Egy ideje üldöz egy újságírónő.
Eleve egy kicsit fenntartásaim vannak az újságírókkal szemben.
Igaz, itt Svédországban még nem volt velük nagyobb gondom. Adtam már itt riportot a rádióban, újságban, sőt egyszer a tévében is szerepeltem (bibííí!), és végül is egyikkel sem volt semmi nagyobb gond.
De amiről a mostani interjú szólna, azt a műfajt nagyon nem szeretem (akkor sem, ha nem engem érint, hanem valaki mást).
Adva van egy beteg, aki valamilyen oknál fogva elégedetlen velem (részletekről nem írok), ezért rámküld egy újságírót.
Ebben a helyzetben az a rossz, hogy erősen asszimetrikus: A beteg, illetve az „ő oldalán álló” újságíró végül is szabadon írhat, amit akar. Nekem (vagy általában az orvosnak ilyen helyzetben) viszont semmi lehetősége ezt követően megvédeni magát, leírni, hogy az azért nem is egészen úgy volt, mert hát ugye a titoktartás miatt nem szabad semmit sem felfedni a beteggel kapcsolatban.
Szóval ezt a konkrét esetet elemző cikkezést alapvetően szemét dolognak tartom; az egészségüggyel kapcsolatos panaszok kivizsgálására ott van a hivatalos szerv, amelynek megvan a szakértelme a dologhoz, meg a jogosultsága is, hogy bekérje a kórrajzokat stb.
Szóval ez az újságírónő (a Situation Stockholm-tól, ennek a lapnak mondjuk a Fedél nélkül felel meg Magyarországon) egy ideje megpróbál elérni.
Eddig azt a taktikát követtem, hogy megtagadtam vele mindeféle kommunikációt (nem vagyok ugyebár köteles nyilatkozni), hogy így minél kisebb támadási felületet adjak.
De aztán épp tegnap, amikor betegen feküdtem itthon, kaptam tőleg egy újabb e-mailt, benne egész értelmes, konkrét kérdésekkel.
Elgondolkodtam a dolgon, már csak azért is, hiszen éppen ezekben a napokban, amikor a korábbi posztom kapcsán szemrehányások értek, akkor azt mondtam az érintetteknek, hogy szerintem a Közösségnek tudnia kellene állni a sajtó támadását.
Márpedig ha mástól ezt várom el, akkor önmagamra is ezt kell alkalmaznom.
És Jucus is azt tanácsolta, hogy konkrét kérdésekre írjak konkrét válaszokat.
Ma tehát erőt vettem magamon, és egy szép, hosszú, udvarias és tárgyszerű választ írtam a riporternő e-mailjére.
(Vagy lehet, hogy a döntésemben az is szerepet játszott, hogy a leveléből rájöttem, hogy – korábbi elképzeléseimmel ellentétben – nem egy ötvenes savanyú nő, hanem egy bájos harmincas csaj a riporternő? Á, nem, az nem lehet.)
Ha végül megjelenik a cikk, és netán a neten is elérhető lesz, majd belinkelem (hacsak nem lesz nagyon cikis, mert akkor lehet, hogy mégsem...).
