Ma éjjel három olyan álmom is volt, ami így vagy úgy a munkámmal függ össze.
1. Azt álmodtam, hogy az Anafranil és az Antabus kombinációja szívizomgyulladást okozhat. Ezért át kell néznem, hogy egy bizonyos betegem, aki meghalt, milyen gyógyszereket kapott.
Ez az álom még valamelyest kötődik is egy tényleges esetemhez (részletekbe nem megyek bele), de most reggel a biztonság kedvéért megnéztem, és nem, a fent nevezett gyógyszerek nem okoznak szívizomgyulladást, még kombinációban sem. A pszichiátriai gyógyszerek közül a Leponex igen, de azt nem szoktam használni.
2. Egy kollégám depressziós. Megpróbálom felvidítani, elhívom magamhoz, hogy van odahaza pár doboz söröm, igyuk meg együtt. Az invitálást elfogadja, de azt mondja, nem iszik sört. Megyünk az utcán, a járda jeges. Javaslom neki, hogy csúszkáljon, először nem akar, de aztán belejön, élvezi, mosolyog. Én viszont, ahogy megpróbálom, rögtön elesem, ugyanis valami ragadós lábnyomok akadályoznak.
Megérkezünk a házunkhoz (afféle pesti bérház), beinivitálom a kissé romos ajtón. A fickó kérdezi, hogy tényleg itt lakom-e, vagy csak poénból megyünk be egy random ajtón.
Beérve hívjuk a liftet (a legfelső, az ötödik emeletre kellene felmenni), de a lift csak lassan mozog: mint kiderül, valami mentőbrigád húzza fel óvatosan a liftszekrényt, ugyanis annak a tetején ott van valaki, aki belezuhant az aknába. Rengeteg ember nézi a korlát mellől (a liftaknát csak rács védi, be lehet látni). Valószínűsíthető, hogy az illető öngyilkos akart lenni, és meg is halt.
Nos, tényleg van itthon sör, ami sajnos nem fogy. Tényleg laktam Pesten egy efféle ház legfelső emeletén. Az aktualitása a dolognak pedig az lehet, hogy egy kedves ismerősünk lelkileg nagyon rosszul van, annyira, hogy – állítólag – öngyilkosságot kísérelt meg; Jucussal tegnap arról beszéltünk telefonon, hogy tudnánk neki segíteni.
3. Buszon utazom egy régi ismerőssel (egy lányról van szó, aki valaha tetszett nekem). Felszáll a klinikánk frissen nyugdíjba vonult igazgatója, csavarok, kerekek, efféle van nála. Kiderül, hogy ez egy skateboard, csak még össze kell rakni – most, hogy nyugdíjba vonult, gördeszkázással akar foglalkozni. Beszélget velünk, a buszban utazókkal erről, meg mindenféle másról is (a táskájáról, öltönyökről stb.). A végén mindenki szívhez szólóan búcsúztatja, ölelgeti. A velem utazó lány is (akinek egyébként semmi köze a klinikánkhoz, az álomban sem) – a főnököm elgondolkodik ezen, és azt mondja: „Mi még nem találkoztunk.” A lány ezen végképp meghatódik, hogy egy ekkora klinika igazgatója emlékszik arra, hogy kivel találkozott és kivel nem, és azzal válnak el egymástól, hogy „De majd fogunk.”Nem tudom, gördeszkázik-e, mindenestre vitorlázik, tőlünk pedig egy komoly biciklit kapott búcsúajándékba. Tényleg nagyon figyelmes volt a dolgozókhoz – én legalábbis így éreztem, bár vannak nővérek, akik azt mondják, hogy a fokozott figyelem inkább csak az orvosokra terjedt ki.
