Amikor odahaza jártunk, vettünk pár könyvet, a sci-fi témán kívül ezúttal pár (népszerű-) lélektani könyv is bekerült a merítésbe. Popper Péter könyvein kívül megvettük „Pál Feri atya” könyvét is.
Nemrég hallottam róla először, de amikor gyanútlanul feltettem a Facebookra egy előadásrészletét, rögtön meglepően heves reakciókat kaptam.
Azt kell tudni róla, hogy egy kalandos hátterű papról van szó, aki egyebek mellett a pszichoterápiában (pszichodrámában) is járatos, a Semmelweis Egyetemen (volt SOTE) is tanít.
Igazán híressé viszont az évek óta taró (igen sikeres) előadássorozata tette, ami sokak érdeklődését és rajongását, mások ellenszenvét és irigységét váltotta ki.
Korábban különösebben nem ismertem (egy-két Youtube klipptől eltekintve), de most megvettem és elolvastam ezt a fentnevezett könyvét.
Azt kell mondanom, hogy a könyvben vannak szép számmal jó gondolatok, meglátások, szellemes fordulatok, ezeket szorgosan be is jelölgettem magamnak, mindjárt idézek is néhányat.
Viszont könyvként nem különösebben jó.
Érződik, hogy a szerző inkább a közvetlen élőbeszédhez van szokva, és a könyv is az előadásokból lett (nem túl jól...) összeszerkesztve.
Csapong, hiányzik igazából a koncepció, a rendezőelv. A könyv közepe táján elkezd idézgetni egy másik könyvet (egy Ken Wilber nevű szerzőtől), összesen 24 alkalommal vesz át belőle részleteket, nemegyszer több oldalon keresztül. Olyan benyomásom volt, mintha csak az terjedelmet szerette volna növelni.
Később rátér a tárgykapcsolatelmélet elemzésére, ami jó dolog, csak ez is így lóg egy kicsit a levegőben.
A végén pedig úgy lesz vége a könyvnek, hogy egyszer csak félbeszakad. Semmi összefoglaló vagy zárszó, hanem csak az egyik bekezdés után egyszerűen már nem jön másik.
Na, jó eddig negatív voltam, úgyhogy most jön pár idézet a könyvből, ami ilyen vagy olyan okból megragadott:
Létezik egy közkeletű téveszme is a szoros kapcsolatban élők között, mégpedig, hogy én jobban ismerem magamat, mint te engem, ráadásul téged is jobban látlak, mint te magadat, hiszen én kívülről világosan érzékelem azt, amit te sehogyan sem akarsz belátni.
Milyen sok férfi tudja szeretni a feleségét, amikor a munkahelyén van – a problémák csak akkor kezdődnek, amikor hazaér.
Kultúrkeresztény körökben divat abban lubickolni, hogy valaki mennyit szenved a másikért, és milyen rengeteg áldozatot vállal érte. Ha pedig fölajánljuk neki, hogy holnap nem kellene annyit szenvednie érte, és elmehetne cukrászdába is, az a válasz, hogy azt nem lehet!
Egy Moltmann nevű teológus megírta a játék teológiáját, és azt állítja, hogy az ókorban a vallás sokkal inkább volt játék. Nem komolytalanság, nem infantilizmus, nem naivitás – játék! Hű, de szép! Zseniális! A vallás, mint játék.
...ahhoz, hogy egy meghitt kapcsolat ne csak tartós, hanem színes, élettel teli is legyen, a szenvedély megbecsülésére is szükség van. Ez szokott a keresztény házasságok egyik gyöngéje lenni.
(Az alábbi gondolat pedig mintha akár egyenesen Gaius Baltartól származna:)Moltmann szerint az az ember, aki képes nagyon mélyen átélni, hogy az ő létezése jó, és az Isten igent mond rá, az ebben a vallásgyakorlatban azzal a Teremtővel van kapcsolatban, aki megszabadítja a bűneitől, és megengedi neki, hogy önfeledten létezzen.
Most így utólag visszaolvasva az idézeteket, és alaposabban végiggondolva a dolgot, végül is megértem, hogy miért nem csípik ezt az papot egyes „vonalas” katolikusok...
Összefoglalva tehát: A könyv, mint könyv nem annyira jó – ámde mégis érdemes elolvasni, mert sok elgondolkodtató felvetés van benne.
