Közhely, és azt hiszem, én is elsütöttem már az egyik korábbi posztomban, hogy a sci-fi paradox módon szorosabban kötődik a megírás korához, mint más műfajok.
Ilyen szempontból nagyon érdekes ez a két könyv, amit nemrég olvastam.
Egy trilógia részeiről van szó, a harmadik könyvet (Earthlight – Földfény) is kiadták ugyan magyarul, de még 1992-ben, és az nincs meg nekem.
A Szigetek az égben esetében igen érdekes az elévülés kérdése.
Itt ugyanis – dupla paradoxonként – pont attól válik a könyv porossá, hogy a leírtak nagyjából meg is valósultak.
A történet arról szól, hogy egy fiú (valamikor a XXI. század vége felé) egy vetélkedőn azt nyeri, hogy pár hetet egy, a Föld körül keringő űrállomáson tölthet. A cselekmény egyrészt a srác személyes kapcsolatainak alakulása körül forog, másrészt pedig történnek apróbb kalandok, ez-az elromlik, lesodródik a pályáról, efféle.
Igen nyilvánvaló a könyv oktató célzata: gyakran kitér azokra a kérdésekre, hogy egy űrállomás miért marad a pályán, mitől lép fel a súlytalanság jelensége, hogyan befolyásolja a súlytalanság a hétköznapokat és az emberi szervezetet, hogy lehet így enni és inni, hogy irányítják az űrjárműveket, hogyan lehet (geostacionárius) műholdakkal megoldani nagy távolságokat áthidaló adatforgalmat stb.Rengeteg olyan dolog, amelyek ma már – az űrhajózás irány csak egy picit is érdeklődők,
de valószínűleg mások számára is – általánosan ismert tények.
Ne feledjük azonban, hogy ez a könyv 1952-ben íródott, kilenc évvel Gagarin útja előtt, amikor a szerző csak a saját fantáziájára, fizikai ismereteire és logikájára támaszkodhatott.
Szóval gyakorlatilag az, amit a könyv leírt, mára valóság lett (jó, persze nem minden részletben pont úgy – egyrészt már ma jóval több műhold van fenn, mint a könyv szerinti jövőben, márészt viszont egy távközlési műholdon nem kell emberi személyzetnek jelen lennie, meg hasonlók), sőt a hétköznapjaink része.
Ez egyrészt illusztrálja ACC zsenialitását, másrészt viszont kicsit unalmassá teszi a könyvet a mai olvasó számára – az oktató érték már nem játszik, a cselekmény maga meg önmagában aranyos ugyan, de igazán nagy fordulatokkal, összetett jellemábrázolásokkal vagy személyiségfejlődéssel azért nem szolgál.
Itt ugye még nem tart a technika, sőt, ott sem, hogy embert küldjünk a Marsra (a marsjáróink viszont már ma jobb képeket küldenek, mint ami a könyv szerinti jövőben lehetséges).
Itt az elévülés inkább a szerző társadalomszemléletére vonatkozik.
Nem éltem az 50-es években, főleg nem az akkori USA-ban, de feltételezem, hogy arra a korra lehetett jellemző a technika és a társadalom fejlődésébe vetett optimista hit.
Nincs is igazából negatív szereplő, de még a politikai oldalról felvetődő probléma is gyakorlatilag csak abban áll, hogy a földi politikusok nem szívesen adnak olyan sok pénzt a Mars további fejlesztésére – ezért valahogy meg kell győzni őket ennek a hasznosságáról.
Egy mai hasonló jellegű könyvben azért valószínűleg erősen felvetődne problémaként, hogy van-e jogunk ilyen durván átalakítani a másik bolygó viszonyait, főleg, ha ott van őshonos élővilág. Ez a könyv (talán, mert az 50-es években a környezetvédelem még nem volt ilyen divatos téma) nagyon egyszerűen lesöpri a kérdést azzal, hogy majd biztos alkalmazkodni fognak a földiesített vissonyokhoz, sőt még talán jobb is lesz nekik úgy.
Clarke későbbi könyveiben már azért általában ennél árnyaltabb és összetettebb politikai képpel találkozhatunk, bár a kifejezett társadalomkritika nem igazán az ő terepe.
Viszont ami a szerző fő erőssége, hogy hihető, konzekvens ér működő világokat tud teremteni, az már ezekben a korai műveiben is megmutatkozik.
Megjegyzés: A könyveket önkényes sorrendben tárgyaltam. Valójában a Mars titka íródott előbb; a két könyv története sehogy sem kapcsolódik egymáshoz, se közös szereplő révén, sem máshogy – de bizonyos utalások alapján feltételezhető, hogy ha ugyanabban az úgynevezett „univerzumban” játszódnak, akkor a Mars titka történik korábban.
