A múlt éjjeli álom magyarázata részben abban keresendő, hogy a pszichoterápiás tanfolyamon az utóbbi hetekben a kötődéselmélet volt terítékén, ahol felmerült az „elég jó szülő” (good enough parent) fogalma, másrészt pedig, ezzel párhuzamosan, filozófiát és etikát is tanultunk – jó pár hétig Heideggert nyomták le a torkunkon, tegnap este, elalvás előtt pedig egész konkrétan Charles Taylor magvas morláfilozófiai gondolataiat olvasgattam.
Nem önszántamból.

Istentiszteletre (valószínűleg egy esküvőre) voltunk hivatalosak, a Jesus Chirst’s Goodenoughist Church felkezethez tartozó templomba.
Tetszett a koncepció, hogy az elnevezés szerint itt nem abszolút (és betarthatatlan) morális követelményeket támasztanak a hívekkel szemben, hanem beérik mérsékeltebb és reálisabb elvárásokkal.
Maga a templom és a kezdődő szertartás (némi csalódásra okot adva) pont úgy nézett ki, mint egy szokványos katolikus templom, illetve mise.
Viszont nem sokkal azt követően, hogy bejött a pap, pár ember rögtön lelépett – szemlátomást abból a meggondolásból, hogy már az is „elég jó”, hogy egyáltalán eljöttek a templomba, nem szükséges végig ott is maradni.
Ezt követően még néhányan elmentek.
Szemezgettem a velem szemben helyet foglaló – focidrukkernek öltözött – hívekkel, hogy ők mikor indulnak.
Aztán arra gondoltam, hogy a vége felé, amikor már csak szó szerint egy vagy két ember maradt a templomban, akkor már elég ciki lehet lelépni, az már nem „elég jó” dolog, ha az ember úgy megy el, hogy magára hagyja a papot.
Úgyhogy ezáltal mindenki abban érdekelt, hogy minél hamarabb lépjen le, nehogy ő maga kerüljön ebbe a helyzetbe.