Vajon az olvasóim közül ki hallott erről a kislányról és a róla szóló könyv(ek)ről?
Először a svéd orvosi hetilapban olvastam Pollyannáról, a „Pollyanna bias” vagyis (nagyjából) Pollyanna torzítás fogalma kapcsán. Ez arról szól, hogy hajlamosak vagyunk tudat alatt a kedvező információkat előnyben részesíteni, a negatív töltetűek fölött könnyebben átsiklunk.
Ez hátrányos lehet többek között, ha egy komplex döntést kell hozni (mondjuk egy beteg állapotát értékelni), mert így fontos adatok veszhetnek el az értékelésünk során, illetve irreálisan kedvezőnek ítélhetünk meg egy helyzetet.
Kicsit később az egyik pszichoterápiás tankönyvben találkoztam Pollyanna nevével, ott az egyik pszichés háritási mechanizmus illusztrációjaként említik a szegény kislányt.
Ezek után már kíváncsi lettem erre a csajra.
Mivel kereken száz éves könyvről van szó (1913-ban jelent meg) így az angol eredetit gond nélkül le lehetett tölteni a netről. Jó, tudom, mindent le lehet tölteni, de ezt legálisan is le lehet, mert már rég kifutott a szerzői jog.
Mellesleg a maga idejében nagyon nagy siker volt ez a mű. Olyannyira, hogy maga a szerző írt hozzá egy folytatást, de aztán más szerzők még tizenegy* további „örömkönyvet” írtak hozzá.
Szóval az a sztori, hogy van ez a Pollyanna nevű kislány, akinek a szülei meghaltak, és most egy jómódú, de undok nagynéni fogadja magához.
A kislány pedig azzal foglalatoskodik, hogy „öröm-játékot” játszik, ami arról szól, hogy bármi is történik, abban találni kell valamit, aminek örülni lehet.
A dolognak kétségkívül van a számára pszichológiai haszna, mert (eleinte) nem sokminden jó van szegények az életében.
Viszont ezzel a hozzáállással kicsit elviselhetőbbé, sőt élvezhetőbbé válik az élet, ráadásul a belőle folyamatosan áradó derű lassan a környezetében elő emberekre is hatással van, és mások is egyre vidámabbak lesznek.
Van azért pár dolog, ami kicsit furcsa a számomra.
A lány kicsit autistának tűnik, legalábbis nem nagyon veszi le, hogy más embereknek mik az indítékai, milyen reakciókra lehet tőlük számítani, így néha elég inadekvát húzásai vannak. Ennek persze lehet egy pozitív olvasata is, miszerint a lány nem aszerint viselkedik az emberekkel, hogy konkrétan milyen a másik ember, hanem aszerint, hogy annak milyennek kellene lennie. És ez néha be is jön neki.
Mint ahogy gyakran az is bejön, amikor igyekszik rávezetni a környezetében élőket, hogy ők is találják meg, minek örülhetnek az adott helyzetben. Bár nem tudom, hogy a való életben egy bénán ágyban fekvő embernek valóban olyan nagy vigaszt** jelent-e arra gondolni, hogy mások viszont szabadon járkálhatnak az utcán...
Hozzá kell azért tenni, hogy Pollyanna ezen az üres bölcsességen kívül sok kedves dolgot is mond és tesz a béna nővel, amik viszont (az „örülj annak, hogy...” gondolattól eltérően) tényleg feldobhatták a beteg nő sötét, nyomasztó hétköznapjait.
Érdekes még mai szemmel, hogy amikor egy magányos, zárkózott, kifejezetten furcsa idősebb férfi kapacitálja Pollyannát, hogy költözzön oda hozzá, akkor semmiféle vészcsengő sem szólal meg sem az íróban, sem a szereplőkben. Arra már biztos csak az én piszkos agyam figyelt fel, hogy pont ez a szereplő az, akivel kapcsolatban a könyv többször is a „sat erect” és a „ejaculate” szavakat használja (persze az utóbbit felkiált értelemben).
Egyébként a „queer” szó is gyakran előkerül a könyvben. Érdekes, a „gay” nem, pedig ha már olyan vidám mindenki, akkor ez is egy kézenfekvő szinoníma lett volna.
Szóval változik a nyelv és változnak az idők.
Na, de miután felsoroltam az ellenérzéseimet, legyek már én is egy kicsit pozitív, főleg ha egyszer Pollyannáról van szó.
Mégiscsak egy kedves, aranyos könyv.
Éppen karácsonyra sikerült kiolvasnom, Jucus pedig – miután meséltem neki a könyvről – megtalálta a neten a filmes feldolgozást, magyar szinkronnal.
Ennek örömére meg is néztük a filmet családosan, és azt kell mondjam, hogy tényleg szép, megható, karácsonyhoz tökéletesen illő élmény volt.
És tetszett. Komolyan.
Úgyhogy jó szívvel ajálnom nektek is.
Találjátok meg ti is az öröm forrását az életetekben!
-------------------
* Igen, így kell írni.
Tök logikátlan, nem? Mert ugye: kéz-kézen, víz-vízen, akkor miért nem tíz-tízen...?
**Ez is miért nem hosszú í-vel van, amikor a szótő a víg? Legszívesebben eltörölném az i-í megkülönböztetést a magyar helyesírásban, unom, hogy az ilyen szavakat blogírás közben mindig meg kell néznem a szótárban, mert sem a kiejtés, sem a logika nem segít.