A héten filmnézős kedvem volt, három érdekes(nek ígérkező) alkotást is megnéztem.
Az eredetiben Green lantern. Megnéztem, mert mégiscsak sci-fi, bár már a borító alapján sem számítottam sok jóra.
És milyen igazam volt!
Olyan mértékig szar film, hogy nem is akarok rá sok szót vesztegetni.
Annyira tele van mindenféle filmes sablonnal, hogy eleinte még azt hittem, hogy egyféle paródia akar lenni. De nem, még csak az sem. Ötlettelen, kínosan gagyi film.
Nagy ívben kerülendő.
Ez egy koreai film, már láttam egyszer (vagy kétszer) korábban.Most Anna kedvéért és vele együtt néztem meg, hogy ha már ismerkedik ennek az országnak a kultúrájával, akkor ne csak a popzenén és a tévésorozatokon keresztül tegye.
Ez tehát egy biztos kártya volt.
Sok más ázsiai filmtől eltérően ráadásul ez gond nélkül érthető és élvezhető a nyugati néző számára is: legalábbis ha nem idegen tőlünk az a buddhista szemlélet, hogy az élet körforgás, és minden cselekedet magában hordja a (jó vagy rossz) következményét.
Az alaphelyzet az, hogy egy idős szerzetes egy tavacskán úszó épületben (tulajdonképpen egyetlen szoba, ami egyben lakóhely és templom is) él, és ott nevel egy kisfiút. Aztán a kisfiú felnő, később elmegy, majd visszatér ugyanide.
Többet nem mondok a filmről, egyrészt nem akarom lelőni a „poént”, másrészt tulajdonképpen nem is történik sok más a filmben.
Szép, kedves-szomorú, elgondolkodtató film.
Azt viszont csak most, utánaolvasva tudtam meg, hogy a „nemzetközi változatból” kihagytak egy jelenetet. Ami ugyancsak kár, mert egy fontos filozófiai csavart tesz hozzá a filmhez.
Tehát az eredetiben az utolsó előtt jelenet (a teknősbékás után, de a Buddha-szobros zárókép előtt) úgy néz ki, hogy a kisfiú egy-egy kis követ dug egy hal, egy béka és egy kígyó szájába, amitől azok elpusztulnak, a kisfiú pedig nevet.
Mégy egy kis sci-fi, még egy kis távol-keleti kultúra.
Nos, pár héttel ezelőttig még a létéről sem tudtam ennek a filmnek.
Amikor az Éhezők viadalával kapcsolatos blogbejegyzéseket, hozzászólásokat olvasgattam, akkor találkoztam többször azzal a véleménnyel, hogy ez a könyv a Battle Royale utánérzése. Az Éhezők viadala szerzője, Suzanne Collins azt állítja, hogy nem ismerte ezt a filmet (illetve az alapjául szolgáló regényt).
Nos, miután megnéztem, azt gondolom, hogy elég nehéz lehet neki fenntartani ezt az állítást.
Mindkét film egy disztópikus jövőben játszódik. Adott egy évről-évre megrendesett verseny, ahol 24 (Éhezők viadala) illetve 42 (Battle Royale) fiatalnak (fele fiú, fele lány), kell életre-halálra küzdenie egy arénában/szigeten, ahonnan csak egy jöhet ki élve. A játszma menetét számitógépes rendszeren keresztül figyelik, sőt néha időnként bizonyos intézkedésekkel befolyásolják is kívülről, hogy még pergőbbé tegyék a játékot.
A hasonló alaphelyzet mellett számos apró részlet is igen hasonló (lehet persze amellett érvelni, hogy ezek némelyike logikusan következik az alaphelyzetből).
Ilyen a játékosokat az elején kicsattanó műörömmel köszöntő hölgy (Effie, illetve a lány a bejátszott filmen), az elmúlt időszakban meghalt játékosok nevének kihirdetése időről időre egy kis zene kíséretében, a „karrierista” versenyzők (akik önként vesznek részt a játékban, és örömmel ölnek), a bizalom/gyanakvás kérdése, a játékvezető személyes tragédiája.
Valamint tulajdonképpen a végkifejlet is elég hasonló.
Ez a film jóval véresebb, mint az Éhezők viadalának a filmváltozata – nemhiába, japánok...
Mondjuk nem igazán tudtam mindig követni, hogy ki kicsoda a 42 fiatalból, ki kibe szerelmes, ki kit és miért is akar megkeresni. De lehet, hogy ez is szándékos, mert állítólag a regény alapját a szerző személyes élményei adják, amikor a lőszergyárban, ahogy gyerekként dolgoznia kellett a második viláhgáború alatt, sokan meghaltak az amerikai támadások következtében, jópáran már az első vagy második munkanapjukon, úgyhogy velük az (akkor még szintén gyerek) írónak még csak összeismerkedni sem maradt ideje.
A helyzet csoportdinamikáját a Battle Royale dolgozza fel részletesebben és jobban, míg az egyéni pszichés történések szempontjából az Éhezők viadala a jobb.
Persze ez így pontatlan, hiszen most filmet hasonlítok össze könyvvel.
Igazából el kellene olvasni a Battle Royale-t is eredetiben.
Ezt a filmet jó szívvel ajánlom mindenkinek – legalábbis annak, akit nem zavar annak látványa, hogy tízenéves fiatalok kegyetlenül meggyilkolják egymást.
