Múlt hétvégén esküvőre voltunk hivatalosak – egy stockholmi magyar pár kért föl tanúnak.
Az esküvő egy külvárosban volt, így jó időben elindultunk, hogy biztosan odaérjünk.
Autónk ugyanis nincs – amikor még Magyarországon laktunk, akkor nagy szükségünk lett volna rá, de az ottani orvosi fizetésből szóba sem jöhetett. Most már simán vehetnénk egy autót, de mostanra már megszoktuk az autó nélküli életet, és a jól működő stockholmi tömegközlekedésnek köszönhetően végül is nincs is rá nagy szükségünk.
Szóval megkérdeztük a telefonom útvonaltervező programját, hogy miként jutunk el az egyik külvárosból a másikba, és az mindenféle, általunk sose hallott háromszámjegyű buszvonalak segítségével egy bő fél óra alatt el is juttatott minket a helyszínre. Bőven időben voltunk, nagyon örültem a dolognak, egyrészt, mert utálok elkésni, másrészt meg így még geocachingelni is maradt időnk.
Minden szép is lett volna, mígnem...
Lea felhívott minket, hogy szándékosan hagytuk-e otthon a nászajándékot.
Nos, nem. És persze volt egy kis ráhagyás az időt tekintve, de az szóba sem jöhetett, hogy hazamenjünk a csomagért. Lea felajnánlotta, hogy elhozza a csomagot, de a telefonja éppen lemerülőben volt, így előbb még azt is valamelyest fel kellett töltenie, különben nem talált volna meg minket, még ha el is jutott volna a környékre.
Telefon nélkül viszont sem az egzotikus (de gyors) útvonalat, se minket nem talált volna meg. Mire viszont valamelyest feltöltődött a telefonja, már nem volt idő rá, hogy tömegközlekedjen.
Így végül nem volt más megoldás, hogy azt mondtuk neki, hogy üljön taxiba.
Időközben eleredt az eső.
Egy ritkán használt, de viszonylag elegánsabb cipő volt rajtam.
Meglepődve vettem észre, hogy egy pillanat alatt átázott – pedig nem is léptem pocsolyába, vagy efféle. Egyre kellemetlenebb volt a vizes cipőben, vizes zoknival caplatni – de közben az utcán kellett vártuk, hogy megérkezzen Lea.
Végül befutott, így – az utolsó pillanatban – mi is megérkeztünk az ifjú párhoz.
Itt már elvileg  csak egy pisilésnyi időnk volt a városházára való indulásig.
A sikeres mikciót követően vissza akartam venni a (mégoly vizes) cipőmet, de látom ám, hogy nem egyszerűen felszakadt egy varrás vagy eltörött a talpa (az ilyesmi előfordul), hanem a sarkából hatalmas darabok hiányoznak. De akkorák, hogy az ujjaimat keresztüldughattam rajta. Szóval a cipő felvétele gyakorlatilag egyenértékű lett volna azzal, hogy mezítláb folytatom az utat.
Ekkor a vőlegény (nagyon-nagyon gyorsan) elővett egy zoknit, és előkeresett egyet a saját fekete cipői közül, hogy abban menjek az esküvőre.
Hála Istennek ez tökéletesen passzolt a lábamra és még kényelmes is volt (mondjuk sok választásom nem lett volna akkor sem, ha töri a lábamat, vagy ha három számmal nagyobb a kelleténél). De jól is jött hogy kényelmes a cipő, mert ezt követően már igencsak futólépésben kellett igyekeznünk az esküvő helyszínére.
Az anyakönyvvezető már nyugtalanul nézegetett ki az épületből, de az utolsó percben mégiscsak megérkeztünk.
Maga az esküvő egyébként igen minimalista (de kedves, aranyos) volt.

A szertartást követően pedig az ifjú pár meghívott minket a Den Gyldene Freden nevű nagyon izgalmas étterembe.
A hely egyik nevezetessége, hogy 1722 óta fogadja a vendégeket, a másik érdekesség pedig az, hogy a Svéd Akadémia itt vacsorázik minden csütörtök este. Tudjátok, akik az irodalmi Nobel-díjakat ítélik oda.
Megmutatták nekünk az Akadémia tagjainak a számozott poharait is (jó réginek tűntek azok is). A Svéd Akadémiának ugyanis 18 széke van. Ha az egyik megürül, akkor választanak oda egy új embert, aki elfoglalja a helyét. Így aztán minden tagról tudható, hogy hányas számú szék tulajdonosa – és az ennek megfelelő számú pohárból ihat ebben az étteremben.

Szóval kalandos volt ez az esküvő, de jól sikerült, szép és érdekes volt.

Ezúton is sok boldogságot kívánunk az ifjú párnak!