Ma van Édesanyám 70. születésnapja, ennek megünneplésére a hétvégén egy meglepetés-bulit szervezett a család Győr mellett, aminek során a meglepődés-momentum egyik fontos eleme az volt, hogy én is felbukkanok a helyszínen, teljesen váratlanul.
Így hétvégén hazautaztam Magyarországra egy villanásnyi időre (a munka és a nyári helyettesítések miatt nem tudtam komolyabb szabadságot kivenni).
A következőképen zajlott ez a két nap:
Pénteken érkeztem Budapestre.
Van egy nagyon-nagyon-nagyon jó barátom, akit most ezúttal nevezzünk X-nek. A pénteki napot (vagyis inkább a délutánt és estét) a vele való találkozásra szántam.
Mivel X mostanában nagyon aktívan segíti a migránsokat a Keleti pályaudvarnál, így azt beszéltük meg, hogy ott találkozunk, és majd onnan indulunk tovább, így az első utam a tranzitba vezetett.
Érdekes volt maga a látvány – a szívfacsaró és az ijesztő keveréke.
X azt javasolta, hogy ha már ott vagyok, maradjak velük úgy egy félórát, hogy egy kicsit magamba szívhassam a hangulatot.
Így aztán valahogy odacsapódtam az önkéntesekhez („én csak X ismerőse vagyok” alapon), ahol hamarosan egy eligazításba is belesordódtam, melynek során megtudtam, hogy a rendőrség azt kéri az önkéntesektől, hogy azok nézzék át pakisztáni menekültek papírjait, és akiknek nincs, vagy lejárt az engedélye, azokat gyűjtsék össze, hogy a rendőrök majd elvihessék őket Debrecenbe.
Furcsa módon az önkéntes segítők engedelmeskedtek ennek az abszurd felkérésnek.
Még érdekesebb volt, hogy nem sokkal később már én magam is ott álltam egy csapat pakisztáni körül, őrizvén őket.
Közben azért elgondolkodtam azon, hogy mit is keresek én itt.
Mire föl őrzök itt pakisztániakat Budapesten, amikor épp csak most érkeztem Stockholmból?
Milyen alapon, milyen jogkörrel?
Mit csinálnék, ha meg akarnának lépni? (Nyilván: semmit.)
Ők meg miért engedelmeskednek nekem, ha azt mondom nekik, hogy maradjanak? (Valószínűleg mert ők még kevésbé értik a helyzetet, mint én.)
Szürreális egy kaland volt.
De csak azt tudom tanácsolni mindenkinek, akármilyen véleményen is van a kérdésről, hogy menjen ki a Keletibe, és vegyen részt a segítők munkájában egy pár órát.
Tudom, mindenkinek sarkos véleménye van a dologról valamilyen irányban – de úgy hiszem, hogy pár óra a tranzitban a legkeményebb migráns-ellenesnek is megindítaná a szívét, látva a sok szenvedést, aranyosságot és jófejséget mind a migránsok, mind a segítők részéről; ugyanakkor a leglelkesebb migráns-barátban is felébresztené az aggodalmat, hogy ennek nem lesz jó vége.
A magam részéről attól tartok, hogy pár héten belül valami igazán durva dolog fog történni.
Nos, aztán végül csak elszakadtunk a helyszínről, és elmentünk vacsorázni.
A Bestia nevű helyet nagyon hájpolják mostanában, így hát kipróbáltuk.
(Eredetileg ez is X ötlete volt.)
Nem vagyok gasztroblogger, így nem is próbálok érzékletes leírásokkal kísérletezni, de igen, tényleg nagyon jó az az étel, amit ők bestrami fantázianéven árulnak.
Ajánlom minden olvasómnak, hogy ennek kipróbálásában is kövesse a példámat.
Másnap indultam tovább Győrbe, teljes inkognítóban.
Reggel azonban Budapesten még maradt egy kis időm geocachingelni is; ennek keretében olyan virtuális „ládákra” is sort kerítve, ahol nem egy tárgyat kellett keresni, hanem pl. a Stadionok állomás járólapjaként használt labradorit ásványi jellemzőit kellett megvizsgálni, illetve a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet előtt kellett lefényképezkedni.
Mellesleg útközben egy újabb szürreális élményben volt részem:
Elhaladtam egy hatalmas stadion mellett, ami a térkép szerint a „Budapesti Olimpiai Központ” névre hallgat.
Derékmagasságú gaz a futópályán és a lépcsőkön, rozsda és mállás – nem létezik, hogy ez az építmény használatban van – olyan posztapokaliptikus volt a hangulata.
Ugyanakkor lehetséges, hogy egy ilyen és ekkora stadion, egy ilyen központi helyen csak úgy üresen álljon?
Na, akárhogy is, most ennyi volt Budapest.
Győrben egy másik nagyon kedves barátom várt, hogy autóval titokban elvigyen az ünnepség helyszínére (Nyúlra).
Útközben beszélgettünk, ebédeltünk, beültünk egy cukrászdába és megkerestünk egy geoládát Pannonhalmán (amit érdekes módon én nem találtam meg, a barátom viszont egy kis idő után megkérdezte, hogy :”Ott a bokor alatt nézted?” majd ő maga odament, és ott volt a láda...).
Ezután jött a meglepetés-party.
Nagyon jól sikerült, tényleg hatásos meglepetés voltam.
Mindenki örült, szépek voltak az ajándékok, finom volt a vacsora.
Egyik ponton, két fogás között felvetettem, hogy a közvetlenül a fogadó előtt kell lennie egy ládának, úgyhogy azt is megkereshetnénk – így legalább a család és a távolabbi rokonság is kapott egy kis ízelítőt a geocachingből.
A meglepetés-buli fedőtörténete az volt, hogy egy ismerős meghívta szüleimet egy Országtorta-kóstolásra (úgy sejtem, hogy ezt a tortát is nagyon futtatják mostanában odahaza).
És bár ez csak ürügy volt, hogy így kicsábítsák Édesanyámat Nyúlra, de azért tényleg volt Országtorta a vacsora végén.
A referálást ismét meghagynám az erre hivatott szerzőknek, de tanúsíthatom, hogy nagyon finom volt. Pont annyira volt barackos és diós és karamelles, amennyire kell.
Másnap, vasárnap már repültem is vissza.
Itt már csak annyi volt a kaland, hogy a lila, magyar légitársasággal jöttem. Menetrend szerinti időben be is engedtek minket, majd letereltek a szokásos büntetőbarakkba, ahogy ők szokták. Itt viszont aztán vagy háromnegyed óráig nem történt semmi. Majd jött egy busz, ami szépen visszavitt minket a terminálra.
Itt további várakozás majd egy órát (közben semmi információ, csak a tájékoztató táblán szerepelt egyre későbbi indulási időpont), majd végül visszatereltek minket a kapuhoz, majd ismét le a fémbarakkhoz.
Végül úgy két óra késéssel indultunk, de a légitársaság azt sem mondta, hogy bocsesz.
De hát olcsó húsnak híg a leve, meg minden, kibírtam.
Majd máskor nem velük megyek.
Aztán Svédországba hazaérve persze egy újabb geoláda, de ekkorra már kicsit kezdtem elfáradni.
Hát így nézett ki ez a hétvége.
Nagyon szépen köszönöm a barátaimnak és a családomnak a segítséget és a kellemes programokat!
És főleg Édesanyámnak:
Isten éltessen, boldog 70. születésnapot!
