Ez a történet nem mostanában esett meg, de ezen a havas húsvéton talán mégis van némi aktualitása.

A svéd tél hosszú, sötét és hideg tud lenni – nem véletlenül lett hát népszerű a szauna (amit itt egyébként nem ezzel a finn eredetű szóval illetnek, hanem a mi számunkra viccesebben csengő bastu elnevezést használják, ami a svéd badstuga – fürdőkunyhó – szó rövidüléséből született).
Szövetkezeti lakásban lakunk, a lakóközösség több háztömböt foglal magában, és ennek keretében különböző különleges helyiségek, szolgáltatások is járnak a lakáshoz: a saját lépcsőházunkon belül szemétledobó, mosókonyha, biciklitároló; valamint az egész lakószövetséggel közösen még egyebek is: közösségi terem (nagyobb bulikhoz) vendéglakás (egy teljesen rendes kis apartman), különleges hulladékgyűjtő (ahová a szelektív hulladéktól kezdve az egész nagyméretű dolgokat, pédául kidobni szándékozott bútorokat is el lehet helyezni), amik viszont kicsit arrébb vannak.
Nos, ennek keretében van egy rendes, elég nagy szaunánk is, amit szabadon lehet használni, csak fel kell iratkozni, hogy mikor akarsz menni. Van ehhez egy személyes mágneskártyánk, amivel be lehet jutni (ez még fontos lesz a történetben).
A szauna a lakószövetségé, nem a mi házunkban van, hanem egy másik (bár viszonylag közeli) háztömbben.

Nos, Jucus tehát kedveli a szaunázást ilyenkor a hideg, téli időszakban.
Volt már, hogy én is elkísértem, de nem vagyok ugyanolyan nagy rajongó, mint ő.

A szaunázáshoz hozzátartozik, hogy a nagy meleget időnként hideggel kell váltogatni. Van is a szauna mellett egy zuhany, ahol magunkra lehet ereszteni a hideg vizet.
Másutt – vízparton – persze akár lékfürdőzéssel is egybeköthetik ezt az élményt, de itt városon belül ez nehezebben megoldható.
Egyszer azonban Jucus gondolt egy merészet – mi lenne, ha a szaunázás közben kiszaladna egyet a ház elé, meghemperegni a hóban. Késő este van, úgysem jár ilyenkor már senki a környéken. Mert ugye azt ne feledjük, hogy az ember persze anyaszült meztelenül szaunázik, ha autentikus akar lenni...
Szóval Jucus nekivágott, kiszaladt Éva-kosztümben a ház elé (a mágneskártyát természetesen gondosan magánál tartva), jóízűt forgolódott a hóban, minden rendben volt, nem is jött arra senki.
Aztán indult volna vissza a szaunába – azonban, mint kiderült, a kártya úgy volt programozva, hogy este tíz után már ne működjön.

Ott állt hát szegény Jucus, egy szál mángeskártyába öltözve.

Nem volt más választása, mint hazasétálni.
Ráadásul ilyenkor már a házunk főbejáratát is csak kulccsal lehet kinyitni (nem baj, Jucus vitt magával kulcsot, csak hát ugye a kulcs most benn van a szaunában...), szóval még külön kerülni kellett a háztömb belső udvara felé, hogy ott becsöngessen. Szerencsére otthon voltam...

Vajon hányan néztek ki azon az estén pont akkor az ablakokból, hogy némileg csodálkozva figyeljenek fel a kemény mínuszfokokban a stockholmi külváros utcáin sétálgató mezítelen szépségre?

Ezt már sajnos sosem fogjuk megtudni.
Reméljük, azért sikerült néhány embernek kellemes estét szerezni.