Nagyon jól sikerült a szombati orvos-bál.

Mivel titkos társaságról van szó, így igen óvatos leszek azzal, hogy mit írok le — noha ez most végül is valamelyest nyitott alkalom volt (ötévente egyszer a házastársak is eljöhetnek). Másrészt, amíg például a szabadkőművesekről gyakorlatilag mindent meg lehet tudni az Interneten (legfeljebb az jelenthet gondot, hogy nehéz kiválogatni a megbízható információt a sok hülyeség közül), addig a Botisról még svédül is csak a legalapvetőbb adatok találhatóak a neten, meg egy rövid történeti ismertető olvasható a Karolinska Intézet honlapján.

Szóval a titkok maradjanak titokban. :-)

A háttérről annyit, hogy Svédországban elég népszerűek a különféle titkos társaságok, rendek, testvériségek.

A Botis is efféle — a Karolinska Intézet hallgatói körében indult, immár 55 éve.

Férfiakat és nőket is felvesznek, követelmény viszont, hogy az ember „stockholmi orvos” legyen, „a szó tágan vett értelmében”.

A hagyományos titkostestvériséges kellékekkel működik a dolog, de mivel vidám, jó hangulatú társaságról van szó, ezek a szertartások néha más rendek (például a szabadkőművesek) ritusainak inkább a paródiái, semmint koppintásai.

A tagok között azonban akadnak szép számmal, akik valamilyen „komoly” páholynak is a tagjai — állítólag idén pont azért kellett ennyire korán rendezni a bált (máskor márciusban szokott lenni), mert ütközött volna valami Par Bricole-rendezvénnyel.

Az utóbbi szervezettel való kapcsolatot jelzi egyébként, hogy a tagok az este során sokat (és gyönyörű szépen!) énekeltek. Na, itt lógok én ki a sorból.

Volt is belőle kínos helyzet, ugyanis a szertartás egy pontján, amikor hármunknak egy bizonyos dolgot kellett volna válaszolnunk a Nagymesternek (itt nem nem így hívják, de ez most mindegy), akkor az egyikük odasúgta nekem, hogy ő azt találta ki, hogy mi ezt énekben tegyük meg, és már súgta is a viszonylag összetett dallamot. Csak annyit tudtam mondani, hogy bocs, én erre nem vagyok képes.

Erre egyébként annak kapcsán került sor, hogy előreléptem, és immár sárga vállszalagot viselhetek az összejöveteleken - ennek további jelentését most nem akarom itt kifejteni, én mindenestetre nagy megtiszteltetésnek tartom. :-)

Külön bonusz a történetben, hogy az összejövetel a Művészklub (szintén zárt szervezet, csak férfiaknak) székházában volt, ami normál körülmények között a köznép elől zárva van.

Így viszont most kivételes lehetőségem adódott arra, hogy az alkalom végén beleülhessek Carl Larsson székébe.