Gyakorlatilag tévedésből történt így, mert máskülönben „elvből” mindig csak egy részt nézek meg naponta, de most a DVD lejátszó valahogy magától átugrott az egyik részről a következőre. Persze amikor már két órája néztem a filmet, akkor sejtettem, hogy ilyesmiről van szó, de annyira azért nem zavart a dolog, hogy leálljak.

 

Van még ugyan egy utolsó utáni rész, egy film („The plan” címmel), de az nem a történet fonalát viszi előrébb, hanem korábbi történéseket mesél újra, más (=cylon) szemszögből.

 

Szóval most már mindent tudok és értek, amit csak lehet.

Pár dolog meg a jelek szerint örökre homályban fog maradni.

Az első sorozat után egy ismerősöm célzott rá, hogy a végén majd jön egy fordulat, ami mindent más megvilágításba helyez.

Ekkor volt egy bizonyos elképzelésem, hogy mi lenne ez a bizonyos „fordulat”, amit a magam részéről nem váratlannak, hanem egyenesen teljesen kézenfekvőnek tartottam. Később aztán úgy kanyargott a történet, hogy egy ponton túl ez mégsem tűnt igazán reálisnak, de most végül megláthattam, hogy de igen, pont úgy van a dolog, ahogy először, az első szezon után, hittem. (Bocsánat a kriptikus megfogalmazásért, de aki látta a BSG-t, az úgyis tudja, mire gondolok; aki meg nem, annak nem akarok semmit sem elárulni előre.)

 

Összességében nagyon tetszett a sorozat.

A négy szezon közül a harmadik volt a kedvencem, ahol a külső akciók helyett inkább az emberi kapcsolatokon, a pszichológiai folyamatokon, az etikai kérdéseken volt a nagyobb hangsúly.

Ami kisebb negatívuma a sorozatnak, hogy pár dolog, ami eleinte fontosnak tűnik, végül mégiscsak viszonylag kis jelentőséget kap. Más dolgok meg annyira misztikusak, hogy nem kapnak racionális feloldást még a legvégén sem (bár valószínűleg az „Isten intézte így” elegendő magyarázatnak számít ebben az univerzumban).

 

A negyedik szezont nézve egyébként az Aniara járt az eszemben.

Az Aniara azért különleges mű a sci-fi világában, mert egyrészt a szerzője, Harry Martinson, irodalmi Nobel-díjas, másrészt pedig – meglehetősen szokatlan módon ­– verses formában írt eposzról van szó (talán pont emiatt sajnos nincs teljes magyar fordítása, de részletek megjentek belőle magyarul).

Na, ez az Aniara arról szól, hogy a Földet (amit itt „Doris”-nak hívnak) el kell hagyni valami sugárfertőzés miatt. Az emberek hatalmas tömegszállító űrhajókkal költöznek a Marsra. Az egyik ilyen űrhajó, az Aniara aszterodiazáporba kerül, megsérül, végleg irányíthatatlanná válik, és letérve az eredeti a pályájáról elhagyja a Naprendszert.

A fedélzedtén él ez a többezer ember; étel, ital, levegő van, viszont semmi esélyük, hogy valaha is visszatérjenek a többi ember közé.

Az eposz azt mutatja be, hogy próbálnak az utasok értelmet adni a helyezetnek, hogyan keresnek valamiféle vigaszt vagy legalább enyhülést a táncban, a szexben, a vallásban, a költészetben, az emlékezésben, a diktatúrában, a lázadásban és egyebekben – hogy aztán ezek mindegyike így vagy úgy kudarcba fulladjon...

 

Visszatérve az eredeti témára: Az a tény, hogy pont a szültésnapomon néztem meg az utolsó részt, azért érdekes, sőt szinte sorsszerű (...hogy a sorozat szellemiségénél maradjunk...), mert a lányaimtól (többek közt) a Battlestar Galactica „original series”-t (azaz az 1978-ban készült eredeti sorozatot) kaptam szülinapi ajándékba.

Úgyhogy a következő kb. egy hónapban sem kell a betevő mindennapi BSG részem nélkül élnem.

 

:-)