A blogom figyelmes olvasói, valamint a személyes ismerőseim tudhatják rólam, hogy életemnek egy viszonylag rövid, ámde meghatározó időszakát egy (katolikus és egyben karizmatikus) közösség kolostorában töltöttem.
A még közelebbi ismerőseim azt is tudják, hogy hogy hívják ezt a francia alapítású társaságot, de ebben a posztban most nem írom le a nevét.
Lelkes, buzgó tagja voltam a közösségnek, mindaddig, amíg – máig rejtélyes okokból – el nem küldtek minket Jucussal együtt 1994 elején. Akkor ezt igen rossz néven vettük; ma már hálát adok a Gondviselésnek, hogy ez így történt.
Lelkes, jámbor, imádkozós tag voltam, igyekeztem megfelelni a szegénység, tisztaság, engedelmesség hármas követelményének. Ezek közül a szegénység nem jelentett számomra problémát, az anyagiak sohasem csábítottak különösebben. Az engedelmesség egy árnyalattal nehezebb kérdés, időnként határozott véleményem van a dolgokról (és valamiért az a gyanúm, hogy az elküldésünk hátterében is az állhatott, hogy valakinek ez nem igazán tetszett), de alapvetően gond nélkül el tudom fogadni, hogy egy szervezeten belül (legyen szó akár egy vallási közösségről, akár mostanában egy munkahelyről) megvan a magam adott helye – úgyhogy végső soron az engedelmesség sem volt gond.
Nagyon fontos és szép időszak volt az életemben, amikor a kolostorban lakhattam; azt érezhettem, hogy végre valahol befogadnak, fontos vagyok, része vagyok egy csapatnak, és az egész életem egyfajta misztikus, természetfölötti, szent célt nyert.
Nagyon szerettem a közösséget, a katolikus egyház egyik legprogresszívebb, legjobb, szinte példaértékű szervezetének tartottam, még ha esetleg apróbb hibákat fel is fedeztem benne.
Na, amiről most mesélni akarok, és aminek a kedvéért meg kellett írnom ezt a bevezetőt:
Pár éve megszellőztette a francia sajtó, hogy a közösség egyik tagja ellen pedofília gyanújával nyomozás indult.
Mivel a mai napig kapcsolatban vagyok a közösség magyarországi ágával, próbáltam az ügyben tájékozódni, de a hivatalos álláspont az volt, hogy ugyan sajnos valóban történt valami, de a sajtó igencsak felfújja a dolgot, és a közösség már el is indította a megfelelő rágalmazási pereket. Hát legyen így, akkor én is kicsit fenntartással olvasom a Le Canard Enchaîné-t.
Most viszont látom ám, hogy fenn van a neten egy hivatalos állásfoglalás a közösség vezetői részéről november 15-i dátummal.
Az „emlékek gyógyulása” felkiáltással elhatárolódik a közösség az elkövetett szemétségektől (nemcsak pedofíliáról van szó, hanem formálisan beleegyező felnőttek között zajló, ámde az adott kontextusban mégiscsak illetlen dolgokról).
Mondjuk valószínűleg az állhat a nagy önvizsgálat hátterében, hogy most kezdődik a pedofilügy bírósági szakasza, szóval ezek most már úgyis napvilágra fognak kerülni, így hát, gondolom, elébe akartak menni a dolgoknak.
Az viszont különösen érdekes, hogy nem csak arról az illetőről (egy mezei énekvezető szerzetes) van szó, akiről eddig lehetett tudni, hanem egyrészt magáról a közösség alapítójáról, másrészt a közösség az egyik későbbi úgynevezett „általános előljárójáról” is.
Az alapítóról többek között konkrétan ezt írják:
„Ce dernier a reconnu de graves manquements à son devoir d’état en matière sexuelle, en particulier avec des soeurs de la Communauté, ce qui a entraîné plusieurs d’entre elles à quitter la Communauté. Un cas concerne même une jeune fille mineure... Son prestige de fondateur charismatique, joint à la seduction de sa parole, a conduit la plupart de ses victims à se laisser abuser par un discourse prétendument mystique, couvrant de motifs spirituels de graves entorses à la morale évangélique.”
Azaz hogy az illető különösen (en particulier) nővéreket szeretett elcsábítani, de egyszer egy fiatalkorú lányról is szó volt. A (hivatalos közleményben meglehetősen érdekes stíluselemként ható) három pont mellesleg ennek a kiskorú lánynak az említése után kerül a mondat végére.
Azt is leírják, hogy az alapítói tekintélye segítségével, misztikus beszélgetések révén csábította el az áldozatait (arról mondjuk tudtunk, hogy nagyon nagy misztikus a fickó).
Szóval lám, lám, ki mivel tud csábítani, nem csak a kockahas, a nagy farok, a vastag pénztárca, de még ez a spirituális szöveg is döglesztő lehet pár nőnek.
Hát, sajnos (vagy szerencsére) ebből én kimaradtam – miközben a francia anyaházakban ilyesmi zajlott, én csak csendben imádkozgattam valahol Esztergom közelében.
Másrészt viszont akkor és ott megismerkedtem Jucussal – őt pedig nem cserélném le holmi szenteskedő dumától rámcuppant apácára, de nem ám!
