Egy addiktológiai rendelőben dolgozom.
A minap érkezett egy beutaló egy alkoholfüggő beteg kapcsán, aki (jelenleg éppen) a pszichiátrián fekszik.
A dologgal csak az a gond, hogy mikorra adjak neki időpontot? Előre nem igazán tudni pontosan, hogy mikor fogják kiírni az osztályról. Ha meg van pár napnyi rés a kiírás és a rendelőnkbe érkezés között, akkor fennáll a veszélye, hogy a beteg menet közben visszaesik. (Mondjuk, ha nincs rés, akkor is...)
Most egy kicsit nyugalmasabb napjaim voltak, így ráértem, és felhívtam az osztályt.
És mivel viszonylag ritkásan voltam beírva betegekkel, aranyosan azt is bevállaltam, hogy másnap elmegyek a kórházba, és ott a helyszínen találkozom a pácienssel, még amíg ott fekszik.
Lelkesedett is az orvos, hogy milyen nagylelkű ajánlat ez a részemről.
Úgyhogy elutaztam Huddingébe.
Az osztályra érve a először odavezettek valakihez, akiről nem tudtam eldönteni, hogy férfi-e vagy nő. A bemutatkozáskor nem mondott nevet, csak azt, hogy „Én vagyok itt a főorvos” (lásd még: I’m the Doctor!), így az illető nemi hovatartozása (vagy éppen annak hiánya) rejtély maradt a számomra.
Innentől Főorvos kísérgetett az osztályon, hogy megkeressük a beteget, meg a kezelőorvosát.
Közben arra figyeltem fel, hogy az osztályt almáspite finom illata lengi be. De nem csak úgy, mint ahol éppen pitét szolgálnak fel uzsonnára, inkább úgy, mint ahol megannyi nagymama kalákában süti a pitét egy tábornyi gyereknek.
Szemlátomást Főorvos számára is szokatlan volt ez az élmény, mert ő is szóba hozta, hogy milyen finom illat van. Ha jobban belegondolok, mást nem is nagyon mondott nekem a rövid sétánk során.
Aztán megtaláltuk a spanyolos nevű (és ennek megfelelő akcentussal beszélő) fiatal orvosnőt, az egyik „beszélgetős szobában”, amint éppen a beteggel foglalatoskodott.
Olyan laza, kedélyes hangulatúnak tűnt nekem az osztály meg az emberek, és elkapott egy sóvárgás, hogy újra osztályon dolgozzam.
Annak idején Magyarországon szinte végig kórházban dolgoztam, itt Svédországban is osztályon kezdtem, de az utóbbi kb. 13 évben végig rendelőben voltam (ebből 11 évig konkrétan a jelenlegi helyemen) – kivéve az ügyeleteket, meg a bérorvosi kalandokat.
Ó, milyen jó is bennfekvő betegekkel dolgozni!
Vizitek! Kollégák! Kórházi étkező! Fehér ruhás nővérek!
