Elég vegyes összetételű az olvasmányaim listája, nehéz közös vonást találni bennük, ez a könyv pedig talán különösen kilóg a sorból.
Az a dolog története, hogy néhány hete beszélgettük Jucussal, hogy jó lenne több közös olvasmányélményre szert tenni. Olyan már volt néhányszor, hogy ő olvasott el egy általam ajánlott könyet (ilyenkor nem ritkán valami sci-fi került a képbe), úgyhogy felajánlottam, hogy nevezzem meg egy könyvet, amit ő érdekesnek ítél, és el fogom olvasni. Ekkor pont kicsit nyugalmasabb időszak volt a pszichoterápiás képzésen, éppen túl voltam a különféle leadandó dolgozatokon, így rá is értem, hogy foglalkozzam egy kicsit a szépirodalommal.
Jucus ezt a Márai könyvet ajánlotta.
Köszönet neki a választásért!
A történetről annyit nyugodtan elmondhatok, hogy egy pár válása és egyikük újraházasodása van a középpontban – ez az alaphelyzet ugyanis már az első oldalon kiderül.
Egyébként sem annyira a „mi fog történni” az izgalmas, azt nagyjából előre tudjuk, sokkal inkább az a kérdés, hogy mit miért tesznek a szereplők, mit éreznek, gondolnak közben.
A történetet először a volt feleség elbeszéléseben ismerjük meg, ahogy egy cukrászdában elmeséli egy rég nem látott barátnőjének.
A könyv második felében (vélhetőleg pár évvel később) a férj meséli el hasonlóképp, visszamenőleg a történetet a saját szemszögéből egy barátjának.
A regény valószínűleg a 30-as 40-es évek környékén játszódik. A különféle társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyáról, ezeknek a határoknak az átjárhatóságáról, az otthon unatkozó úrinők helyzetéről szóló gondolatok ma már inkább csak elméleti, kultúrtörténeti szempontból érdekesek.
Van viszont egy nagyon jelentős pszichológiai vonulata is a történetnek, ez pedig ma is éppúgy aktuális, a mi számunkra is átélhető, még ha a mi életünk egész más körülmények között játszódik is, mint egy gyárigazgatóé a múlt század közepén.
Mindjárt meg is osztok egy részletet a könyvből, amit különösen érvényesnek, fontosnak érzek.
Csak még előbb egy érdekesség:
Már a könyv felénél tartottam, amikor rájöttem, hogy nem véletlen a lila könyvjelző. A történetben végig igen fontos (és menetközben átértékelődő) szerepet játszik ugyanis egy bizonyos lila szalag. Zseniális utalás a kiadó részéről.
Szóval, a részlet, ami nekem nagyon tetszett:
Mert sokáig remélnek. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. S tudják ők pontosan, miközben mindezt mívelik, hogy semmi nem segít. S még mindig reménykednek. Már maguk sem tudják, miben bíznak?... – tudják jól, hogy a több pénz, a tökéletesebb rovargyűjtemény, az új szerető, az érdekes ismeretség, a kitűnően sikerült estély és a még sokkal kitűnőbben viszonzott garden party, mindez nem segíthet... Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan „intéznek” valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt! Gyorsan, embereket! Vagy kutyákat! Vagy gobleineket! Vagy részvényeket! Vagy gótikus tárgyakat! Vagy szeretőket! Gyorsan, mielőtt kiderül...
A könyv nagyon tetszett. Határozottan ajánlom!
Van egyébként egy folytatása is, Judit... és az utóhang címmel, amiben a harmadik fél nézőpontját is megismerhetjük.
Azt még nem olvastam, de tervezem. Majd ha Magyarországon járunk, megvesszük...
