Említettem korábban, hogy ismét Norvégiába készülök dolgozni.
Ezúttal a festői, szecessziós stílusban épült (pontosabban: újjáépített) Ålesundba jöttem. Igaz, a szecesszióból nem sokat fogok magamba szívni, mert a kórház vagy 5 km-re fekszik a tényleges várostól.
Ez most egyébként visszatérés; három évvel ezelőtt (még ennek a blognak az indulása előtt) már dolgoztam ugyanezen az osztályon.
Úgyhogy kicsit ismerős már a járás. A személyzetből is volt egy-két ember, aki felismert, illetve nekem is (látásból) ismerős volt pár arc.

Itt van mindenekelőtt Patrycja, egy lengyel orvosnő, aki pont akkor érkezett ide, amikor múltkor itt jártam, akkor még én segítettem neki az indulásnál.
Ő is régi kedves ismerősként köszöntött, vele osztjuk most el egymás közt a munkát.

Van róla egy vicces történetem három évvel ezelőttről:
Ő Lengyelországban járt egy három hónapos norvég nyelvtanfolyamra, mielőtt kijött volna ide dolgozni. Mint „újonc”, kereste a társaságomat, együtt mozogtunk az osztályon. Beszélgettünk szépen erről-arról, mikor aztán egy idő után megkérdezte tőlem, hogy mikor tanultam meg ilyen jól norvégul.
Mire azt válaszoltam (az igazságnak megfelelően, és Patrycja legnagyobb megdöbbenésére), hogy egyáltalán nem tanultam meg norvégul, és az a nyelv, amin én egész eddig beszéltem hozzá, az nem norvég, hanem svéd.

Szóval ez visszatérés az első norvég munkahelyemre – ami lehet, hogy egyben (egy jó darabig) az utolsó is lesz.
Ugyanis, ha minden a tervek szerint alakul, akkor ősszel belekezdek egy pszichoterápiás képzésbe, akkor pedig egyszerűen nem fog többé beleférni az időmbe az efféle munka-turizmus.

Ennyi.
Most nincs is sok más mesélnivalóm, csak jelezni akartam, hogy megérkeztem.