Mint tudjátok, gyárilag nem voltam egy elkötelezett lájv/larp/szerepjáték rajongó (gyanítom, hogy ez a három dolog nem teljesen szinonímája egymásnak, de akit kérdeztem, nem tudta pontosan elmagyarázni a különbséget).
A novemberi űrutazós játékra csak azért mentem el, mert az általam olyannyira kedvelt Battlestar Galactica univerzumában játszódott.
Ott viszont ráéreztem a dolog ízére, és legalábbis el tudtam képzelni, hogy később majd újra részt vegyek valami hasonló dologban – bár az ilyen műfajban leggyakoribb középkori kardozós-varázslós játékok nem teljesen az én világom.
Mindenesetre feliratkoztam pár ilyen témájú csoportra a Facebookon.
Pár hónapja láttam, hogy készülőben van valami Stockholm Scenario Festival néven.
Méghozzá nem csak úgy általában Stockholmban, hanem konkrétan a mi kis perifériás városrészünkben (Skarpnäck), sőt egész konkrétan a lakásunktól kevesebb mint 200 méterre található kulturházban.
Ezt jelnek vettem, és jelentkeztem is rá iziben. Sőt, ezúttal Jucust is sikerült elcsábítanom a programra.
Három napos rendezvény volt ez is, de itt most sok, rövid, egymástól független jelenet/játék futott párhuzamosan (némelyek 3-4, mások sokkal több résztvevővel).
Nem kellett beöltözni, és nagyon különböztek a jelenetek abban, hogy mit és hogyan játszunk el.
A magam részéről három játékban vettem részt. Érdekes módon ebből kettő arról szólt, hogy az összes szereplő meghal, de valamiképpen ezt békével és megnyugvással fogadják. Hm...
Megnézhetitek egyébként a fesztivál oldalán a jelenetek leírásait, a legtöbb (egyelőre?) elolvasható, sőt le is tölthető.
Először a Tango nights-ban vettem részt. Romantika, féltékenység, tánc, izzás, politika, kémkedés, bűncselekmény, nyomozás.
Legalább öt különböző szerepet kellett játszania mindenkinek (férfiakat, nőket vegyesen). Már azt is nehéz volt követni, hogy éppen milyen személyiség vagyok Raulként, Alice-ként vagy Fernandezként, de még mindezeknek az összes többi szereplőhöz való viszonyait is észben kellett tartani.
Ezzel együtt viszonylag jól sikerült a dolog: amikor a játék után a kémes vonalat diskuráltuk, akkor páran őszinte csodálkozásuknak adtak hangot, ők ugyanis észre sem vették, hogy egy ilyen cselekményszál is van a sztoriban. Szóval sikerült diszkréten intéznünk a dolgot. Másrészt a magam részéről csak a CIA ügynökkel foglalkoztam, a KGB-s nem tűnt fel...
Az igazán igzalmas játék a White death volt.
Szimbolikus, metafizikus, misztikus.
Elmenne egy beavatási szertartásnak is.
És nonverbális játék: semmi beszéd. Kommunikáció csakis cselekvés révén.
A történet nagyon dióhéjban: Egy hegyen, a világtól végleg elzárva él az emberek egy csapata, megannyi gonddal, nehézséggel, ellentéttel.
Ezt úgy játszottuk, hogy „kemény, nehéz, hirtelen és agresszív” mozdulatokat kellett használnunk. Ezeken túl még egyéb egyéni megszorítások is voltak (én például csak úgy mozoghattam, hogy a kezeim és lábaim minél távolabb legyenek egymástól).
Megvolt, hogy ki kitől fél, kinek az ellensége stb.
Időnként megjelentek a játékban az álmok (amiket léggömbök szimbolizáltak), az életszükségletek (egy-egy pohár cukor) és a hit (papírlapok).
A terem túlfelében éltek a fehér lények – angyalok, hódémonok vagy a halottak lelkei.
Ők könnyedén, légiesen mozogtak, egymás közelségét keresve, egymást simogatva, és szánakozva a szenvedő embereken.
(Megjegyzem, volt is mit szánni rajtuk, főleg amikor a játék vége felé egyre kevesebb ember fetrengett a mindefelé szétszóródott cukorban, a kidurrant lufik és széttépett papírok – azaz meghiúsult álmok és megtört hitek maradékai – között kotorászva).
Az emberek a hóviharok alkalmával megláthatták a fehéreket, akik próbálták átcsábítani magukhoz az embereket a boldog, gondtalan túlvilágba.
Az elején mindnyájan emberek voltunk, de a végére mindenki boldog halottá vált.
Majd leoltották a villanyt, s fehérekként a sötétben egymást érintve és simogatva táncoltunk...
Hm... Nem tudom, lehet, hogy ez így leírva nem hangzik olyan vonzóan?
Pedig rendkívüli élmény volt, becsületszóra!
Viszont nem vagyok az ennyire intenzív fizikai aktivitásokhoz szokva, úgyhogy utána komoly hányingerem volt. Örömmel hallottam később, hogy másnak is.
Ma reggel pedig az End of the World-öt játszottam. A történet szerint pár napon belül elpusztul a világ, és a Fiú, az Öregember és a Nő a gyerekkel együtt haladnak a Hegy felé, hogy ott érje őket a vég.
Útközben különféle problémák és kísérések merülnek fel, aminek ellent kell állni – nem is igazán volt világos, miért, a magam részéről értelmesebbnek tartottam volna ottmaradni akár a szexbuliban, akár a békésen whiskeyt iszogató öregurak társaságában, de a forgatókönyv szerint mindenképp tovább kellett mennünk a hegyre.
Ahol aztán szépen megvártuk, hogy megszűnjön a világ, és benne mi is.
Érdekes volt, de ez valahogy mégsem sodort magával ugyanannyira.
Megjegyzem, ezt is ugyanaz a – rendkívül rokonszenves – dán lány (Nina Runa Essendrop) írta, mint a Fehér halált.
Aztán még ma este (most, amikor ezeket a sorokat is írom) lett volna még egy jelenet, amiben játszhattam volna – de mostanra már éppen eléggé kikészültem, úgyhogy inkább leültem szépen a gépemhez.
Ha netán valakinek felkeltettem volna az érdeklődését, akkor jelzem, hogy jövőre Dániában is lesz valami hasonló:
_____________
Frissítés:
Pár élménybeszámoló a fesztiválról.
A nyilatkozók közül kettővel játszottam is együtt valamelyik jelenetben.
