Mint talán ki is találhattátok, az utóbbi hetekben nem igazán voltam gépközelben, ezért csak egy-két időzített poszt jelent meg, egyebekben viszont nem tudtam aktívan gondozni a blogomat.
A távollét oka pedig az volt, hogy szokás szerint Magyarországon nyaraltunk, jobbára a „nagyszülőknél” (ugyebár jellemző módon a gyerekekhez idomítja az ember a szóhasználatot, miután szülővé vált, így veszi aztán át a „szerelmem” meg a „párom” helyét az „anya”, „apa” megszólítás is, ennek minden pszichológiai következményével együtt...). A visszajövetel után meg még egy kis időbe tellett a visszarázódás a hétköznapokba.
Bő két hétig voltunk Magyarországon. Egy hét Esztergom, egy hét Győr.
Ezúttal nem akarok az otthoni közállapotokról elmélkedni, inkább csak egy-két érdekes élményt, apróságot villantanék föl, minden különösebb összefüggés nélkül.
Először is maga a repülőút. Fapadoson ugye nincs szabott hely, hanem az ember oda ül, ahova sikerül – nem voltunk elég fürgék, így nem tudtunk egymás mellé helyezkedni, én egy (első látásra) nem különösebben rokonszenves férfi mellé kerültem.
Nagydarab fickó volt, szemlátomást tanulatlan, egyszerű ember.
Az úton végig beszélgetett a folyósó másik oldalán ülő alkalmi ismerősével. A beszélgetés alapján kirajzolódó kép alapján aztán egyre inkább együtt tudtam érezni a szomszédommal.
Mint kiderült, valami építkezéses munkákat végeznek Svédországban, feketén. A beszélgetésükben szinte istencsászárként szerepelt egy ismerősük, aki „még svédül is tud” – a repülőn beszélgető páros szemében pedig az álmok netovábbja volt, hogy majd egyszer, esetleg, valamikor, talán jövőre még hivatalosan bejelentett munkát is kapnak.
Elmesélte az egyik, hogy egyszer mennyire átverték őt azzal, hogy nem fizettek ki neki 40.000 koronát, ami járt volna a munkájáért (ez azért svéd viszonyok között is komoly összeg).
Amikor még arról is beszéltek teljes egyetértésben, hogy amikor Magyarországon járnak, akkor minden ismerősük tőlük kér pénzt, mert valami gazdag burzsujoknak képzelik őket, „hiszen Svédországban dolgozol” – akkor már teljes volt a szimpátiám az irányukban.
Utána a mellettem ülő úr megkéredezte, hogy mit olvasok.
Történetesen az a Pál Feri könyv volt nálam, amiről korábban már írtam (újra akartam olvasni az út alatt, bár végül aztán nem tettem így). Röviden összefoglaltam a mű üzenetét, de nem váltott ki különösebb érdeklődést a fickóból.
Mindezekkel együtt az előítéletes viszolygástól a rokonszenvig feljődött a hozzáállásom ez alatt a két óra alatt.
A tanulság legyen mondjuk az, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan.
