Jó régen írtam. Már szinte lelkifurdalásom van emiatt.
Az ok röviden: Sem időm, sem energiám nem volt írni, amiről pedig legszívesebben írnék, arról pont nem lehet.
Kicsit részletesebben:
A korábbi posztban már említett kollégák elkezdtek dolgozni a rendelőmben. Többé-kevésbé úgy alakultak a dolgok, mint amire számítottam, bár a vitorlázó-rekorder orvos körül jobban, a fiatal kolléganő körül pedig kevésbé pezsegnek a szexuális energiák, mint amit optimálisnak tartanék, de ez végül is nem nagy gond.
A vitorlás doki hatalmas energiával és ambícióval vetette magát a munkába: Hosszan, részletesen beszélget a betegekkel, mindenféle hasznos tanácsokat ad nekik, brossúrákat osztogat (AA csoportokról és hasonlókról), hosszú kórrajzokat (szinte novellákat) ír, kéthetente visszarendeli magához a betegeket stb.
Legalábbis így indult a dolog. Ezzel nem is lenne baj, sőt, mindez nagyon dícséretes (mondjuk a hosszú kórrajz az lehet hátrány, ha aztán másnak később nehéz megtalálni a lényeget a sok szövegben), még szinte irigylem is őt ezért – csak hát adott, hogy hány beteget lát el a rendelőnk, abból hány (lesz) az övé, ezzel a magas ambícióval pedig nemhogy heti 40 óra nem elég a munka ellátására, de még a heti 168 sem lenne az. Eleinte benn is maradt minden nap este hétig, nyolcig (anélkül hogy túlórapénzt kért volna érte – újabb pirospont), de aztán ő is észrevette, hogy ezt így nem bírja, és nekem is el kellett vele finoman beszélgetni, hogy ebből a – tényleg tiszteletreméltó – ambícióból érdemes lenne visszavenni egy kicsit. Ezt meg is tette, viszont azóta mintha már nem csillogna a szeme olyan lelkesen, mint az elején...
A fiatal kolléganő két hónapos nyelvtanulást követően jött ki Stockholmba és rögtön ide a rendelőbe. Természetesen nem vártam el, hogy azonnal munkárafogható legyen.
Ő most itt van mellettem munka közben, figyeli mit csinálok, tanulja a nyelvet és a szakmai rutinokat.
Lenyűgöző, hogy mennyire lelkes és szorgalmas és hogy milyen gyorsan tanul. Ha két beteg között van egy kis szabad időnk, az Orvosi Hetilap itteni megfelelőjéből fordíttatok vele cikkeket svédről magyarra, ami igen jól megy neki.
Viszont azzal, hogy egyfolytában ott van mellettem, azért mégiscsak rengeteg időmet és energiámat leköti. A munkahelyemen a Facebookra is csak néha-néha tudok felpillantani, blogozás meg szóba sem jön. :-(
Mire hazaérek, addigra meg már kész hulla vagyok, semmi kedvem írogatni.
Aztán meg, amik egyébként történnek:
Vannak nehéz, súlyos dolgok körülöttem, amik foglalkoztatnak és befolyásolnak: Családok mennek széjjel, emberek roppannak meg a szűkebb vagy tágabb környezetemben. Nem egy, nem kettő, hanem legalább öt-hat család (tehát legalább kétszer ennyi ember) érintett ilyen-olyan magánéleti és/vagy pszichés problémákban. Persze lerázhatnám ezt „az ő bajuk, oldják meg maguk” felkiáltással, de mivel hozzám közel álló emberekről van szó, mégsem vonhatom ki magamat a hatásuk alól.
Mivel ez egy nyilvános blog, amit az ismerőseim is olvas(hat)nak, de akár az ismeretlenek is könnyen beazonosíthatnak, így itt ezekről a diszkréció miatt nem is írhatok többet. Ennyiből mondjuk jobb volt a régi, titkos blog, ott szabadabban leírhattam az engem foglalkoztató, a (magam vagy mások számára) kínos dolgokat.
Itt most tehát elég legyen ennyi, hogy valóban a vihar szemében látszom lenni: Pont itt, ahol állok, éppenséggel szélcsend van (ami nem is biztos, hogy jó – a vitorlás az ellenszéllel is tud mit kezdeni, a szél hiányával viszont nemigen*) – de tisztában vagyok vele, hogy körülöttem hatalmas és részben fenyegető erők tombolnak.
És ez néha egy kis szorongással tölt el...
______________
* A blogom egyik (nagyon kedves) olvasójától kaptam reakcióként ezeket a pontosító és bíztató szavakat:
A jó vitorlás szélcsendben pumpál, azaz ferdére dönti a hajót és húzkodja a vitorlát, vagy a kormánnyal evez... Tehát mindig van lehetöség.