Már első nap felfigyeltünk a stardon arra, hogy valami fürge kis állatkák futnak be közeledtünkre a a homokba fúrt (kb. fél centi átmérőjű) lyukacskákba.
Alaposabb megfigyelés után (ha mozdulatlanok maradtunk, hamarosan újra előbújtak) azt láttuk, hogy ezek ici-pici rákocskák (talán fél centiméteresek, ha lehetnek), akik kis homokgolyócskákat gyúrogatva, görgetve mélyítették a gödröt, majd később a felszíni homokból is gyúrták ezeket a golyókat.
A homokot a szájukba veszik, lenyalogatják (talán mikroorganizmusokat, meg mindeféle szerves hulladékot találnak a homokszemek felszínén), majd a „tiszta”, azaz számukra már érdektelen homokból készül a golyó. Módszeresen haladnak, a lyukakból kiinduló sugárirányú útvonalak mentén takarítanak, de nem mennek messzire a lyuktól, hogy veszély esetén hamar visszabújhassanak.
Jellemző a hely és az idő, amikor tevékenykednek: Az árapálynak kitett fövenyen, a dagály elvonultával (amikor már nem öntik el a hullámok a homokot) szorgoskodnak. Lehetőleg a napsütéses órákat választják, de amikor éjjelre esett az apály, akkor éjszaka dolgoztak – érdekes módon akkor inkább nagyobb golyókat gyúrtak, amiket egy kupacba gyűjtöttek össze, míg napsütésnél nagyobb területet járt be egy-egy rák, ilyenkor a golyósorok betakarták jószerivel az egész fövenyt.
Ha ilyenkor, napos időben egymásba nyúlt a szomszédok homokbányája, összetűzésre is sor kerülhetett – a pici, körülbelül egy milliméteres ollócskáikkal fenyegették egymást.
Nagyon aranyosnak tartottuk ezeket a szorgos kis állatkákat, és aggódtunk is, nehogy a strandolók eltapossák őket – de úgy tűnt, ez szerencsére nem nagyon fordul elő, a rákocskák éberségének köszönhetően.