(Jó, magyarul egyszerűen csak Riga, de milyen jól néz már ki az a vízszintes vonal az i betűn, nem? Egyébként a név kiejtése lettül [ríga], szóval kicsit fura is, hogy a magyarul rövid i-vel ejtjük.)

Persze korábban is mentem már ide-oda a geocaching kedvéért, egy-két alkalomról írtam is a blogomon, de most itt az ideje, hogy a legfrissebb utazás kapcsán kapcsán sorozatot is indítsak a témáról.

Azt gondoltam ugyanis, hogy a megtett kilométerek, valamint a meglátogatott országok számát is bővíthetném azzal, ha elutaznék valahová a szomszédba ládákat keresni.
Egy ideje elméletben már beszéltünk Jucussal arról, hogy elmehetnénk ebből a célból Észtországba vagy Lettországba, de végül ez a mostani út egy elég hirtelen (kb. egy héttel ezelőtti) döntés eredménye volt, amikor láttuk, hogy mind Jucus, mind én szabaddá tudjuk tenni magunkat péntekre (+ egyikünk sem dolgozik hétvégén, ami nálunk nem is annyira magától értetődő).
A célállomás majdnemhogy pénzfeldobás kérdése volt, de mivel Tallinnban már jártunk mind a ketten (úgy nyolc éve), így Rigát választottuk. Én ugyan jártam már ebben a városban is, de olyan régen, hogy ez akkor még Szovjetunió volt.

Szóval kellemeset a hasznossal, hajókázás, városnézés, kirándulás Jucussal, közben pedig pár ládát is meg tudunk keresni. Ez utóbbi egyébként az előbbinek is hasznára van, mert a városban a ládák gyakran amúgy is a nevezetességek közelében vannak elhelyezve, így a geocachingelés egyben segítséget is jelent az útvonal optimális megtervezéséhez.

Stockholmból naponta indulnak (hatalmas) hajók különféle irányokba, olyan utazási lehetőséget (is) felkínálva, hogy egyik éjszaka megy a hajó odafelé, a célállomáson tölthetsz egy napot, majd a következő éjszaka megint a hajón alhatsz.
Az odafelé vezető úton valami jó nagy hullámokat kaptunk, így az időmet főleg hányással töltöttem. Nem könnyített a helyzetemen az sem, hogy kicsit korábban (még a vihar előtt) telezabáltam magam a vacsoránál, majd megittam egy meglehetősen gyanús állagúra sikerült mojitót is.
A valamivel (de nem sokkal) jobb állapotban lévő Jucus gyógyszer, zacskó és információk beszerzésével igyekezett enyhíteni a helyzeten. A magam részéről ezen a ponton nagyon-nagyon hülye ötletnek éreztem ezt a hajókirándulást, nem is értettem, hogy juthatott ez az egész az eszembe.
Valamint nagy tisztelettel gondoltam Rogerre, aki ennél jóval kisebb hajóval nekivág jóval viharosabb tengereknek, és ott nem csak az a dolga, hogy egy kényelmes kabinban túléljen valahogy, hanem kemény intellektuális és fizikai erőfeszítéseket tesz a vitrolás irányítása érdekében.

De másnap már jól voltunk, szép lett az idő, szilárd talaj lett a lábunk alatt.
Megtaláltunk nyolc ládát – ezekről igazából nincs sok írnivalóm, elég fantáziátlanok voltak (zömmel kis csövecskék, különféle ablakpárkányok alatt, feltehetőleg jobbára ugyanazon ember által kihelyezve). Az egyikhez azonban egy érdekes, kellemes történet kapcsolódik. A „Három testvér” nevű épületegyüttes (és helyi nevezetesség) párkányán volt a ládácska. Az épület előtt pedig két rokonszenves fickó adott elő fúvóshangszerekkel valami olyas zenét, amit Jucussal magunk között „bús-borongós, cseh hangulatú” jelzőkkel illettünk.
A keresgélésünk nem kerülte el a zenészek figyelmét. Jucus beszédbe elegyedett velük, többek között megemlítve, hogy magyarok vagyunk. Erre a két fickó eljátszotta nekünk, hogy „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék...”

Az egyik testvér a háromból

A város (vagyis tulajdonképpen csak a történelmi belváros, hiszen nem nagyon hagytuk el ezt a részt) kapcsán az volt a benyomásunk, hogy minden olyan kicsi, aranyos, meghitt.
A nemzeti színház akkora volt, mint egy kis vidéki kamaraszínház.
A parlament épülete mellett (ami szintén nem volt túl nagy), közvetlenül a sarkon állt valami nővéreknek a rendháza, az átellenes sarkon pedig egy pici szentségimádó kápolna, ahol napi 24 órában van kitéve az Oltáriszentség. Ide is betértünk egy kicsit.

Kolostor. A bekamerázott fal a parlament épülete. 

Hazafelé jövet, este, amikor elhagytuk a folyótorkolatot, a hajó egy móló mellett haladt el, ami hosszan benyúlt a tengerbe.
Azt láttuk, hogy egy ember megy előre a móló mentén, többen meg már ott álldogálnak valahol előrébb. Gondolkoztunk rajta, mit csinálnak vajon. Nem horgásztak. A móló végén állt ugyan egy pici világítótorony (ott ügyködött is valaki), de annak karbatartásához aligha kell ennyi ember.
Éppen alkonyat volt, így arra jutottunk, hogy ez egy helyi napimádó/pogány szekta lehet, akik így búcsúznak a horizonton épp lenyugvó Naptól – erre az időponton túl a helyszín is pont ideálisnak tűnt.