Mondd: „Hiszünk Allahban és abban, ami kinyilatkoztatás gyanánt leküldetett hozzánk és Ábrahámhoz, Iszmáelhez, Izsákhoz, Jákobhoz és Izrael törzseihez és hiszünk abban, amit Mózes, Jézus és a próféták kaptak, az Uruktól. Nem teszünk különbséget egyikük javára sem közülük. Mi Allahnak vetjük alá magunkat.”
(Korán 3:84)
Érdekelnek a vallások úgy általában (sokféle istentiszteleten jártam már, csak úgy az „érdekesség kedvéért” is), ezért szinte érthetetlen, hogy eddig még nem voltam semmiféle iszlám szertartáson. Annál is inkább be kellett pótolni ezt a hiányosságot, mert az iszlám Svédország második legnagyobb vallása (vagy ahogy a kísérőm kissé rosszmájúan, de találóan fogalmazott, tulajdonképpen a legnagyobb – nyilván arra célozván ezzel, hogy a svéd evangélikus egyház mostanra annyira elvilágiasodott, hogy már aligha tekinthető „vallásnak”).
Ráadásul két évig a mecset közelében laktunk, és mostanában is gyakran járunk arra, ugyanis mind a katolikus székesegyház, mind a klinikánk adminisztratív központja ott van két saroknyira a stockholmi főmecsettől.
Az igazi persze egy pénteki alkalom lett volna, de mivel az dél körül van, így arra csak akkor tudtam volna elmenni, ha szabadságot veszek ki, annyit meg azért nem ér a dolog.
Szóval egy szombati összejövetelre mentünk el (közvetlenül Ramadan előtt), így nem voltak olyan sokan, egyetlen sorban elfért az egész társaság.
Gondolkodtam egyébként rajta, de végül nem álltam be hozzájuk a sorba, velük hajlongani és le-leborulni. Nem mintha valami elvi kifogásaim lettek volna a dologgal szemben – tulajdonképpen ugyanazt az egy Istent imádjuk, úgyannyira, hogy az arab Allah (الله) szó (ami igazából nem is név, hanem egyszerűen azt jelenti, hogy „az Isten”) megfelel a héber Elohim (אלוהים) szónak (érdekesség egyébként, hogy ez utóbbi egy többesszámú alak), és Jézus maga is ennek a névnek az arámi változatát kiáltja a kereszten (Éli illetve Éloi formában). Szóval nem teológiai problémáim voltak, inkább csak azt gondoltam, hogy rendkívül hülyén venné ki magát, ahogy én ott kívülállóként szerencsétlenkedve próbálom utánozni az igazi muszlimokat. A kísérőm pedig megnyugtatott, hogy nyugodtan tehetek belátásom szerint.
Egy szoros, zárt vonalba felsorakoztak a hívők a csíkos szőnyegen, és párszor elmondták az „Allahu akbar” témát variálgató imájukat. Ez kábé tíz percig tartott, aztán vége volt. Kicsit csalódott voltam, mert valami többre, hosszabbra számítottam – talán ha tényleg pénteken mentem volna... Bár állítólag akkor sincs minőségileg több és más, legfeljebb kicsit hosszabb az ima, meg van némi tanítás is.
Tetszett annak a hangulata, ahogy felsorakoztak imádkozni – összetartozást, egyenlőséget fejezett ki a számomra, ahogy ott állnak egymás mellett.
Kaptam egy Ramadánról szóló kis elmélkedést – a megfelelő kulcsszavak kicserélésével egy az egyben lehetne egy katolikus templomban Nagyböjt előtt osztogatott szöveg is – arról szólt, hogy ne csak a testi böjtre figyeljünk, hanem a lélek megtérése, a bűnök elhagyása és az irgalmasság gyakorlása is kell ahhoz, hogy megszabadulhassunk a bűneinktől.
A kísérőmtől kaptam még ajándékba egy könyvet, az iszlám alapjairól szóló könyvet. Jó, érdekes, tanulságos.
Viszont pár dolgon megütköztem benne: Néhány kényes kérdésnél (az iszlám korai harcos terjesztése vagy a többnejűség), ahelyett hogy ügyesen disztanszírozná magát a témáktól, elkezdi védeni ezeket a dolgokat, nagyon gagyi érvekkel (a fegyveres terjeszkedésre szükség volt, hogy elterjedhessen az igazság; a többnejűség a „férfi szükségletei” miatt lehet szükséges, meg lehet olyan, hogy egy nő nem tud gyereket szülni vagy „kedvére tenni a férjének”, és akkor már jobb a többnejűség, mint az örökbefogadás vagy a hűtlenség).
Ez egy kicsit elborzasztott.
De hogy ne legyek igazságtalan, el kell mondanom, hogy például a katolikus hitvitázók, akik elmagyarázzák, hogy miért pont úgy van minden, ahogy az Egyház tanítja és nem másként, szóval ezek is majdnem ugyanennyire tudnak taszítani.
Ahogy erről korábban (más dolgok kapcsán) írtam, nem szeretem azt, ha valaki túlságosan biztos a dolgában.
Meg mostanában a vallásoknak (a sajátomnak is) amúgy is inkább a közösségteremtő, csoportdinamikai, szociális oldala érdekel igazán.
