Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy csiga.

Ez a csiga egy kis tisztáson lakott, a patak partján, az erdő mellett. Ez remek hely volt, bőségesen volt zöldellő fű és falevél, a hajnali harmatnak köszönhetően sohasem kellett szomjazni, és mindig voltak árnyas helyek, ahová be lehetett húzódni a tűző napsütés elől.
A mi csigánk igen figyelmes, nyitott és érdeklődő volt, gyakran meghallgatta a társait, tanácsokkal vagy egyszerűen csak a jelenétével segítve, bíztatva őket, így aztán a többiek szívesen keresték a társaságát.
Úgyhogy nyugodtan kijelenthetjük, hogy a hősünknek jó élete volt, sőt gyakorlatilag mindent megkapott, ami a csigalét keretei között lehetséges.

Ő azonban gondolkodó és álmodozó alkat lévén még többre vágyott.
Gyakran megfigyelte a réten a bogarakat és a madarakat. Ezek sokkal gyorsabban mozogtak nála, de a sebesség nem vonzotta különösebben – úgy tekintett rá, hogy ez csupán egy mennyiségi különbség, aminek nincs olyan nagy jelentősége. A repülés gondolata viszont lenyűgözte. Jó fantáziájának köszönhetően el tudta képzelni, milyen lehet fölszállni a rét fölé. Hogy milyen lehet a tekintetével nem csupán egyetlen levelet átlátni, hanem egyszerre, egységben érzékelni egy fát. Nem is csak egy fát, de egyszerre többet is. Átfogni a tekintetével az egész rétet – és meglátni talán még azt is, hogy mi lehet a patak túlsó, örökké elérhetetlen partján.
Szép és inspiráló gondolatok, de igazából csak egyre inkább megkeserítették a csiga életét, amint újra meg újra szembesülnie kellett azzal, hogy ő maga képtelen repülni.
Pedig több kísérletet is tett, de ezek mindig kudarccal végződtek. Kimászott néha egy-egy faág végére, hogy onnan rugaszkodjon el – eleve nehéz volt annyira előre löknie magát, hogy a ragacsos talpa el tudjon szabadulni, de amikor végül sikerült, csak az lett az eredménye, hogy átbillent, és leesett a földre. Egyszer a háza is megsérült egy ilyen alkalom után, és a horpadás sosem gyógyult be teljesen.

Egyszer aztán – mivel a csiga analítikus alkat volt – megfigyelte a hernyó csodálatos átalakulását. Ez az állat, aki sok szempontból hasonló volt őhozzá (szintén lassan kúszott-mászott, leveleket rágcsálva) egy napon, egy félreeső, árnyas helyen mozdulatlanná válva burkot húzott maga köré. Néhány nappal később viszont egy nagyon szép lepke formájában kelt ki a gubóból, hatalmas szárnyakkal; és az addigi kis hernyó most könnyedén felszállt a levegőbe.

A csigában új remény született, és most már tudta, mit kell tennie.
Ő is elvonult egy árnyas helyre, egy kis gödörbe egy tölgyfa tövében. Behúzódott a házába, a bejáratot egy (viszonylag) kemény fallá merevedő hártyával zárta el, és várta az átalakulást és a szárnyakat. Számolt azzal, hogy sok türelemre lesz szüksége.

A többi csiga észrevette az eltűnését.
Néhányan felkeresték a rejtekhelyén, és megpróbálták rábeszélni, hogy bújjon elő. Meséltek neki a rét szépségeiről, az érdekes és ízletes növényekről, amik felbukkantak a réten az utóbbi időkben. Közös felfedezőútra hívták, vagy éppen csak beszélgteni próbáltak vele. Volt, aki megpróbálta neki elmagyarázni, hogy csigaemlékezet óta soha, senki sem alakult még lepkévé.
Csakhogy a csigaházon és a bezárt ajtón keresztül nem jutott át sem hang, sem érintés – a helyzet az, hogy a csigánk észre sem vette, amikor a társai közeledni próbáltak hozzá.
Azok pedig, pár sikertelen kísérletet követően feladták a dolgot, és többé már nem is probálkoztak.

A csigánk pedig ma is ott hever a gödörben, a tölgyfa tövében – ha meg nem halt.