Amikor tavaly júliusban Lea Amerikában 1. és 2. címmel írtam posztokat, még azt terveztem, hogy ezeket majd jópár további szám követi.

Végül nem így lett. Nem mintha nem történt volna rengeteg érdekes dolog vele (találkozás a furcsa amerikai oktatási rendszerrel; mindenféle izgalmas iskolai programok; k-pop koncertek; kirándulások a környéken: Red Rocks, Death Valley, Hollywood stb.; kórus; futóedzések; iskolabál) – de valahogy furának éreztem volna, hogy ezekről én számoljak be így másodkézből.

Lea saját blogjának a linkje amúgy is itt volt egy oldaldobozban, aki akarta, megnézhette (a svéd szöveg persze nem könnyítette meg az olvasást, de jó sok szép és érdekes képet is lehett ott látni).

Viszont most végetért ez a sajátos időszak.

Tegnap elhoztuk Leát a repülőtérről, és talán minden újra olyan lesz, mint régen.

Ugyanis, az az érdekes, hogy nem: Annak ellenére, hogy majdnem egy teljes évet volt távol, egészen más körülmények között élt és rengeteg új élmény érte, mégsem az volt az első gondolatom, hogy mennyire megváltozott a lányom.

Nagyon hálásak vagyunk annak a kedves amerikai házaspárnak (a férfi kórusvezető, a nő fotóművész), akik befogadták. Nagyon értelmes, segítőkész, felelősségteljes emberek voltak – és természetesen igen jó fej dolog tőlük, hogy csak így (mellesleg minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül) magukhoz vették Leát.

Reméljük, lesz rá alkalmunk, hogy cserébe vendégül láthassuk őket Stockholmban (sőt, ha van bennük egy kis vállalkozószellem, egy magyarországi túrát is szervezünk nekik).

Azt hiszem, jól sikerült ez az év, Lea pedig a magyar és a svéd után egy harmadik kultúrát is megismerhetett testközelből.

Remélem, majd Anna is követi a példáját, és majd idővel ő is belevág egy hasonló kalandba.