Írtam már egyszer-kétszer az újsütetű hobbimról, a geocachingelésről.

Élvezetes, izgalmas foglalatosság; egészséges, hiszen a szabadban való járkálásra kényszerít; a beavatottság érzését adja, hiszen a kívülállók, a „muglik” mit sem tudnak az elrejtett ládákról, meg arról, hogy én mit is keresgélek (bár ez sem mindig igaz száz százalékban – volt, hogy a szomszédos irodaházból hevesen integetve mutatta valaki, hogy a híd korlátjának melyik pontját nézzem meg jobban).

Viszont megvannak azért a dolognak a maga hiányosságai.

Az kevésbé zavar, hogy kissé hülyén nézhetek ki, amikor (mint az a minap történt) az egyik kezemben egy kétkilós kenyérrel (Jucus kérte ugyanis, hogy hozzak hazafelé menet), a másik kezemben meg a zseblámpaként használt mobilommal fésülöm át igen alaposan az óváros mentén haladó autóút szalagkorlátját, miközben mellettem emberek tartanak hazafelé a munkából.
Inkább az a gondom, hogy ez elég magányos tevékenység.
Igaz, néha Jucus elkísér, időnként a lányok is, Győrben meg az unokaöcsém, most nyáron pedig szerveztünk egy caching-túrát a skarpnäcki erdőben az itteni magyarokkal, sőt, egyszer Skandi is velem jött a Vadaspark nevű szigetre ládákat keresni. Olyan is előfordult egyszer-egyszer, hogy egy ládánál más kincsvadászokkal futottam össze – ez is vicces tapasztalat.
Ezek azonban mégis inkább a ritka kivételek, nem állíthatnám, hogy a társasági életem kifejezetten fellendült volna attól, hogy az erdőkben köveket forgatok fel uzsonnásdobozokat keresve, vagy városszerte a kresz-táblák rúdjainak belsejét tapogatom, elrejtett műanyaghengerek reményében.

Egészen a közelmúltig.
Egyrészt kiderült Juliról, hogy ő is érdeklődik eme sport iránt, másrészt tudatosult bennem, hogy vannak úgynevezett „geocaching event”-ek, ahol nem csak a térbeli, hanem az időbeli koordináta is meg van adva, és ilyenkor egy helyre összegyűlik jópár ember.
December közepén el is mentünk egy „cseh karácsony” témájú eseményre Julival. Csehek és svédek, meg egyebek is voltak ott vegyesen, úgyhogy folyamatos volt a bizonytalankodás, hogy kivel kell angolul beszélni, kivel lehet az otthonosabb svédet használni. Az egyik lánnyal is ingadoztunk, de aztán svédül folytattuk jó darabig – legalábbis addig, amíg Budapest gyakori emlegetése révén rá nem jött, hogy akár a magyar nyelvet is használhatná velem szemben.
Nos, erről az erdélyi lányról kiderült, hogy profi játékos, aki szokott közös túrákat is szervezni az ismerőseivel.

Most szombaton meg is hívott egy ilyen kirándulásra Vaxholmra (a név annyit tesz, hogy Viasz-sziget; nincs jelentősége, csak vicces).
Igazából már pénteken éreztem, hogy kezdek megfázva lenni, de mégsem akartam kihagyni egy ilyen alkalmat, hogy végre egy igazi profival indulhatok útnak, ráadásul a lánynak volt egy csomó trackable-je is, ami... mindegy, bonyolult; a lényeg az, hogy ez még vonzóbbá tette a számomra a dolgot.

Szóval nekivágtunk, ez a magyar lány, az ő svéd pasija, meg két magyar villamosvezető ismerőse. Ez utóbbiaknak köszönhetően a beszélgetés a számomra optimálisnak tartottnál többet forgott tömegközlekedéses témák körül, de sebaj, legalább valamelyes (feltehetőleg még így is nagyon lájtos) képet kaphattam arról, hogy érezheti magát a mi kis stockholmi baráti társaságunk körében az az egy-két ember, aki közülünk történetesen valami oknál fogva nem orvos.

Szorgalmasan kúsztunk-másztunk a szigeten, egyensúlyoztunk a jégen, másztunk a csúszós domboldalakon. Egyszer jól el is taknyoltam. Elég sok ládát megtaláltunk – vagyis leginkább a svéd srác, aki igen gyakorlott és ügyes volt. Én viszont az új telefonommal hatékonyan hozzájárultam az útvonal optimális megtervezéséhez, illetve a cél előzetes lokalizációjához, szóval azért talán hasznos voltam.

Viszont így persze a hidegben való sok mászkálástól végképp kiütött rajtam a megfázás, ma gondosan ágyban maradtam, innen írom ezt a posztot is – de nem kell sajnálnotok, gondoltam előre, hogy ez lesz, mondhatni tudatosan vállaltam ennek a kockázatát.

Mindenestre látom már az új távlatokat a geocaching terén, ez pedig jó dolog!