma, hogy átadjak neki mindent. Ő így fogalmazott a fentiek kapcsán: Ezek köcsögök.
Én pedig ezt fogalmaztam meg magamban: Újra rá kell jönnöm, hogy jóval kevésbé vagyok fontos másoknak, mint gondolom.