Aki már hosszabb ideje követi ezt a blogot, az tudja, hogy igencsak lelkes híve vagyok a Battlestar Galactica sorozatnak.

Amikor egyszer (a lányaimmal a k-pop koncertek vonzerejéről eszmét cserélve) szóba került, hogy mi lenne az, amiért én tennék meg mindent, hogy részt vehessek rajta, akkor azt mondtam, hogy egy egyhetes szolgálat a Battlestar Galactica fedélzetén lenne ilyen hatással a számomra.

Erre pár hete elém ugrik a Facebookon egy link (máig sem tudom, hogy egy ismerősöm hívott-e meg, vagy az említett oldalon bújkáló cylon-szerű mesterséges intelligencia tálalta-e elém, ismerve az ízlésemet), ahol arról értesültem, hogy Göteborgban egy nagyszabású lájvot, larpot, vagyis (élő és nyitott végű) szerepjátékot tartanak, aminek során, ha nem is magán a Battlestar Galacticán, de a flotta egy kisebb hajóján, a Monitor Celestrán lehet utazni (a fedélzeten azért megjelenik pár katona, akiket viszont egyenesen a Galacticáról küldtek át).

A játék céljára egy teljesen igazi, hatalmas hidegháborús hadihajót béreltek ki. Ez tökéletesen megfelel a célnak, mert egyrészt eleve ott van gyárilag mindenféle izgalmas vasajtó, kapcsoló, irányítópult, másrészt pedig egy ilyen hajó zárt, labirintusos, szűk, klausztrofóbiás, fémesen döngő hangulata is pont megfelel annak, amit ebben a kerettörténetben várunk el egy űrhajótól.
Ezt aztán persze jól felszerelték mindenféle elektronikával, meg BSG-s feliratokkal (levágott sarkú lapokon, ahogy kell).

Nagyon elgondolkodtató volt a számomra, hogy amint megláttam, az első reakcióm az volt, hogy elkezdtem magamat győzködni, miért nem tudok most menni (mondjuk tényleg nagyon rövid időm volt reagálni): Ütközik egy ügyelettel; van egy fontos megbeszélésem; nem is itt Stockholmban van ez az egész, hanem Göteborgban; nem is tudok olyan jól angolul.
De ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy igazából csak a lustaság, és valami furcsa, paradox félelem fog vissza, és mindezek az előbbiek csak kifogások: az ügyeletet el lehet cserélni (bár pont ez a részlet utóbb nem is bizonyult olyan könnyűnek), a megbeszélést el lehet halasztani; Göteborgba el lehet utazni; a mostani játék amúgy is főleg svédül lesz, és de, tudok én angolul is, ha nem is ugyanolyan jól, mint svédül.
Belegondoltam, hogy mi értelme is van annak, hogy dolgozunk, ha pont az álmainkat nem valósítjuk meg; hogy éld az életet, amíg tart; hogy a családom előtt is rossz példával járnék elől, ha most erre nem mennék el.
Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy még egy múltkori, Julival közös geocachingelés során a birtokomba került egy trackable, ami kifejezetten Göteborgba akar eljutni.

Így aztán belevágtam, leadtam a jelentkezést, gyorsan be is fizettem, meg vettem visszaválthatatlan vonatjegyet, hogy ne gondolhassam meg magamat.
Ezt követően már nem aggódtam tovább, hanem készülődtem.
Sajnos, a potenciálisan szóbajövő magyar ismerőseim közül senkit sem tudtam meggyőzni a dologról, így egyedül mentem (egy svéd kollégám jött ugyan, de vele csak olyan Facebook-szintű ismerősök vagyunk).
Szerepkívánságnak azt írtam, hogy pap vagy orvos szeretnék lenni – meg is kaptam az egyik hajóorvos szerepét (ráadásul azt, akinek a lelki problémakkal kellett törődnie), ami így utólag jobban belegondolva nem is volt olyan nagy ötlet; lehet, hogy – a kollégámhoz hasonlóan – inkább valami egész más területen kellett volna kipróbálnom magamat, mint amit a hétköznapokban amúgy is csinálok.
Páran utólag megdícsértek ugyan, hogy milyen jól játszom, mennyire bizalomgerjesztő és meggyőző vagyok a szerepemben – de hát fura is lett volna, ha nem vagyok az.
Egy idő után már untam is ezt a sima orvosi vonalat, így az egyik epizódban komolyan bedrogozva, hülyeségeket beszélve mászkáltam körben az űrhajón, egy általam begyógyszerelt lányt magammal hurcolva azon a címen, hogy ő az „asszisztensem” és egyben a szeretőm; a teljes kiütöttségünk révén sértetlenül meg is úsztunk egy körülöttünk zajló fegyveres konfliktust, és egyben a továbbiakra nézvést kiérdemeltem a „mad doctor” címet.
De ez a drogos vonal nem volt különösebben produktív egy idő után, így a csajt elengedtem, én meg lassan visszatértem a szolgálatba.

A játék szabályzatában részletesen leírták, hogy kell szexjelenetet játszani. Ez megragadta a fantáziámat (annál is inkább, mert már az sem volt világos, hogy kerülne erre egyáltalán sor egy ilyen hatalmi pozíciókról, politikáról szóló játékban), igyekeztem a szerepemet ebbe az irányba is tekerni, de sem az in-game igyekezetem, sem az out-game javaslataim nem vezettek sikerre.
A reaktorban dolgozó egyik mérnök sráccal ugyan majdnem összejött valami. Ő a szerepe szerint nem igazán erre a munkára való ember, inkább a verseit szavalgatja, és művészetről beszél mindenkivel; a játékos nyiltan buzisra vette a figurát, az én karakterembe is belefért volna ez is, ebben az „univerzumban” pedig még a legfanatikusabban vallásos embereknek sincs semmi kifogásuk a homoszexualitással szemben. Szóval itt el is indult valami, de sajnos csak egyszer tudtam érdemben beszélgetni a fiúval, utána viszont állandóan sugárfertőzést kapott a hajtóműnél, így csak jód-injekciókkal tudtam szúrni a továbbiakban.
Az utolsó epizódban politikailag aktívabb lettem, a Tauron és a Caprica lakói között megbékélés szószólója, míg aztán jó hamar le nem lőtt egy capricai származású Viper-pilóta kávézás közben (ezzel a játék első halottja lettem, és így mellesleg pont annak a kisebbségnek egy tagja ölt meg, akiket védelmezni akartam).
Mellesleg a történet vége az lett, hogy az enyémek kiírtják a hajón lévő összes capricait, és elrepülnek valahova, hogy ott egy saját, mondhatni etnikailag és kulturálisan tiszta világot hozzanak létre. Nem is tudom, ez mennyire felelt meg a szervezők szándékának, akik többek közt pont a rasszizmus témáját akarták problematizálni. :-)

Nem is bánom, hogy én ezt a „happy end”-et már nem értem meg, annál is inkább, mert így alkalmam nyílt egy kicsit geocachingelni Gbg-ban, többek közt elhelyezve egy ládában azt a halacskát is, aki a végső lökést adta az idejövetelemhez.
Jól éreztem magamat, érdekes program volt, de azért három napi mászkálás egy jéghideg (fűtetlen és csupa vas) hajóban megviselt; a résztvevők többsége azért 15-20 évvel fiatalabb volt nálam, ők nyilván jobban bírták a gyűrődést.

Örülök, hogy elmentem, és nem zárom ki teljesen az elvi lehetőségét annak, hogy más hasonló programon is résztvegyek a jövőben; bár, mint említettem, nem is annyira maga a játék, hanem a Battlestar Galactica-feeling volt a lényeg.

Még egy érdekesség: A játékban a tauroni szereplőknek gyakran magyar nevük volt (ez nem teljesen légből kapott ötlet, a BSG-prequel Caprica sorozatban is van egy Fidelia Fazekas nevű maffiafőnök), én például Jenő Zentai voltam. Vicces volt látni ezt a sok otthonos nevet például a konyhában (ami szintén in-game terep volt) a poharakon.