Mostanában a Varázshegyet olvasom (be kell valljam, korábban még nem kerítettem sort erre az alapműre).
Érdekes, figyelemreméltó könyv, tulajdonképpen a munkámhoz is kapcsolódik, hiszen elsősorban pszichológiai kérdéseket tárgyal (vagy ez csak szakmai ártalom a részemről, hogy mindenbe ilyesmit látok bele?).
Nem haladok túl gyorsan vele, nem igazán a sodró cselekményszövés és a váratlan, kalandos fordulatok jellemzik a könyvet.
Jucus ráadásul le is spoilerezte nekem előre, hogy mi fog történni a könyvben a későbbiekben (semmi).
Ezzel együtt nagyon érdekes könyv. Van egy részlet, ami különösen megragadott, ezt most be is fogom másolni teljes egészében.
Olyan gondolatok ezek, amik igazából teljesen kézenfekvőek, korábban mégsem jutottak eszembe magamtól. Pár hónapja ez egyik betegem vetette fel (bár kicsit más megfogalmazásban, de gyakorlatilag ugyanezeket), most pedig egy könyvben leírva és nagyon jól összefoglalva olvashatom őket. Lehet persze, hogy a páciensem is Thomas Manntól vette az eszmefuttatását.
Mostanában amúgy is éppen efféle kérdések foglalkoztatnak, úgyhogy örülök neki; már csak emiatt is megérte belefogni a Varázshegybe.
Szóval a kérdéses részlet:
»Egyáltalában furcsa dolog ez az úgynevezett akklimatizálódás idegen helyen, ez a – gyakran – fáradságos beilleszkedés és átszokás, melyet az ember szinte öncélúan vállal és azzal a határozott szándékkal, hogy mihelyt befejeződött (vagy legalábbis nem sokkal utána), ismét feladja és visszatérjen megelőző állapotába. Az ember az effélét megszakításul, közjátékul iktatja be élete összefüggő vonalába, mégpedig „üdülés” céljából, vagyis azért, hogy megújítsa, megeddze, áthangolja szervezetét, amely már-már abban a veszélyben forgott, hogy az élet tagolatlan egyformaságában elpuhuljon, elernyedjen, eltompuljon. Miben áll azonban ez az elernyedés, eltompulás a túlságosan hosszúra nyúló, megszakítás nélküli rendszerességben? Nem annyira testi-szellemi kifáradásban és elhasználódásban, az élet követelményei közt való felőrlődésben (mert hiszen ez ellen az egyszerű pihenés volna a legjobb orvosság!); nem, ez az elernyedés lelki eredetű, az időélménnyel függ össze: a szakadatlan egyformaságban az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük az időélményt; pedig ez olyan szoros rokonságban és kapcsolatban áll életérzéssel, életösztönnel, hogy az első gyengülésével föltétlenül együtt jár a második szomorú elsatnyulása. Az unalomról sok téves felfogás él az emberek között. Általában azt hiszik, hogy az újszerű, érdekes tartalom „elűzi az unalmat”, azaz megrövidíti az időt, egyhangúság, üresség pedig lassítja, gátolja az idő menetét. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Üresség, egyhangúság megnyújthatja ugyan a pillanatot és az órát, „unalmassá” teheti, de a nagy és legnagyobb időtömegeket megrövidíti, sőt semmivé lényegteleníti. És megfordítva: a gazdag, érdekes tartalom megrövidítheti az órát vagy akár a napot, szárnyakat adhat neki, nagy egységekbe átszámítva azonban szélességet, súlyt, szilárdságot ad az idő menetének, s így a tartalmas esztendők sokkal lassabban múlnak, mint ama szegényesek, üresek, könnyűk, melyeket a szél kerget s elrepülnek. Amit unalomnak, hosszadalmasságnak hívunk, ezek szerint inkább az idő beteges megrövidülése, ennek oka pedig az egyhangúság; a szakadatlan egyformaságban a nagy időtartamok is szívdermesztő módon összezsugorodnak: ha egyik nap olyan, mint a másik, akkor valamennyi egy napnak tetszik, s teljes egyformaság esetén a leghosszabb élet is rövidnek érződnék, és észrevétlenül repülne el. A megszokás az időérzék elszenderedése vagy legalábbis elfásulása; nyilván az is megszokáson alapul, hogy fiatal éveinket lassan éljük, későbbi életünk azonban egyre gyorsabban, sietősebben pereg. Tudjuk jól, hogy új megszokások, átszokások beiktatása az egyetlen mód rá, hogy életünket visszatartsuk, időérzékünket felfrissítsük, idő-átélésünket megifjítsuk, megerősítsük, meglassítsuk, s ezzel életkedvünket, életérzésünket általában megújítsuk. Ez a célja minden hely- és levegőváltozásnak, nyaralásnak, ebben rejlik az epizód és a változatosság üdítő mivoltának titka. Az első napok új tartózkodási helyünkön „fiatalosan” telnek, azaz erőteljesen, szélesen hömpölyögnek; ez körülbelül hat-nyolc napig tart. Azután, abban a mértékben, ahogy az ember „akklimatizálódik”, a napok lassú rövidülését észlelhetjük: aki csüng az életen, vagy jobban mondva, aki szeretne belekapaszkodni az életbe, borzadva észleli, hogy a napok megint kezdenek könnyebbedni és elsuhanni; az utolsó hét - tegyük fel, a négyhetes tartózkodás utolsó hete - már kísérteties gyorsasággal repül és illan. Időérzékünk felfrissülése persze tovább hat, s ha a kikapcsolódás után visszatérünk rendszeres életünkbe, ismét érvényesül; az otthoni első napokat a változatosság után megint csak újonnan, szélesen, fiatalos módon éljük meg, de csak az első néhányat: mert a rendszerességbe gyorsabban szokunk ismét vissza, mint amilyen gyorsan a rendszer megszegésébe beleszoktunk; és ha időérzékünket elkoptatta az öregség, vagy sohasem volt erősen kifejlődve (ami az életerő eredendő hiányának jele), akkor nagyon hamar elszunnyad megint, és már huszonnégy óra múltán úgy tetszik, mintha sosem lettünk volna távol, és az utazást egy éjszaka álmodtuk volna csupán.«
