Ahogy már említettem, többek közt a Battlestar Galactica segít eloszlatni a sarkvidéki magányomat.
(Tartalmi összefoglalóként a főcímet idézem: Az ember alkotta a cylonokat – fellázadtak – továbbfejlődtek – néhányan úgy néznek ki, és úgy éreznek, mint az emberek – némelyeket arra programoztak, hogy azt higgyék magukról, emberek – sok példány van – és van egy tervük.)
Lassan a végére érek az első szezonnak.
Ahogy nézem, egyre inkább a cylonokkal kezdek szimpatizálni. Egy cylon-támadás következtében gyakorlatilag az egész emberiség elpusztult, negyvenvalahányezer túlélő kivételével.
A megmaradt emberek viszont (akinek pedig igencsak jó okuk lenne összefogniuk ebben a helyzetben) idegesítően korlátoltak (az elnöknővel az élen), kicsinyes félelmek, hiúság, alkoholizmus, aggresszivitás, személyes elfogultságok mozgatják őket, és egyben akadályozzák a hatékonyabb lépéseket az cylonokkal szemben. Ehhez képest viszont a cylonok üdítően céltudatosak, racionálisak, ugyanakkor (néha egész emberi) érzelmeknek sincsenek teljesen híján.
Lehet persze, hogy ezt nem csak az én perverzióm láttatja így, hanem pont ez volt az alkotók célja is.
Mindenestre elgondolkodtató a dolog.
Aki megnézi az adatlapomat a Facebook-on, az a vallási meggyőződés rovatban ezt olvasthatja: „catholic; transhumanist”.
Ezt még bőven azelőtt írtam, hogy ismertem volna ezt a sorozatot, ezért aztán különösen érdekesek a párhuzamok.
A filmben az emberek politeisták („Kobol uraiban” hisznek, ami nagyjából az ókori görög isteneket fedi), de leginkább szekularizáltak, a vallás jobbára csak temetések vagy más ünnepélyes alkalmak kapcsán kerül elő.
A cylonok ezzek szemben egyistenhívők, és a hit (vagy Isten akaratának követése) központi szerepet tölt be az életükben.
Ez így együtt pedig azt a kérdést veti föl (legalábbis az én értelmezésemben):
- Ha Isten azáltal teremtette meg az embert, hogy beindította az evolúciót, akkor vajon nem az Isten akarata, hogy segítsünk léthozni valamit, ami fejlettebb az embernél, és aztán átadjuk neki a helyünket?
