Geocaching – you do interesting things, you meet interesting people. 

Az első teljes értékű napunk elsősorban a rejtvényes ládákról szól.
A mystery (vagy hivatalos nevén: unknown) ládák esetén valamilyen rejtvényt kell megfejtened ahhoz, hogy megkapd a koordinátákat.

Mainzban található az a rejtvénysorozat (Cachen auf dem 50. Breitengrad)  amit korábbi posztomban már említettem. Rejtvényes ládák, amelyek lefedik a nehézségi mátrix összes kombinációját – könnyebb és nehezebb rejtvények, amik könnyebben vagy nehezebben elérhető helyekre mutatnak.
A csapatunk már előre megfejtette az összeset, így csak meg kellett ezeket találnunk.
Ezekről a ládákról szólt az első napunk.

Elsőnek azonban (a csapat később érkező részére várva) egy hagyományos ládát kerestünk meg, ami ebben a kedves kis őrbódéban volt elrejtve.

Utána pedig az első utunk egy 5-ös terepnehézségű helyre vezetett.
Itt egy fán, úgy négy méter magasan megláttunk valamit, ami egy cache-nek tűnt, azonban nem tudtuk elérni (fontos háttérinformáció, hogy mivel mindannyian repülővel érkeztünk, így nem volt nálunk létra).
Némi terepszemle után az a remek ötlet jutott eszembe, hogy ha átmászunk a kerítésen a közeli óvoda udvarára, és onnan kihozunk két asztalt, akkor azokat egymásra állítva már el tudnánk érni a ládát.
Érdekes, hogy a geocaching mennyire hozzásegít ahhoz, hogy áthágjuk a személyes határainkat....

Volt némi tiltakozás, de a csapat többsége végül elfogadta a javaslatomat.
Azért valahogy úgy szerveztem, hogy ne én legyek az, aki bemászik az óvodába...
A módszer azonban nem működött (nem volt elég stabil a konstrukció), így visszacsempésztük az asztalokat.
Közben észrevetettük, hogy emberek mozognak az épületben.
Erre odamentünk hozzájuk, és megkérdeztük, hogy nem tudnának-e kölcsönadni egy létrát, merthogy geocaching.
Azt mondták, hogy OK, adnak, de a cache-t nem fogjuk elérni a létráról.
Mondtuk, hogy de, de, adják csak ide azt a létrát.
Ideadták, felmentünk, és rájöttünk, hogy igazuk volt: amit mi ládának hittünk, az egy madáretető volt – az igazi láda úgy nyolc-tíz méter magasan volt.

Mint később kiderült, ez volt a mainzi sorozat egyetlen ládája, amit nem lehetett egy sima létrával megközelíteni. A nap folyamán kicsit késöbb visszatértünk a helyszínre, és láttuk, hogy hogyan lehet ehhez a ládához eljutni.
Így:

Ahogy aztán továbbmentünk, láttunk egy társaságot, aki éppen egy hirdetőoszlopnak támasztottak egy létrát. Gyorsan kiugrottam az autóból, hogy megkérjem őket, hogy mi is logolhassuk a ládát, ha már ők ugye éppen amúgy is másznak... Erre egy kedves mozdulattal a létrára mutattak – azzal a kódolt üzenettel, hogy hogyne, sőt én magam lehetek az, aki felmegy. Kissé szorongó érzéssel (attól tartottam, úgy járok, mint az Egert ostromló török harcosok), de megtettem.
Később, egy másik hirdetőoszlopnál találkoztunk egy köpcös fickóval, akinek volt létrája, de félt mászni – neki kifejezetten ez volt a stratégiája, hogy kölcsönadja másoknak a létrát, ha azok cserében felmásznak neki, hogy ő is beírhassa a nevét a ládába.

Még később találkoztunk egy kedves német csapattal, akik már több napja/hete csinálták ezt a sorozatot, és csak néhány láda volt nekik hátra. Velük nagyon-nagyon szociálisak voltunk, aranyosan beszélgettünk velük, meg elkísértük őket ahhoz a pár hátralévő ládához, azzal az alig titkolt hátsó szándékkal, hogy utána majd elkérjük a létrájukat.
Be is vált a számításunk, miután készen lettek a sorozattal, tényleg kölcsönadták nekünk a nap hátralévö részére – innentől mi voltunk az élet császárai.

Menet közben értékes információmorzsákat is felcsipegettünk az alkalmi ismerőseinktől.
Többek között megtudtunk a korábban említett fáramászós ládáról, hogy a szervezők nem akarták, hogy a Giga-rendezvény alatt pár nap alatt több ezer ember próbáljon a videón látható módon eljutni a kis műanyagcsőhöz – így  „letették” a ládát, egy logolható ikerládát helyeztek el a közeli szökőkútban, a talajról könnyen elérhető helyen. Így végül mi is – asztallopás és köteles mászás nélkül – könnyedén elérhettük a ládát.
Úgyhogy ez egy igen könnyen megszerzett Terep5 pont lett.

Érdekes volt egyébként a városban mindefelé létrával szaladgáló emberekbe, vagy teljesen jellegtelen helyeken látszólag ok nélkül öszeálló csoportosulásokba botlani.
Ilyenkor aztán mosolyogva odabiccentettünk egymásnak.
Volt köztük olyan is, aki egészen extrém formáját választotta a geocachingelésnek:

A nap vége felé negyvenvalahány rejtvényes láda volt meg.
Én a magam részéről simán megelégedtem volna mondjuk a 47-es számmal is, de a többiek ragaszkodtak hozzá, hogy akkor már legyen meg az 50, mert az egy jó kerek szám (meg van valahol egy olyan láda is, amit csak akkor logolhatsz, ha találtál valaha egy nap alatt 50 rejtvényest).
Szóval így adódott, hogy a nap vége felé, koromsötétben, valami bevándorlós külváros közelében lévő erdőben botorkáltunk a zseblámpánkkal, hogy így próbáljuk megtalálni az egyik fán lógó ládát.
Hm...
De ez is meglett, úgyhogy ez a nap teljes sikerrel zárult, és találtunk egy nap alatt 50 rejtényes ládát az 50. szélességi fok mentén.