Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva bút, bánatot ;
És mondja mindenik a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.
Hallgatva némán ennyi bút, keservet,
A magamét én el nem mondhatom.
Keresem a magányt, a véghetetlent,
Csak ottan önthetem ki bánatom’.
Hol legsürűbb az erdő, legsötétebb,
S a szél elelszik a falevelen,
Mintha megállna perczre idő, élet, –
Leborulok sóhajtva : «istenem,
Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, a mi véges,
Teljes talán a mi határtalan ?
Te a ki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad ;
Mig lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egy magad ?»
És láthatatlan elborul az égbolt,
Valami árny vonul el odafönt ;
A mozdulatlan levegő meredt, holt,
Mintha befagyna, dermesztő a csönd.
És mintha megszólamlanék az isten,
És hallnék fohászt, mélyet, nagyot :
«Hozzám hasonló e világon nincsen ;
Mindig magamban, egyedül vagyok !»
