Hálás vagyok nektek, hogy többen is jelzetétek, hogy hiányzik nektek a blogom – köszönöm a bíztatást, ez nagyon jól esett!
Az életkedvemre, a tennivágyásomra is kedvező hatással volt, úgyhogy lassan talpraállok, megrázom magam, és (reményeim szerint) folytatom a blogomat is ez után a kisebb szünet után.
Tegnap elmentünk Jucussal megnézni ezt az új sikerfilmet – 3D-ben, mert úgy az igazi.
Elvileg automatikusan a sci-fi műfajba sorolódna be, mert egyrészt az űrben játszódik, másrészt valamennyre a jövőben, még ha a nagyon közeli jövőben is (a filmben szereplő kínai űrállomás várhatóan 2022-re úgy kinézni, mint a filmben).
Másrészt viszont nincs igazán olyasmi a filmben, ami ne történhetne meg akár most is. A mai technikai, tudományos szinten zajlik a film, maga a történet pedig (mutatis mutandis) szólhatna ugyanúgy egy mentőcsónakban a tengeren hányódó hajótöröttről is.
Mint mondjuk a Pi élete.
Az ugye nem sci-fi? Pedig ha már, akkor az jóval kevésbé realisztikus történet, mint a Gravity.
Igaz, a mese és a misztika is hasonlóképp megengedi, hogy elszakadjunk a valóságtól, úgyhogy nem is annyira éles a határ. A Galaktika is egyre gyakrabban jelenetet meg olyan történeteket, amik nem annyira a (hard) SF kategóriájába esnek, inkább mesék vagy kedves, romatikus történetek.
No, de vissza a filmhez.
Nekem nagyon tetszett.
Miközben néztem, azon töprengtem, hogy vajon felzárkózhat-e a személyes ranglistámon az első helyezett Mátrix mellé.
Gyönyörű szép (és hiteles) a látvány, a Földdel és a csillagokkal a háttérben. A fizika törvényeit (nagyjából) korrektül ábrázolja.
Magával ragadó a cselekmény, végig izgultam – bár nem volt nehéz kitalálni, hogy mi lesz a végkifejlet.
Volt néhány szép, gazdag szimbolikájú kép (például amikor magzatpózban lebeg a főszereplő, egy kötél pont úgy tekeredik, mintha köldökzsinór lenne, az űrkapszula pedig az anyaméhet idézi; vagy amikor kutyaként üvölt, és az űrhajó ablaka úgy ragyog a külső fénytől, mintha telihold lenne).
A moziból távozva, jobban belegondolva viszont rájöttem, hogy minden szépség és pörgés ellenére mégsem volt igazán eredeti a film, jópár hollywoodi sablont felhasználtak.
Viszont személyesen megérintett a film egyik vezérgondolata (hogy egyben vissza is kapcsolódjak ezzel a poszt elejéhez), hogy el kell tudnunk engedni azt, aki/ami végleg elveszett, hogy aztán talpra tudjunk állni és újrakezdeni.
Talán erre az újjászületésre is utalhatott Sandra Bullock magzati póza.
